Hogy mindenki képben legyen: vannak a veteránautós versenyek és van a Silvretta Classic, ahol 2001 óta öt alkalommal indultam. Az ismert német szaklap, a Motor Klassik által rendezett viadal talajából táplálkoznak a magyar 1/100-as ralik is, és nem véletlenül népszerűek honfitársaink között. Aztán ott van a szintén jó nevű Sachsen Classic. Ha a mieink rajta vannak a nevezési listán, a rendezők a dobogóra várják őket. Idén elfogadták nevezésemet a kis sárga NSU-val. Már vártak, sőt nagyon felkészültek ránk.
A Sachsen régóta érdekelt, de a Silvretta és a hazai Szuperkupa futamok miatt mindig kiesett valahogy, idén lett idő és megszületett az elhatározás is: induljunk! Nem sokkal nevezésünk után felhívtak a rendezők és kérdezték, hogy lenne-e kedvünk egy német forgatócsoporttal együtt dolgozni, akik a versenyről egy ötvenperces filmet készítenek. Miért is ne? Másfél hónappal a rajt előtt eljöttek és egy feledhetetlen szép és eseménydús napon felvették az anyagot, de már előre jelezték, hogy Németországban tovább forgatnak majd.
Mi az az 1/100-as verseny?
A kifejezés magyar, belterjes nyelvújításunk egyik szakzsargonjaként 2002 óta honos. Azt fejezi ki, hogy egy útszakaszt meghatározott időre kell teljesíteni, amit századmásodpercre mérnek. A mérés általában fotocellák és mérőslagok között történik, a feladatok lehetnek egyszerűek, duplák, triplák, vagy éppen az itinerben nem szereplő „titkosak”. Cél a szintidő teljesítése, ami akár kevesebb, akár több, századonként egy hibapontot jelent. Az Oldtimer Szuperkupa futamain 1976-ig gyártott veteránok és 1992-ig bezárólag készült youngtimerek indulhatnak. Egy versenyen általában napi 6–14 mért szakasz van, győztes a legkevesebb hibapontot elért páros lesz. Merthogy a kocsiban a vezető mellett egy navigátor is tevékenykedik. Feladata az útvonal olvasása az itinerből, illetve a mért szakaszokon az idő diktálása. Igazi csapatmunka, az autó-vezető-navigátor trió egy egységet alkot, és ha jól működik, akkor egy átlagos csapat 10–20 századmásodperces átlagokat tud hozni. A legjobbak tudása 5–8 hibapontos eredményeket jelent. Amint azt már említettem, jók a magyar veteránosok, ismernek minket, tudnak rólunk a világban. Ennyit azokról az előzményekről, amit egy „érintetlennek” feltétlenül tudnia kell az ilyen jellegű versenyekről.
A versenygépünk, a kis 1971-es NSU családtagként vonult be az életembe. 1999 tavaszán kaptam hírt, hogy Győrben van egy eladó ezres. Szemmel láthatóan nem sok baja volt, igaz, sokat állt, de legalább garázsban. A motorja ugyan járt, de csakis a totális restaurálás volt az alternatíva, a bütykölés nem fér össze a lelkivilágommal. Mindez a kislányom születése előtti hetekben történt. Amikor megszületett, akkor hoztuk el Vavra Zoli barátommal. Elkanyarodtunk a kórház felé, hogy megmutassuk, bemutassuk. Csupán a véletlen műve, hogy az NSU hazai beceneve Nusi, és kislányunk is az Anna nevet kapta…
Első születésnapjára elkészült a munka és Nusi, alias GJA-610 azóta is az életünk része. Sok találkozón, túrán, versenyen bizonyított. A nemzetközi márkatalálkozókon már kétszer elnyerte a „Kategóriája legszebbje” címet 30–40 rivális ellenében.
Nusink lassan, de biztosan haladt a belterjes NSU-világ elismertsége felé. Sokat kell vele foglalkozni, és bizony műszaki zsákutcákban is voltunk már vele, de a szerelem töretlen. 40 lóerős, ezres motorja körülbelül ötvenezer kilométer után múlt ki végelgyengülésben. Az új motor egy 1200-as, 55 lóerős lett, amit Svájcban találtam és gyári austausch, azaz felújított volt.
