Az alább olvasható riport egyszerű gyárlátogatásnak indult. Tudják: hajnali kelés, védősisak, PowerPoint, robotok. De tudósítónk a nap előrehaladtával, ahogy BMW M6-ok és Rolls-Royce Phantomok között gyalogolt, egyre több megmagyarázhatatlanul viselkedő bajorral találkozott. Lapzárta előtt néhány órával egy magát megnevezni nem kívánó forrástól néhány beszélgetés rögzített felvételét kaptuk, amiket meghallgatva összeállt a kép. Ezeket a riportba ágyazva közöljük.
Prológus
Reggel fél nyolc, szellős, üvegfalú iroda a müncheni
BMW-székház legfelső emeletén. A tér egyik felét masszív, tölgyfa
tárgyalóasztal uralja. Az asztalfőn precíz választékot viselő, ősz
hajú férfi. Öltözéke fehér ing, BMW-propelleres mandzsettagombok,
ágyéktájon BMW-logóval dombornyomott
Lederhose.
Fehér kolbászt
mártogat mustárba, kimérten rág. Ő Dr. Ing. Manfred von
Schadenfreude, életfogytiglani kommunikációs tanácsadó. Az asztal
végén két, harmincas évei végén járó beosztottja áll, kávéval a
kezükben feszengenek. A testesebb Alex, egyszerű üzleti öltönyt
visel, haja rakoncátlanul tincses, a karcsúbb Ralf, csíkos
bankáröltönyben, rövid hajjal. Von Schadenfreude arcvonásai nem
vehetők ki a félhomályban.
– Grüß Gott, fiúk, na halljuk.
– Grüß Gott, Herr Ingenieur! – üdvözli Alex von Schadenfreudét és
gyorsat kortyol a kávéjából. – Van egy kis probléma.
– A lényeget, a lényeget – mondja von Schadenfreude, és lenyal a
szája széléről egy mustárpettyet.
– Tudja, Herr Ingenieur, három éve mondjuk azt az újságíróknak,
hogy azért nem fényképezhetnek a dingolfingi üzemünkben, mert az
alkalmazottak 6,9 százaléka sziú vallású és hitük szerint a fényképezés
elrabolja a lelket. Már két hónap után röhögcséltek a hátsó sorokban,
mára a
bloggerek is megírták és odáig
fajult a helyzet, hogy el se tudom kezdeni a mondókámat, kuncog a fél
busz. És ma is jön egy csapat magyar. Megoldást kell találnunk –
hadarja végig, majd feszülten Ralfra pillant.
– GOTTVERDAMMT! Ezért zavart meg reggeli közben?
Az öregúr hangja betölti a termet. Alex kis híján elejti a
kávésbögrét.
– Herr Ingenieur, ne haragudjon, én úgy gondoltam, hogy...
– Fiam, ne beszéljen félre.
– Azt akarja mondani, hogy vállalatunk komolysága került
veszélybe. A szabályok szigorú rendje – segíti ki az eddig csendes
Ralf.
– Vagy úgy! Vagy úgy! És semmi nem jutott eszükbe?
– Semmi – mondja Alex.
– Ne aggódjon fiam, megoldjuk. A szabályok a magafajta
tökfilkókat is mederbe terelik. Talán eljutottunk volna Sztálingrádig,
ha minden tulok megakaszthatja a hadigépezetet? Fogja ezt!
Hirtelen mozdulattal lapos, ezüstös szerkezetet csúsztat végig a
hosszú asztalon. Ralf kinyúl, elkapja, átadja Alexnek. A szerkezet
közepén egy képernyő, alatta gumírozott gomb, felette:
Egyesült Bajor Randomgenerátorüzem, BR-2491 Kifogásgenerátor,
BMW Kiadás.
– Herr Ingeniuer, maga mindenre gondol! – bókol Alex.
– Nyomja csak meg a gombot!
–
Kedves kollégák, üdvözöljük önöket a BMW dingolfingi logisztikai
központjában. Sajnos automata tűzoltóberendezéseink aktiváló
mechanizmusa a ma kapható digitális fényképezőgépek detektorának
frekvenciáján üzemel, így a téves riasztások elkerülése végett
nyomatékosan megkérjük önöket, hogy saját érdekükben ne
fotózzanak.
Ralf elfojt egy kuncogást.
– Köszönjük, Herr Ingenieur. Így már elboldogulunk! – kiáltja
lelkesen Alex.
– Na, kifelé, kifelé, nehogy aztán elkéssenek Dingolfingból!
