Szalay Balázst nem kell bemutatni - Ha azt mondjuk, Dakar és a magyarok, tízből nyolc embernek ő jut eszébe (kettőnek Palik). Bár az idei versenyt kihagyta, jövőre már ott lesz. Persze mindez pénzbe kerül, cserébe pedig néhanapján kell tartani a szponzorok felé egyfajta nyílt napot, ahol mindenki kedvére kisikíthatja magát.
Egy ilyen nap délelőttjére hívott meg minket is, jöjjünk el autózni. Míg nincs ott senki, szabad a pálya, itt az autó, tízkor találkozunk Hajmáskér mellett, az Agip kúton. Ennyi. Eleinte még csodálkoztam a szűkszavúságon, de sebaj, sok beszédnek sok az alja, ő tudja, mit és hogyan mond, rendes férfiember különben sem szövegel sokat.
Szerencsére tartotta a szavát. Papp Tibivel kettesben lezötykölődtünk a borzalmas nyolcas úton folyamatos kátyúkerülgetés közepette, lenyomtunk egy kávét, és már ott is volt. Aztán szépen kimentünk Hajmáskér határába, egy igazi, tarkónlövős-elásós gengsztertelepre, oda hozta tréleren a kísérőkamion a Gépet.
Indokolt a nagy G, nekem elhihetik. Élőben messze nem akkora, mint a tévéképernyőn, de azért ahhoz elég nagy darab, hogy egy kis tiszteletet parancsoljon már álló helyzetben is. Bivaly a cucc, jó lesz ez Pistának – gondoltam, ekkor még nem is sejtve, mekkora szívás lesz egyáltalán elindulni vele.
Nem ez az az Opel Dakar Team egyetlen autója, hiszen összesen négy „Antarájuk”, három szerviz- és egy versenykamionjuk is van. Szerencsére Balázs nem sajnálta a cuccot, a szutyok dízelt otthon hagyta, azért érzi ő, hogy a V8 a pokolban is V8. Főleg, ha egy ilyen klasszikus, GM-féle hatezres Vortec az.
Nem egy túlfeszített, kihegyezett sportautócucc, de azzal ellentétben végigbírja a sivatagi tízezer kilométert is. Általában nyélgázon, olyan helyeken, melyeket leginkább romantikus naptárokon láthatunk a bóvliárusnál. Bár most, hogy belegondolok, nem biztos, hogy szügyig érő sár, trágyalé és méter mély vizesárkok képeiben bárki is szívesen gyönyörködne. Kivéve, ha a kompozícióban nincs valahol egy másfél köbös sárrögöket hányó tereprali-szörnyeteg.
Szóval a 390–400 lóerős, MOTEC-vezérelt motor adott. Aztán ott az összkerekes hajtáslánc elöl-hátul önzáró X-Track difikkel és a szekvenciális váltóval. Köztük pedig egy fura kis egytárcsás kuplungszerkezet, ami kis megszokást kívánt. Már csak azért is, mert szinterkuplung ide vagy oda, azért nagyon óvatosan kellett kezelni. Nem lehetett a motort felpörgetve leugrani róla, mert a gigantikus nyomaték hamar tönkrevágott volna mindent. Még menet közben sem volt tanácsos leugrani a pedálról. A legsűrűbben fellépő hiba is a nyelestengelyhez kapcsolódik, cseréje 4–4,5 óra, Balázs szerint.
Szinterkuplungot csúsztatni – elnézést – szar dolog. Le is fulladtam az első elindulásnál vagy ezerszer, a megszokottnál tovább tartó (piros pont) autózás végére aztán belejöttem, sőt, egy elsokallt kanyar után még a tolatás is összejött.
A hátsó stabilizátor automatikusan szétkapcsolható, így nyakig érő homokban sem feszít túl. Az elöl-hátul dupla, spéci lengéscsillapítók, a masszív, Eibach rugók, a lengőkarok mind-mind jókora darabok, már ránézésre is bizalomgerjesztők, bár ekkor még fogalmam sem volt, mi az, amit valójában kibírnak.
Aki ezek után botor módon azt hiszi, ennek a versenyautónak BÁRMI köze van egy utcai Antarához, olvasson ezentúl inkább meséket. Az egész felépítmény karbon-kevlár, alig nyom nyolcvan kilót. Ehhez képest a menetkész tömeg két tonna, gondolják bátran tovább, hol a súly java.
A tetőn a két olajhűtő, a bukócső értelemszerűen a váz része. Odabent kő kövön nem maradt, csak a két Opel-bajuszkapcsoló emlékeztet a névadóra.
Először – ismerkedés gyanánt – Balázs vitt 6-7 kört emberes tempóval, árkon-bokron át ugratva akkorákat, hogy pár másodperc múlva már az övcsatok után kapkodtam. Közben persze próbált instruálni: vigyázzak, mert a felázott talaj nagyon csúszik, időben fékezzek (persze nem szervós a fék), ha sok, engedjem ki (ez evidens), itt két szikla, amott egy mély árok, abban borulhatsz, kerüld el.
Az már így, a mitfárer-ülésről is érződött, hogy jókora súlya ellenére döbbenetesen kezes és gyönyörűen túlkormányzott az autó. Semmi összkerekesekre jellemző négy kerékkel sodródás, ez szépen elteszi magát keresztbe, amikor a nyomaték parancsolja.