Tízezer kilométer után aztán rájöttünk, hogy hanyag, lelketlen munkát végeztek a hajdani mesterek, fel kell újítani rendesen. A végén már alig ment, csak három henger dolgozott. Nusiban ettől függetlenül bíztam, és egy német műhelyen keresztül rendeltem egy 1200-as, 65 lóerős motort.
Hazudnék, ha azt mondanám, már az első pillanatban úgy ment minden, ahogy kell. Sokat szívtunk a porlasztóval (is), de aztán összeállt a technika. Határozottan nyomatékos lett, jóindulatúra sikerült, és a spagetticsöves kipufogó infernális hangja miatt már szó sincs szerény fellépésről. Nusival mindenhová lábon járunk. Ez a háromnapos Sachsen Classic esetében hat nap alatt 2600 kilométert jelent. Volt már ilyen, lesz is még. Egy olajcsere, némi babrálás a porlasztón és a gyújtással, ennyi, indulhatunk.
Navigátorom természetesen Anna, aki már hétévesen beült mellém és immár negyedik éve csinálja. Az elején nem ment simán, de a sok verseny tapasztalata meghozta gyümölcsét, az utóbbi másfél évben egyre jobb és kiszámíthatóbb eredményeket érünk el. A versenyek legfiatalabb részvevőjeként mindig reflektorfénybe kerül. A Sachsenen az utána következő legifjabb egy 15 éves srác volt. Nem aggódom, hogy hamarosan trónfosztás lesz, egypár évig még ülhet babérjain a szentem. 2009-ben a Silvrettán 6.-ok, idén 8.-ok lettünk, és az Oldtimer Szuperkupában is felvillanunk, gyűjtjük a pontokat. Kimutatható a fejlődésünk, de a bennünk lévő rutintalanság is. Örülünk minden apró sikernek. A rajtlistát tanulmányozva kiderült, itt is van esély az első tízben végezni, hiszen más magyar nem nevezett.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem mindig kimegy a fejemből az indulás időpontja. Az utolsó órákban jön a felocsúdás, gyors logisztikázás, pakolás, de mindig összejön, jóllehet trombózisgyanúsan. Két forduló a lakás és a garázs között, minden itt van, pakolok befelé. Nusi parányi méretei ellenére bőséges kapacitásokkal rendelkezik, szó nélkül nyeli el motyóimat. Persze az öltönyt is viszem, mert díjkiosztón jól mutat a háromgombos, a fekete cipők meg csak sámfával tartják meg formájukat.
A szívató nélküli motor hamar bemelegszik a garázsban. Mindig megvárom, hogy az olajhőmérő mutatója kimozduljon és legalább 50 fokot mutasson, de még akkor sem gyötröm, majd csak 80-tól lesz Dr. Jekyllből Mr. Hyde. Annát anyukájánál veszem fel. Lenn várnak az utcán. Hogy egy tinédzsernek mennyi cucca van? Pont annyi, mint nekem. A szülői gondoskodás hihetetlen mennyiségű kaját, üdítőt és gyümölcsöt eredményezett. Az én szendvicseim legfeljebb Linzig biztosítják a kalóriát, de Anna csomagjában Domsjöig terjedő tartalékok rejtőznek. Újabb logisztika az utcán, a puzzle újra összeáll, valahogy befért minden. Puszik és gáz.
Az említett spagetti leömlők hallatják magukat a budai hegyvidék hajnali utcáin. BAH csomópont, Osztyapenko (a kővé dermedt egykori stoppos hűlt helye), és már suhanunk is óra szerint 130-cal, ami valóságban 120, ennyit csal az óra. Lányom hátul bevackolta magát, MP3 bekapcs és szendereg. Bécs előtt leszakad az ég, elkezd ömleni az eső. Oednél a legolcsóbb a benzin errefelé. Tankolás, majd tovább Németország felé. Jár az agyam, egyáltalán nem hiányzik a rádió, szeretem a motor brummogását, így pont jó.
Az eső brutálisan ömlik, alig látni a vízfüggönytől. Nusi sehol sem ázik be, az ablaktörlők is bírják. Anna hátul betakarózva, mert a szép kipufogó miatt nincs fűtésünk. Talán egyszer lesz egy állófűtés is, de most bírjuk. Regensburg után még egy darabig Autobahn, majd letérünk mellékutakra, a szállásunkhoz, ahol megalszunk a fogadóban. 800 kilométernél jár az óra. Az eső egy pillanatra sem állt el, de az előrejelzés napsütést ígér.