Alex és Ralf sietősen kihátrál a irodából. A változatlanul
félhomályban reggeliző von Schadenfreude még elmormolja, hogy
Nem azzal a hadsereggel harcolsz, amivel szeretnél, hanem azzal,
ami van. De ezt beosztottai már nem hallják.
Első rész: a repülőtér és a precízen párolgó zúzmara
Fél órája vagyok Németországban, már elhangzott mind az
Ordnung, mind az
Obersturmbannführer, és egyiket sem én mondtam. Reggel nyolc
van, a müncheni repülőtér kijárata felé tartok, a szemem alatt derricki
táskák.
Ha minden olajozottan működik, néhány perc múlva felszed egy busz, a
BMW dingolfingi gyárába repít, ahol kávét kapok és betekintést az
ötös-hatos-hetes BMW anyaméhébe.
De előtte kilépek a repülőtér kapuján és megakad a szemem egy fehér
ötös kombi BMW-n.
Odáig jutok csak, hogy
white is the new cool, aztán a horizonton függő fúziós reaktor
kiégeti mindkét ideghártyámat. Kötelességből azért még hunyorítok. És
döbbenten állapítom meg, hogy életemben először találok szépnek egy
kombit és életemben először találok szépnek egy Bangle-BMW-t. Amik
kivétel nélkül mind zavarbaejtően ronda autók.
A dupla kipufogóvégből fehér füst bodorodik. Közelhajolok. Nagyon
szép. Különösen ebben az egészen valószínűtlen reggeli fényben. Mintha
nem szállt volna le a gép, hanem változatlanul néhány kilométer magasan
lennénk, ritka atmoszférában.
Némi bonyodalom után megérkezik a busz. Kifejezéstelen arcú, bajszos
bajor ül a kormány mögé, mikrométeres pontossággal százra teszi a
sebességmérőt. A szomorúan porschétlen Autobahn mellett a dombok
árnyékos oldala még zúzmarás, egészen pontosan az árnyék széléig,
ahonnan a nap azonnal leolvasztja.
Aztán ólomtömbök zuhannak a szemhéjaimra.
Intermezzo
– Ralf, ez a legnagyobb találmány a Tigris tank óta! Figyelj:
Kedves kollégák, üdvözöljük önöket a BMW dingolfingi logisztikai
központjában. Sajnos a vakuk által keltett fény a falak ezüstös
fényezéséről úgy verődik vissza, hogy az megzavarja az automata
vonalkódkezelő rendszerünket, így kollégáink és vásárlóink védelme
érdekében nyomatékosan megkérjük önöket, hogy ne fotózzanak.
– Hahahahaha!
– Máig röhögtek rajtunk! Mostantól minden újságírócsoport
személyre szabott kifogást kap, hogy miért nem szabad fényképezniük. Le
fogjuk őket hengerelni.
– Siess, találd ki hogy melyiket használjuk, most láttam
bekanyarodni a buszt!
– Legyen a tűzoltóberendezéses, amit még von Schadenfreude
irodájában generáltunk, nekem eddig az a kedvencem.
– Állat! Na csináljuk. Nem csálé a nyakkendőm?
Második rész: a vajas perec és a terpeszkedő logisztikai
központ
Hatalmas, széles úton kanyarodunk be a BMW dingolfingi központjába,
a busz a végeláthatatlan hosszú logisztikai tömb mellett parkol le.
Átmegyünk az irodarészlegbe. Hosszú asztalon egyszerű, ízletes,
csodálatos reggeli vár, dús vajjal kent szívós bajor perec, hideg
narancslé, forró német löttykávé nagy adag szintetikus tejszínnel,
szőlő.
Leülök falni. A vajban kivirágoznak az ízek. Aztán pár perc (
fél óra? egy óra?) múlva átmegyek az előadóterembe,
újratöltött kávésbögrét szorongatok. Öltönyös német emberek állnak a
vetítő mellett sorban, próbálom megjegyezni a neveket, van egy Alex,
egy Ralf, meg talán egy Wolfgang (de lehet hogy Rudi).
(Alexről annyit érdemes tudni, hogy gyerekkorában egyszer ráejtett
egy követ apja
Leica fényképezőgépére, és nem érzett bűntudatot.)
Horribilis PowerPoint ábrák tornyosulnak az ébredező fejek fölé,
vonalakkal és számokkal zsúfoltak. Íme a számok közül néhány:
Aztán vége lesz a PowerPointnak és Alex közli velünk, hogy nem lehet
fényképezni az egész dingolfingi gyár területén.