Igazából a Balázs mellett eltöltött idő alatt sok fogalmam nem lett a sebességről, hiszen a navigátor üléséből szinte semmit nem láttam, csak néha, egy-egy levegőben töltött hosszú másodperc végén az autó orra felé közelítő földet. Gondoltam ugyan, hogy nem éppen gyök kettővel haladunk, mert a motor kapta az ívet rendesen, a váltó csattant, ahogy kell és helyenként akkorákat headbangeltem, mint egy éjféli Cannibal Corpse-koncerten.
A sebességérzetet ott alul ülve leginkább a tessék-lássék vízmentes karosszéria eresztékein becsapó víz, a hangsebességgel elzúgó sárrögök adták.
Meglepő módon messze nem volt annyi zötykölődés és pattogás, mint elsőre gondolnák. A fejem ugyan ide-oda csapódott, de láttam, hogy Herr Szalay is keményen bólogat, így nem maradtam szégyenben - nem érdemes befeszíteni, csak rosszabbul járunk. Persze ne gondoljanak egy Maybach kényelmére, de megdöbbentő volt látni, hogy kilencvennel rohan szembe a méter mély saras vizesárok, majd egy huppanás, egy nagy szplaccs, és már ugratunk is a következő dombon. He?
A szünetben próbáltam memorizálni a pályát, közben Papp Tibi ismét nagyot alkotott a fényképezőgéppel, aztán cipő-bukó-megszégyenülés volt a programon. Baromira nem tudtam elindulni.
A V8 négyhengeres motorokat megszégyenítően pörgött fel, az első négy fokozat extrém röviden követi egymást, a gázpedál és a kormány nagyon direkt. Alkalmi kísérőm közben instruált, itt kettes, ott négyes, óvatosan. Próbáltam figyelni rá, de leginkább az útra.
A kilátás ugyanis nem éppen pazar. Persze, ez versenyautó, nem egy üvegezett Avantime, de még a bunkerszerű új autókhoz szokott sofőrnek is szokatlan, hogy alig látni ki előre. Az autó orra magasan, feneke alacsonyabban, Balázs pedig nálam magasabb, az ülés fixen a helyére van rögzítve. Mondjuk sokkal többet ő sem láthat ki, így már valahol meg tudom érteni, hogyan lehet elcsapni egy kisebb afrikai törzset úgy, hogy észre sem vesszük.
Most elértünk a cikk azon pontjára, ahol el kellene mesélni, körülírni szavakkal azt, hogy milyen egy ilyen tereprali Antarát vezetni és én nem tudom, mit várnak, mit szeretnének?
Mert odabent mindenki megkapja a magáét. Sebességet akarnak? Tessék, ha a futóműnek hála nem is érződik különösebben soknak, ott a kis sáros ablak, elég rajta kinézni és rácsodálkozni a mellettünk elsuhanó dolgokra. Villanypóznakerítéstehénemberbokor. Így, ennyire gyorsan. Hoppá, fék? Van, igaz, nem szervós, a sárral pedig olykor a BF Goodrich abroncsok és az összkerékhajtás sem tud mit kezdeni. A felázott mezőn autózva folyamatosan elpörögnek a kerekek, a kormánnyal mindig finoman játszani kell és főleg: időben fékezni.
Már bőven azon a ponton túl, hogy egy ugratónál kikapcsolt a kis, szigszalaggal rögzített kamera (jellemzően a két első tanulókört sikerült rögzítni, ilyen az én szerencsém), az egyre jobban feltúrt úton elnéztem egy csúnya féktávot. Ez egy horizonton törő éles balkanyar volt, egyenesen egy méter mély, öt-hat méter széles és legalább ilyen hosszú dagvány-gödör előtt.
Itt kiengedett, óvatos kettessel kellett felszaladni, vigyázni arra, hogy ne ugorjunk túl, egyenesen az ott meredező csalitosba. Ehhez képest Pista, aki kezdett rájönni a dolog ízére, elbambult, fejben egy bukkanóval lemaradt és sikerült negyedik félgázon dobbantania.
Mikor a dombon felfelé száguldottunk, már láttam, hogy baj lesz, itt – a fejemben rögzült térkép szerint – még NEM ennek a gödörnek kellene lennie. De ott volt a rohadék, és ha nem akartam megszégyenülve távozni a csatamezőről, akkor muszáj volt valamit tenni.
Persze utólag könnyű ezt ennyi szóban leírni, ott inkább reflexszerű volt az egész. Domb-hoppbeszartam-leagázról-balrakormánykiteker-nyélgáz. Ez volt a mozdulatsor, közben az autó csúnyán a jobb sarkára érkezett és a kitekert keréknek köszönhetően azonnal elpattant balra, majd jött a megmentő V8 és kihúzott a bajból. Ránéztem kísérőmre.
– Fű, ba..meg, ezt most kiadta. (Elnézést, nem éppen a teringette jutott eszembe.)
– Ezt ki – mondta merev arccal remek, új barátom.
– Nem volt szándékos – válaszoltam, a fene azt a kőarcát.
Pár percet a videóból megmentettem, bár csak egy pattogó fejű hülyét látnak rajta, aki ennek ellenére kegyetlenül élvezte a dolgot. De 10–12 órán keresztül ezt csinálni? Hát, hamar ledobnám a fölösleges 20 kilómat. Mert enni előtte nem lehet, bár a Pléhgyomrú Balázs még mindenféle színes löttyöket is képes inni menet közben. Sok gyakorlással megszokható, de mindenképpen embert-gépet próbáló feladat úgy zúzni a dzsindzsában-homokban, mint a sima aszfalton.
Pista most már tudja, és újabb strigulát húzott a szuper dolgok négy keréken listára. Tereprali V8 Antara? Jöhet.
A hangulatkeltő kis videót pedig a posztban láthatják.
További cikkeink