Nusi megérkezik az NDK-ba, ami már NSZK. A kalandok a Sachsenringen kezdődnek. Lapozzon, és ismerkedjen meg a Hetvenévessel, Akinek A Vak Navigál.
Másnap a párás, esős reggelen a motor könnyen beröffen, hosszú melegítés, itt hideg van. Rajtunk pulóver és zárt cipő, irány a 200 kilométerre lévő Zwickau, a Sachsen Classic rajthelye. Mire begurulunk a Népek barátsága terére, már melegünk van, kibújt a nap. Megkeressük a szállodát, kipakolunk. Nusit le kell mosni. Másfél órán át küzdök vele, a végén ragyog a kispajtás. Felragasztom a 150-es rajtszámot. Mögöttünk még majdnem ötven autóból áll a mezőny. Hihetetlen számok.
A magyar versenyek a mechanikus stopperórák használatát részesítik előnyben. Az elektronikus időmérés ugyan sokkal pontosabb, és a speciális berendezések sokat le tudnak faragni az eredményekből, de a mért szakaszokon a navigátornak nem sok feladat jut. Ilyenkor a vezető fülébe számol, pityeg, sípol egy atomóra vezérelte kütyü. Nálunk a mitfárer olvassa az időt. Azok a kis, apró emberi tévedések, ingadozások kellenek, hogy teljes értékű és emberléptékű legyen egy csapat.
Az én fejemben hamar összezavarodnak számok és rendszerek, hajlamos vagyok hibázni, elveszíteni a fonalat. Anna sokkal stabilabb. Amint a kezébe kerül az itiner, már bújja, elemezi a szakaszokat, előre megcsinálja a post-it súgókat, amik a műszerfalra felragasztva mutatják az adott feladatok szintidejét, egyéb érdekességeit. Ha dupla, tripla, tehát „felfűzött” szakaszok vannak, akkor az időket összeadva számolja ki a mérőpontok érkezéseit. Sok csalafintaságot kitalálnak ám a rendezők, és mivel én is közéjük tartozom, szívesen tanulok másoktól.
Sok az ismerős. A közvetlenül mögöttünk induló német Matthias Kahle–Peter Göbel páros (Skoda 110 R) sofőrje hétszeres német ralibajnok, Peter meg a Hamburg–Berlin verseny főszervezője. Már jártak a Hungaria Classic versenyeimen. Egy másik kedves barát, Hans-Peter Blandow Svájcból a fehér NSU TT-vel. Nála sincs fűtés, értsd: hasonlóan hangos a motorja, és persze nincs fűtésdob.
A háromszoros Mille Miglia-győztes Luciano Viaro a verseny legnagyobb esélyese. Tavaly ismerkedtünk össze a Silvrettán. Akkor tanítványa, az argentin Daniel Claramunt nyert Enrico Mussinellivel egy gyári Lancia Stratosban.
Luciano egy általa kidolgozott módszerrel, vak navigátorokkal indul veteránautós versenyeken. A vak emberek így teljesebb, valóságközelibb világot élhetnek meg, érezhetik, hogy szükség van rájuk. Számukra egy braille-írásos itiner készül, abból dolgoznak. A nemes és megható kezdeményezés már akkor is érdekessé tenné Luciano személyét, ha csak egyszerűen teljesítenék a távot. De nem, ők az abszolút favoritok. A Silvrettát idén Enricóval nyerte meg, és ide is vele nevezett. Az Audi Tradition felkarolta az ötletet és leszerződtette. Idén hét alkalommal áll rajthoz a harmincadik születésnapját ünneplő Quattróval.
Még egy adalék erről a rendkívüli emberről. Hazai versenyen már megkaptam az ötven felé járó indulóktól, hogy „nem szabad túl nehéz feladatokat adni”, mert már „öregszünk”. Luciano hetvenéves, versenyeken 2-4-es átlagokat képes futni. Mi lesz, ha egyszer tényleg megöregszik?… Amióta csak megismertem, próbálom elcsábítani a győri Audi Eastoric versenyemre, de nem sikerült. Szíve szerint jönne, még meg is ígérte, de nagyon tele van a naptárja. Idén ráadásul úgy terveztük, hogy Annával indulna. Öreg és fiatal ekkora korkülönbséggel még nem volt életében. Sajnos most sem jött össze, de nem adom fel.