(Alexről megemlítendő, hogy óvodás korában a
Canon szót káromkodásként használta.)
Valami egészen hülye indokot hoz fel. Hogy a vaku bezavar a
tűzoltórendszerrel. Vagy mi. Kéne egy kisebb fényképező. A Karotta
Nikonja van nálam, zavaróan vaskos, kilóg a lencséje. Próbálom
rágörbíteni a tenyerem.
Az üres kamionút fölött átívelő üvegfolyosó felé haladunk, és
elmegyünk egy Interlagos-kék
M6 kupé mellett.
Másfél órán belül másodszor gondolom azt egy Bangle-BMW láttán, hogy
hú, ez kéne, ez kéne. Meg még azt, hogy ez kéne kéne kéne. Freistaat
Bayern levegője minden bizonnyal hallucinogénnel teli.
A hatos BMW ormótlan, aránytalan,
dugong szerű autó. Érthetetlen, púpszerű farral. De itt, az üveg és
fém lépcső alján, M-kivitelben átlényegül. A vágy tárgyává. Mohón a
nyers szénszáltetőhöz hajolok, közelre fókuszálok, szimatolok.
Csodálatos szerkezet. Azért van itt, hogy a dolgozók lássák, mivé áll
össze a bizánci gépezet munkája, aminek ők a fogaskerekei. És hogy
sóvárogjanak. Továbbmegyünk.
A logisztikai központ beláthatatlan méretű. Valami négyszázszor
négyszáz méter, még
Michael Johnson is hosszú percek alatt futná csak végig a kerületét, bent
rend, harcsabajszos targoncások, végtelen doboztenger. A világ minden
tájára szórják innen szét a BMW-alkatrészeket, csavartól
motorháztetőig, dobozok sorakoznak úticímkével az oldalukon, 15 méter
magas tornyokban.
– A Rolls-Royce alkatrészeket még nem itt tároljuk, de idővel azok
is idekerülnek – mondja a vezetőnknek szegődött Alex, és kajánul
elvigyorodik. Mobiltelefonján apró piros matrica takarja el a lencsét.
Képzelt második világháborús angol veteránra gondolok, repesszel a
csípőjében, ahogy elolvassa a
Rover csődjéről szóló hírt és lerobban az öreg Jaguarja, aztán egy kicsit én is
elmosolyodom. Talán útjába lehet állni a technológiai fölénynek?
(Alex apja egyébként részt vett az 1940-es franciaországi
offenzívában és a Maginot-vonalnál szolgálati Mauserével lelőtte
Louis-Jacques-Mandé Daguerre ükunokáját.)
Aztán a számok, a csodálatos, hátborzongató számok. Kétszázharminc
targonca. Négyszázharmincezer újrafelhasználható konténer. Durva
műanyag sodronykötelekkel platóhoz rögzített dobozkupachoz érünk, ezek
rögtön a repülőkbe mennek és 72 órán belül a világ bármelyik pontjára
elérnek. Mostantól. Naponta három
teher-747 telik meg velük.
Eközben eltelt egy óra. Mentünk egy fél kört. Kilépünk a még mindig
pengeéles napfényre.
Intermezzo
– MAGA TELJESEN VAK? TELJESEN?
Alex lesütött szemmel áll egy lapos képernyő előtt a dingolfingi
gyár egy ablak nélküli konferenciatermében. A képernyőt teljesen
kitölti Manfred von Schadenfreude dühtől torz arca. Szembevilágíthatja
valami, mert vicsorgó fogsorán és éles bajuszán kívül nehéz felismerni
arcvonásait. Alex mögött Ralf bámulja fényesre lakkozott cipője
orrát.
– Herr Ingenieur, hogy gondolhattam volna? Hogy egy kócos, álmatag,
langaléta gyerek majd nem szeppen meg a figyelmeztetéstől?
– A MAGA SZEME LÁTTÁRA FOTÓZTA AZ M6 TETEJÉT! MAKRÓZOTT!
MAKRÓZOTT! A LEDERHOSÉM PÁNTJÁVAL FOJTOM MEG A FELESÉGÉT! MEG A
GYEREKÉT! MINDKETTŐT!
– Herr Ingenieur, elkoboztatom tőle, még most, amíg az ebédre
mennek.
– Gottverdammt, az ebéd! Siessen, még hiányolni fogják. De nehogy
azt higgye, hogy ezt ennyivel megúszta! Ha ez a balkáni söpredék
eltűnt, feljön az irodámba.