A versenyek előtt általában van lehetőség az újoncok számára, hogy megismerkedjenek a tudnivalókkal és gyakorolhassák a fotocellák és mérőslagok megszakítását. Mi is felmehettünk a Sachsenring versenypálya tükörsima aszfaltjára, de előtte még a filmesekkel egyeztettünk, milyen felvételeket szeretnének csinálni. Óriási élmény volt. Süvítettünk (mert lehetett) egyik mérőponttól a másikig, Nusi motorjából kitört a vadállat, de szerintem az arckifejezésem is ijesztő lehetett a kitombolható élvezettől. A hetven lóerőhöz 640 kg menetkész súly tartozik. Egy porschés (1974-es 911-es) nem akarta elhinni, mert a nyomunkban volt és nem tudott megelőzni. Csak a fékekkel nem voltam kibékülve, mert nem egyenletesen fogtak.
A rajtnál felfoghatatlanul sok ember gyűlt össze. A felíró cédulák mind megírva, stopperek belőve, Nusi rendben. Amikor felkonferált minket a szpíker, nagy tapsot kaptunk. Errefelé abszolút a magyarokhoz kötik a vasfüggöny leomlását. Micsoda marketinglehetőség, mi pedig gyakorlatilag nem is tudunk róla. Szomorú dolog ekkora szimpátiát mellőzni.
Elindultunk végre. Pazar időjárás, 22 fok, rezzenéstelen levegő, szikrázó napsütés, élményautózás. Az első WP, vagyis Wertungsprüfung (= mért szakasz) Meerane meredek kövezett utcája. Felfelé 200 méter 33 másodperc. Éreztem, hogy nem tökéletes, de rosszabb ne legyen (24 pont, 34. hely). A következő WP a kerámiáiról híres Waldenburban várt ránk (50 m, 8'). Háromszázadnyi eltérésünk a harmadik helyre volt jó. Hajrá magyarok, puszi Annának! Tovább a Sachsenring felé. Mielőtt a pályára felmentünk, a hátsó parkolóban várt egy sprintelős mérés: 100 m 11 másodpercre. Fél másodperccel korábban érkeztünk, 106. hely. Bosszantó, de lesz ez még rosszabb is. Nem is kellett sokáig várni rá.
A tegnapi tapasztalatok alapján 3:40-es szintidőt lőttem be magunknak a versenypályára, amit kétszer meg kellett ismételni. Amikor a referenciakörünkben átmentem a fotocellán, biztosra vettem, hogy kábé egy másodperccel (ami ugye 100 pont) korábban érkeztem. Ennek megfelelően gyors és ideges számolgatást követően átírtuk az időket. Nem kellett volna. De nagyon nem, ugyanis szintidőnk 3:40,14 lett. Az újonnan kitalált érkezések stimmeltek ugyan, de már programoztuk is magunknak a 300 hibapontot. Különben 28-at csináltunk volna, azaz a 85. hely helyett a 4. lett volna a miénk.
Megint megszegtem azt az aranyszabályt, hogy feladat közben tilos variálni. Hangulatom padlón, már láttam magunkat a nyolclapos eredménylista 6-7. oldalán, az öltönyt akár fel is ajánlhatom valamilyen szeretetszolgálatnak, tök felesleges volt elhozni. Ha ekkora kretén vagyok, meg is érdemlem. Sámfás fekete cipők egy NSU-ban: röhej! Mekkora karátos, antracit barom vagyok. Anna ilyenkor biztos támaszom. A főnix újjászületése ismereteim szerint csak általa lehetséges. Felemelt a hamuból és ismét megteremtett, innen fogva nem voltak lelki terheink, autózhattunk nyugodtan.
A moseli VW-gyár parkolójában várt a következő WP, egy tripla. Sprintelős, rafinált kijelölés. 3 x 60 méter egyre gyorsuló ütemben. Először 8, majd 7, végül 6 mp. Ha nem lendületből megyünk, biztos a kikésés a következő cellánál. Mutassuk meg! 38 pontunk az 5. helyre volt jó. Viaróék nyerték hihetetlen 7 ponttal. Müncheni barátaink, Ingrid és Michael Weber lett a második (20 pont) egy gyönyörű elsőszériás E-Type kabrió Jaguarral. Viszont a Sachsenrig csillagai közül itt többen elvéreztek, de ezt akkor még nem tudtuk.