– Igenis, Herr Ingenieur, igenis.
A monitor elsötétül. Alex sietős mozdulatokkal elhagyja a
konferenciatermet, Ralf egy székbe roskad és ott marad. Alex az ebédlő
felé haladva megnyomja a BR-2491 Kifogásgenerátor gombját.
Kedves kollégák, üdvözöljük önöket a BMW dingolfingi
Rolls-Royce karosszériakészítő üzemében. Sajnos a digitális
fényképezőgépek autofókusz-lámpája által kibocsátott fény korróziós
folyamatokat indít el a rendkívül drága Rolls-Royce
Phantom-karosszériákon, így nyomatékosan megkérjük önöket, hogy ne
fotózzanak.
Harmadik rész: az ebéd és a csudálatos hely, ahol Rolls-Royce-ok
készülnek
Bajornak nem mondanám, de gazdag és finom. Jó leves van, friss
péksüteménnyel, aztán csirke, zöldségek, majd színes gyümölcsök. Szép,
kerek egésszé áll össze a végén minden. És ez a vállalati menza! Alex
az asztalfőn ül és a gyár történetéről mesél.
(Alexről annyit kell tudni, hogy a hetedikes osztálykép-fotózáson
egy fekete zsákkal a fején jelent meg.)
A környék mezőgazdasági vidék, még ma is vannak dolgozók, akik a
reggeli műszakot elvégezvén földműveléssel folytatják a napot.
Az ipar és a mezőgazdaság erős összefonódása!, gondolom, majd
friss ananászdarabért nyúlok.
Most pedig varázslat következik. Szintetikus varázslat, remekbe
szabott illúzió, az eredetit lehengerlő reprodukció, de azért
varázslat. Az az első jel, hogy lefékez a busz egy épület mellett,
kiszállunk, és az ajtó előtt egy csillagrombolónyi, autószerű forma
áll, leponyvázva.
– Akkor most bemegyünk a Rolls-Royce karosszériaműhelybe. Szeretnék
megkérni mindenkit, hogy ne fotózzon – mondja Alex, majd hosszan
elmagyarázza, hogy miért, miközben én gyakorlom az egykezes
exponálást.
(Alex a BMW egyetlen alkalmazottja, akinek még soha nem jelent meg a
fényképe a vállalati hírlapban.)
A mutató- és középső ujjam között pont kifér a lencse.
Bemegyünk.
Akkora darab alumíniumok állnak sorban, mint egy istálló. És ezek
csak a C-oszlopok! Aztán továbbmegyünk, elsétálok egy ipari csarnok
méretű alumíniumváz mellett, és rájövök, hogy ez egy Rolls. Egy Phantom
éteri váza.
A hatás sokkoló. Fullasztó. A szürrealitást fokozzák az ide-oda
siető, fülbevalós, bajszos, dús tarkójú vörösesszőke emberek. Dohos,
nyekergő angol üzem kéne ide, lábmenti köddel, nem jólbevilágított
csarnok. De a kép nem ennyire tiszta, mert a munka itt is kézzel
folyik. Bajor kezekkel.
Gerendaszerű, de mégis légies alumíniumtömbökből áll a karosszéria,
vitorlányi alumínumlemezekkel. A Phantom nem autó. Még csak nem is
hajó. A Phantom
hely. Nem kapszula, az emberi test kontúrjait jól definiált
milliméterekkel körülölelő buborék, hanem tér, horizonttal, a
végtelenben összefutó párhuzamosokkal, nem-euklideszi geometriával.
Mérete az emberi testével úgy vethető össze, mint influenzavírussal a
Lófej-köd . Barlang, aminek mennyezetéig nem visz el akármilyen erős
reflektor fénykúpja sem. A C-oszlop mögé süppedve háborúk tervezhetők,
világok írhatók le, a tér és az idő emberi szem számára
felfoghatatlanul szelhető át.
A Phantom jelentéktelenné tesz. Üvegajtó mögött két ember simítja a
tető és a test találkozásának hegesztésvonalát, políroznak, fénytörést
kémlelve ütögetnek, aztán políroznak még. Ez kerül irdatlan pénzbe, a
tökéletesség monomániás hajszolása. Hogy ilyen emberek tucatjai öntik
minden autóba munkaórák ezreit, emberek, akiknek lakniuk, enniük és
tanulniuk kell.
És hogy hol a brit karakter? Talán majd beleszerelik, ha a
karosszéria átkerül Angliába. És hogy van-e egy német autónak lelke?