A hatodik 1/100-as, a Sachsen Bank 90 méter 12 mp-re volt. A metálszürke E-Type itt nullás eredménnyel hozta a szakaszt, de a mi 11 pontunk sem volt rossz, 26. hely. Ez volt az aznapi utolsó penzum, irány a szálló, zuhany, vasalt ing: este buli lesz az óváros egyik sörözőjében. Jó volt az ellátás, sok traccs, humorizálás, ideális helyszín, de hiányzott a jó eredmény. Aztán amikor megjött a lista és kifüggesztették, kicsit megkönnyebbültem. A 26. helyen álltunk 456 ponttal.
Még nem is említettem, hogy a legrosszabban teljesített mérést el lehet dobni. Ez a mi esetünkben a versenypályán gyűjtött 201 pont volt. Vonjuk csak le! Az annyi mint 255 pont. Hűha! Vannak errefelé mások is, akik tudnak hibázni. Óva intek persze mindenkit az ilyesfajta önámítgatások miatt, mert másoknak is vannak hasonló kalkulációik. A „mi lett volna ha” történetek egyébként súlyos terhei a versenyeknek. Jól van, tudunk róla, de így sokkal szebb az élet.
Talán még nem úszott el minden, avagy mi történhet még a díjkiosztóra menet? Lapozzon!
Pénteken folytatódott a gyönyörű időjárás. Gyönyörű tájakon halad az útvonal, sok ember áll az út mentén, sokan kiteszik veterán autóikat, motorjaikat, úgy integetnek, buzdítanak. A Göltzschtalbrücke az első WP. Itt teljesen megzavart, hogy egy kis dombhát miatt nem lehetett látni a dupla (200 m 25 mp, 100 m 12 mp) középső fotocelláját, viszont egy néző pont úgy tette le kempingszékét és olyan tartásban ült, mint a sportbírók, csak még jóval a mérőpont előtt. Nemcsak engem zavart meg, mi viszont beszoptuk rendesen: 137 pont, 83. hely.
Már el sem megyünk a díjkiosztóra, semmi értelme.
Schwander Berg (270 m, 33 mp) a következő. Valami megmozdult! 21.-ek lettünk 9 század eltéréssel. A becsületgól legalább megvan, mondhatnám, ha ez foci lenne. A 650 éves Markneukirchen főterén 4-et futunk, ami a 17. helyre volt elég. Szép korrekció, haladunk tovább. A WP10 a Vogtland Arena, ami egy síugrósánc területén van kitűzve. 100 méter, 14 másodperc, amit 3-ra hozunk (8. hely). Milyen kár volt az eddigi bakikért. A tripla (150 m 20 mp, 100 m 11 mp, 50 m 7 mp) Carlsfeld szakasz jó lehetőség a rontásra, ki is használom. 106 pont, 35. hely. Az érzelmi szinuszhullámom ismét fénysebességgel halad a negatív amplitúdó felé.
A 12. szakasz ismét egy tripla. A feladatkiírás trükkös, de mi jól építettük fel, 71 pontért a 8. helyet kaptuk. Lucianóék 33-mal másodikok, a német Krieglsteiner professzor (Porsche 911 SC) harmadik 49-cel. A prof jól ismeri és számon is tartja a magyarokat. Versenyzői ténykedése legkeserűbb piruláját Erdélyi Zoliék (többszörös Oldtimer Szuperkupa-bajnok) miatt slukkolta a 2009-es Donau Classicon. Itt Zoli és felesége, Csilla, két mechanikus Szláva stopperrel döngölték 420-as Jaguar Sovereignjükkel a földbe az űrsikló műszerezettségével vetekedő fullelektronikás segítséget használó porschést.
Én meg itt rombolgatom az imidzsünket. A Sachsent Ilkovits Ádám már kétszer megnyerte. Egyszer kedvencemmel, a kis Riley versenyautóval, aztán meg a 6C Alfával. A piros szőnyeget végiggurította tehát előttünk, én meg állandóan lekanyarodok róla. Vagy fel sem hajtottam rá?
Fichtelberg a pénteki utolsó WP. A dupla nem különösebben bonyolult (100 m 9 mp, 150 m 14 mp), de ha valaki elalszik az elején, akkor könnyen késhet a cellánál. Jól hoztuk, a 21 pont a 9. helyet jelentette. A végére rátett titkos viszont 44-re sikerült. Nem is értettem, hogyan volt lehetséges. A 44 pont az 55. helyre volt elég. Vegyes érzelmekkel vártuk az aznapi eredményeket. Hihetetlen, de a 7. helyre jöttünk be 351 pontunkkal. Hogy Luciano mit csinált? Hát 63 pontot. Nem kizárt, hogy egy másik bolygóról küldték a földre.
A második helyezett osztrákok (Griesmayer–Baumgartner, Mercedes-Benz 220 S) szintén a mechanikus stoppereket használó „Homokóra” kategóriában indultak és 221 pontot gyűjtöttek. Már nem voltam annyira izgága, mint előző nap, Annával megbeszéltük, hogy teljes békében, nem görcsölve, olajággal a szánkban teljesítjük a harmadik napot.
Egy csodaszép kisvárosba, Oberwiesenthalba futottunk be. A piactéren volt a cél és a holnapi rajt helyszíne. Mindez szállodánk ajtajától alig 80 méterre. A Fichtelberg csúcsán volt az esti vacsora és buli. A hegytetőn álló kilátóból feledhetetlen naplementénk volt, amit a vacsora mellett élvezhettünk. Alig volt hely az asztaloknál, így esett, hogy a verseny szpíkere, Johannes Hübner hozzánk ült le. Volt témánk bőven, ráadásul ő rendezi a híres, schwetzingeni szépségversenyt. A vacsora végeztével felmentem Annával az épület tornyába és megnéztük a már szinte teljes sötétségbe burkolódzó tájat és a települések fényeit. Nagyszerű pillanatok. Nagyot aludtunk. Korán kellett kelni, mert a tévések Lucianóval és Annával szeretnének közös felvételeket csinálni.
Gyönyörű reggelre ébredtünk. A kis piactér hangulata elképesztő volt. A rajt ebben a környezetben a lehető legjobb helyre került, irigyeltem is a rendezőket. Forgatás megvolt, egyéb barátkozások is sorra kerültek, új kapcsolatok szövődtek. Ez az én világom, szép az élet, másnak is csak ezt kívánom. Lassan mi is sorra kerültünk, ismét várnak a feladatok.
A 14. WP-t éreztem, hogy jól hoztuk össze. Annuska remekelt, Nusi szállt a pálya felett. 22 pontra csináltuk a Markersbach Oberbecken triplát (600 m 1:06, 200 m 23 mp, 200 m 22 mp). Először még úgy volt, hogy mi nyertük, de aztán a sok óvás miatt Viarót és Enricót hozták az első helyre 7 ponttal. Tőlük nem szégyen kikapni. Az egyszerű, de lassú (80 m 16 mp) Adam Ries szakaszt 6-ra csináltuk (13. hely).
A 16. szakasznál az itiner hibája miatt többen nem jelentek meg, mert eltévedtek. Mi is sokat bolyongtunk, míg rábukkantunk a helyes megközelítésre. Itt is csak vízzel főznek, hibáznak mások is, megnyugodtam. A 17. Saigerhütte WP helyszíne egy időutazás élményével gazdagított. Egy több száz éves udvarszerű település kövezett utcácskáján tűzték ki a 60 m 13 mp-es 1/100-ast. Ez a 6 pont ismét a 13. helyre volt elég. A 18. Rechenberg–Bienenmühle mérés is szimpla volt (100 m 9 mp). Nem lett rossz, a 13 pont a 35. helyet jelentette. Az utolsó előtti feladat egy bobpálya melletti szervizúton volt, lefelé menetben.
Odafelé menet ismerős mormogás jelentkezett a jobb első kerék felől: csapágyhang. Tipikus NSU-s betegség az alulméretezés miatt. Ettől azért lehet haladni, de nem segített a hangulatomon. Amíg a rajtra várakoztunk, a filmesek ismét megrohantak, Anna is nyilatkozott. Aztán 102 pontot csináltunk a duplán (250 m 28 mp, 600 m 1:08 mp), most sem értem, hogyan és hol szúrtuk el. Van értelme egyáltalán elmenni az eredményhirdető bulira? A legutolsó WP-t Glashüttében tartották. Ismerem a német óragyártás fellegvárát, már kétszer megfordultam itt, igaz, az régebben volt. Óriási a fejlődés, nagy rend és tisztaság, amerre csak nézünk. Hogy a feladat milyen lett? Hát, 35 pontunk a 85. helyre volt csak jó.