Mit tudom én! A tenyerembe söprök egy kis marék alumíniumforgácsot,
amit egy robotfúró váj ki egy Phantom oldalából. Izzanak! Szikráznak!
Pengeélesek, mint a bajor nap decemberben.
Intermezzo
– Áh, Ágnes! Hallottam, hogy holnap felugrik hozzánk a müncheni
központba.
Manfred von Schadenfreude hangja a mobiltelefon apró hangszóróján
keresztül is tekintélyt parancsoló. Ágnes vezeti a magyar
újságírócsoportot. Néhány méterre tőlük telefonál, az újságírók
Rolls-ittasan hadonásznak, nem vesznek róla tudomást.
– Nézze Ágnes, maga okos nő. Nyilván holnap nem vendégként, hanem
alkalmazottként szeretne ellátogatni hozzánk.
– Herr Ingenieur, természetesen.
– Ó hagyja ezt a hülyeséget, szólítson csak Manny-nek.
– Rendben...Manny.
– Látja? Megy ez. Szóval vegye már el attól a langaléta gyerektől
a fényképezőt. Az Alex egy tulok, nem tudja érzékkel használni a
BR-2491 Kifogásgenerátort, de magának nincs szüksége ilyen primitív
eszközökre. Úgy látom, jóban vannak. Biztos rá tudja venni valahogy.
– Herr Ing-, izé, Manny, bízza csak rám!
– Rendben. Hamarosan lesz egy felsővezetői üresedés a müncheni
központban. De majd holnap mesélek. Számítok magára.
A telefon elhallgat. Ágnes csatlakozik az újságírókhoz. Alex néhány
lépéssel arrébb a BR-2491 Kifogásgenerátor gombját nyomkodja.
Negyedik rész: a tűzoltóautó, a gyár, és a naplemente
Tenyérnyi LCD-n nézem a világot. Tűzpiros, hármas BMW-ből készült
tűzoltóautót komponálok keretbe, oldalra tolom, kicsit le, amikor éles
hangot hallok.
– Péter! Kérlek gyere ide.
Ágnes az, kísérőnk a BMW-től.
– Figyelj, kérlek ne csinálj képeket. Mondták, hogy nem lehet. Ezek
németek, szabályokban élnek, nem fogod tudni elmagyarázni nekik, hogy
tetszik a tűzoltóautójuk. Add ide a gépet.
Fogcsikorgatva átnyújtom. Színlelt elnézést kérek Alextől.
(Alexről fontos tudni, hogy a nagybátyja 500 mm-es Minolta
teleobjektívéből 12 évesen kiszedte a lencséket, és a házuk melletti
patak felszínén elkacsázta őket.)
Eladom a képeket a Konkurrent C-nek? Vagy itt mindenki sziú és a
lelkük ellopását féltik? Érthetetlen hely. És egyáltalán, elrepítenek
egy gyárba ahol nem lehet fotózni és azt mondják, hogy használjam a
kiváló sajtófotó-cédét, amit majd megkapok? A bajor lélek szövevényes,
mint a München körüli Autobahn. Fejest ugrunk a gyárlátogatás pergő
fináléjába.
Présüzem
Jéghegynyi robotizált présgép áll középen, dübörgő-surrogó hangja
betölti a teret, kiabálni lehet és vigyorogva lelkendezni.
Nagy zajos gép! Nagy zajos gép! Kicsit az olaj is folyik
belőle oldalt, belelépek, olajcsíkot húz a cipőm. A présgépet
Ötös-tetők hagyják el egy lyukon.
Hegesztőüzem
Gyönyörű, piruettező, narancssárga
Kuka-robotok,
fejet cserélnek a szekvenciában, hogy a karosszéria más elemeihez is
hozzáférjenek. De ki gyártja a robotokat? A présgépeket? Robotgyártó
robotok? Őket meg robotgyártó robotgyártó robotok? Vagy van egy ember a
sor végén?
Dsuang Dszi ?
Hetes BMW-k repülnek fejmagasság fölött, mint
danaiszlepkék Mexikó felé télen. Darabonként többe kerülnek majd,
mint az emberiség döntő többségének egész életében kapott fizetése. És
a Phantomhoz képest sorozatgyártott, elfogyasztható és eldobható
termékek csak ezek is.
Festőüzem
Félhomály. Színminták a falakon nagy, csillogó körökben. A robotok
nyitják az autók ajtajait, benéznek, beszórják a festéket, becsukják
maguk mögött az ajtót. Továbbsiklik egy új Hatos. Aztán átmegyünk az
összeszerelőüzembe.