Drezdához közeledve sűrűsödött a forgalom, sokat araszoltunk. De megérte, mert a VW Phaetonok gyárában, az „Üveg manufaktúránál” volt a befutó. Ami eredményeinket illette, hát nem szövögettünk rózsaszínű álmokat. A szállodát navi nélkül sikerült majdnem azonnal megtalálni, pedig elég messze volt a gálavacsora helyszínétől, a VW-gyár csarnoképületétől. Közben Budapestről Szikszay Attila és Erdélyi Zoli hívott és tájékoztatott a napi eredményekről. Az utolsó napon hatodikok lettünk, így az egyik konkurensünket, Georg Weidmannt és Curt Blosst (Bentley 4 ½ Litre, 1927-ből) magunk mögött tudhattuk. Nocsak! A végeredmény meg nem készült el, de azért felvettem a szépen sámfázott fekete csukát és a zakó is előkerült. Menjünk, induljunk, a díjkiosztók mindig szépek!
Álmodozva és vidáman gurulunk kb. 40-es tempóval egy főútvonalon, amikor balról, a mellékutcából feltűnik egy ütött-kopott kék Opel Astra. Tétován jön, biztos meg fog állni, elsőbbségemet még az itt közlekedő villamos pályateste is szépen támogatja. Alábecsültem a helyzetet. Ez a palimadár tényleg nem látott. Egy világító sárga NSU-t a főúton! Bumm! Belénk jött oldalról.
Pont az ajtóm mögötti részt találta el, benyomva a lemezt, rá a kerékre. Szerencsére díszítőelemek nem sérültek, a motornak sem lett semmi baja, de a kerék blokkolása miatt szó sem lehet hosszú távú autókázásról. Az astrás egy szerencsétlen díszfasz, elismeri hibáját, készségesen együttműködik velünk. Rendőrt kell hívni, ő is javasolja.
Hát ha nem olyan körülmények között történik mindez, mint ahogy, akkor életem egyik legkellemesebb estéje is lehetett volna. Anna szuperül vette a lelki megrázkódtatást, elfoglalta magát, egyáltalán nem volt ideges. A rendőrök rendkívül jófejek voltak. A páros női tagja vette fel az adatokat, készítette a jegyzőkönyvet. Egy kultúrház lépcsőjén foglaltunk helyet, tényleg kényelmes és hangulatos volt. Közben jöttek a telefonok, már tudtunk mindent. Csak éppen nem lehettünk ott. Hetedikek lettünk 834 ponttal. Pedig nagyon rosszul mentünk és ez most nem egy álszerény vélemény. Ennél legalább 2–300 ponttal jobbak vagyunk. Nem vitás: körbeverték egymást a versenyzők, a többiek is hibáztak rendesen.
A helyszínelés végeztével a zsandárok elkísértek a díjkiosztó helyszínére. Igazán aranyosak voltak. Úgy sikerült leparkolni, hogy a bejárattal szemben csak Nusi meggyúrt oldala látszott, még a taxiként bevetett VW Phaetonok sem parkolhattak oda. Biz' isten nem volt szándékos, de nem szóltak érte. Sőt! A cigizéshez kisereglő emberek sorban álltak élménybeszámolómért, de bentről is szépen látszott az est műsoron kívüli bónusz élménye. Azért ilyen áron nem kívántam volna a népszerűséget.
Na, kitalálják, ki győzött? Igen, Luciano Viaro és Enrico Mussinelli a Quattróval (137), második Professor Krieglsteiner (411), harmadik a Kahle–Göbel páros, ők a Homokóra kategória győztesei is egyben. Weidmannék 14 ponttal lettek a nyolcadikak, Weberék Jaguarja a 10. helyre érkezett (931). Mi a homokórások között a negyedik helyet érdemeltük ki, évjáratfüggő kategóriánkban másodikak lettünk Kahléék Skodája mögött.
A szállóig elnyikorogtunk, de nem vitás, kell az erős hazai, trélert kell hívni. Utunk innen kezdve már más pályán mozgott, rezignáltak lettünk, szerettünk volna minél hamarabb hazajutni. De erre még két napot kellett várni. Viszont jövőre visszatérünk még ide.
(A szerző ismert hazai veterános rendezvények szervezője, a nevéhez fűződik az Oldtimer Expo, illetve az Oldtimer Szuperkupa versenysorozat megrendezése.)