– És végül – mondja Alex, és a Nászindulót dúdolja – a házasság.
Amikor az autók alja és teteje találkozik. Minden terv szerint, minden
az aktuális megrendelés szerint.
(Alex szüleinek esküvőjéről azért nincs fotó, mert a ceremónia
kezdetén Alex egy marcipánangyalt tömött a fotós
Hasselbladjának keresőjébe.)
Diszkosznyi, lyuggatott féktárcsák fölött
V10 -es gördül elő a futószalagon, rajta masszív váltó, majd
kardántengely, differenciálmű, hátsó futómű. Felülről opálfehér M6-test
ereszkedik rá, négy ember elkapja az orrát, gyors, ezerszer
végigcsinált mozdulatokat végeznek, négy másik ember ugrik oda
oldalról. Hátralépnek.
Új M6 született.
Oldalán US feliratú matrica: Amerikába megy. Valaki közel 100 ezer
dollárt fog érte fizetni.
Az ablakon kinézek a parkolóba, a horizont felé húzó nap öt M6
összesen 20 kipufogójáról szikrázódik vissza. A levegő lehűl. Kint, a
sárgáből kékre váltó fényben szénszáltetejű sportautók várnak
konténerükre, hogy néhány embernek elvigyék az automotív boldogságot.
Japánba, Amerikába, a Holland Antillákra, 72 órán belül a világon
bárhova.
Lemegyek a buszhoz. Alex elbúcsúzik. Visszaindulunk a repülőtérre.
Elöl ülök, elnyúlok,
Lamborghinit
várok Olaszország felől. A távolban erőmű hűtőtornyáról száll a
temérdek pára. A fény már csak egy vékony csík a szürke ég és az út
között. Bárhol lehetnénk, Amerika keleti partján mondjuk, vagy délen,
Tennesseen keresztül, csak a négy sáv van, rajtuk az autók, ha lennének
kamionok, olyan lenne a fényük, mint a karácsonyfáknak.
Lemegy a nap. Kiérünk a reptérre.
Epilógus
Rohanok, rohanok, mindjárt elejtem a számítógépem, mert nem volt idő
visszatuszkolni a hátizsákba. Nem, a fogkrémem nem atombomba, a
számítógépem sem, csak rohanok a mozgójárdán, szokatlan a relatív
sebesség a falhoz képest, az izmaimból dől a tejsav, mar, lehúz, a
tüdőm lángoló nitrocellulóz, de csak rohanok tovább.
De mi lenne, ha lekésném a gépet? Talán vissza lehetne menni a
dingolfingi üzembe, ahol valaki azt mondaná, itt ez a pár M6, ami
Magyarországra megy, nem akarjátok hazaszállítani őket? Az anyósülésre
ülnék, oldalra dönteném a fejem, és kíváncsian lesném, 250-nél
felismerhetők-e éjszaka a
szupersportautók.
Száguldanánk kelet felé, aztán át a szerpentineken, pár óra lenne csak
az egész, az M6 könnyű és a megfelelő gombok 507 lóerőt varázsolnak elő
belőle. Vajon a hangja idővel olyan lesz, mint a Formula-1 autóké?
Rohanok tovább, túl a holtponton, a gép neoprén tokja szilárdabban
tapad a kezembe, a lépteim könnyebbek. Már nem kell mozgójárda a
sebességhez. Jólfésült, ősz férfi mellett futok el, vékony bajusza
mellől gyanúsan méricskél. Még mindig futva visszanézek, de ekkorra már
apró kommunikátorba mélyed. Azért a bőrnadrágja vagány.
– Good evening, Mr. Orosz. Have a pleasant flight – és már nem érzek
semmit, csak a duruzsoló turbina hangját, meg a hirtelen gyorsulást a
kifutópályán. Az M6 króm kipufogóvégeire gondolok, meg az
Interlagos-kéken ívelő küszöbére. Alattunk megy egy, habzsolja az
Autobahnt, sivít fölötte a jeges szél.
Figyelem!
Dr. Manfred von Schadenfreude nem létező személy és nem áll
a BMW AG alkalmazásában. A cikkben szereplő
BMW-alkalmazottakkal folytatott párbeszédei a szerző
képzeletének szüleményei.
Amennyiben borsózik a háta az irodalmi riportoktól, olvassa
el a cikk politikailag korrekt változatát:
