A reggeli csúcsban egyedül toltam le az Andrássyról a lerobbant autómat, a taxis és a közteres is belém állt
A lehető legrosszabb helyen és a legrosszabbkor kezdett el sztrájkolni a 20 éves Focusom: a reggeli csúcsban, Budapesten. Ez komoly lavinát indított el: a többi autós, egy taxis és egy közteres is kicsit feljebb vitte az agyvizem.
Közzétéve:
2026. 05. 28. 19:13
Nyugodtnak ígérkezett, mégis gyorsan kellemetlenül kalandossá vált a csütörtök reggelem. Teendőim úgy alakultak, hogy belefért volna egy napindító jóga – a kilátás a Parlamentre egyszerűen megfizethetetlen –, azonban már nem sikerült átverekednem magam a reggeli budapesti csúcsforgalmon a Budai Várig. Szeretett autóm, a második generációs, 20 éves Ford Focusom úgy döntött, hogy az Andrássy úton nem megy tovább az Oktogonnál. Az előző néhány kicsit necces kilométer után már sehogy sem tudtam sebességbe tenni az autót. Sokáig abban a hitbe próbáltam ringatni magam, hogy keveset aludtam, bal lábbal keltem, és ezért megy nehézkesen a váltás.
Reflexből kitettem a vészvillogót, ekkor már inkább a világ nyolcadik csodájában bízva még újra beindítottam a motort, de üresből már nem tudtam 1-est kapcsolni. Kénytelen voltam beletörődni, hogy ezen a reggelen sehogyan sem fogják kényeztetni a napsugarak a testemet, miközben a tetőteraszon teszek az egészségemért.
Tornaórával indult a reggel
Úgyhogy kiszálltam – természetesen pont ilyenkor voltam a belső sávban –, és eltoltam az útból a Focusomat, hogy legalább a többi közlekedő ne szívjon még jobban (szívnak így is eleget, egy „kis” felújítás itt, egy kis BL-döntő miatti káosz ott). Nyilvánvalóan abban az esetben sokkal drámaibb pikantériája lenne a történetnek, ha egy 50 kilós nő lennék, nem pedig egy 90 kilogramm körüli, lelkes amatőr kondiszökevény, akinek a rendszeres sporttevékenységből fakadóan (igen, a hírdaráló és a TotalRace mellett jut idő ilyenekre is, micsoda luxus, irónia mód kikapcsolva) nem kottyan meg egy kompakt ferdehátú eltolása, legalább bemelegítettem a lábedzésre,
mégis megdöbbentett, hogy egy abszolút frekventált helyen, a reggeli csúcsban, amikor finoman szólva sem vagyunk egyedül az utakon, senkinek sem fordult meg a fejében, hogy legalább megkérdezze, tud-e segíteni.
Mélységesen szégyelltem magam minden autóstársunk helyett. Már letoltam a Fordot a szervizútra, amikor körülbelül öt perc után megállt egy kerékpáros (!), és feltette a kérdést. Addigra telefonon már intéztem a trélerest és a szervizt, de valahol jólesett a lelkemnek, hogy még nem teljesen érett meg a világ a pusztulásra. Az autós telemedicina során arra a diagnózisra jutottunk, hogy valószínűleg a munkahenger állította a feje tetejére a reggelemet.
A szakmázók kedvéért adalék gyanánt elárulom, az egyébként igen megbízható – persze nem tökéletes, mert olyan nincs –, 1,6 literes, 116 lóerős Ti-VCT benzines konstrukcióról van szó, amivel nem volt különösebb bajom az elmúlt 1,5 évben, amióta megvettem. Először volt tréleren, sőt, amikor februárban megérkeztem a Totalcar fedélzetére, több kolléga is a csodájára járt annak, hogy a kora ellenére milyen jó állapotú autót fogtam ki, és az 1,2 milliós vételárral az adósok börtönébe sem vonultam be. Kisebb szépséghibái vannak, de egy nagyobb és egy-két kisebb rozsdafolttól, valamint néhány karcolástól eltekintve valóban nincs baja. Illetve most van, de majd megoldódik, és abba az illúzióba se essünk bele, hogy egy 20 – illetve a vásárlás idején 18,5 – éves autónál a jó állapot a szalonállapotot jelenti. Az egy másik kategória, más kínálattal és árfekvéssel, és még nem érkezett meg Európába a hiperolcsó Škoda. Első bő 15 évét Németországban töltötte, itthon már a második gazdája vagyok, és jó sokszor megjárta már gond nélkül a Balatont, a Hungaroringet és a szerkesztőséget.
Beszaladtam tehát a közeli dohányboltba egy palack vízért, legalább folyadék legyen nálam. Utána az autóban vagy az autó közelében, maximum 2–3 méteres sugáron belül voltam, de leginkább vagy a volánnál ültem, vagy a csomagtartóban rámoltam annak tudatában, hogy belátható időn belül érkezik a segítség, és a legszükségesebb dolgokat magamhoz vegyem.
A ráadás: előbb a taxis, aztán a közteres
Még nem ocsúdtam fel abból, hogy mennyire nincs összetartás az autósok között, további negatív tapasztalatokkal folytatódott a reggel. Mivel egyedül toltam, nyilván nem tudtam szögegyenesen félretolni az autót, az elsődleges szempont így az volt, hogy elférjenek mögöttem, és a magányos akrobatikázás közben ne toljam neki egy másik autónak. Nyitott ajtóval várakoztam, de mivel ferdébben álltam, evidens, hogy nem a többi autós elé nyitottam ki. Így hallottam azt is, ahogy egy sárga Priusszal a „kedves” taxis honfitárs lehúzott ablaknál, fennhangon méltatlankodva magyarázza, hogy te hülyegyerek, állj már meg rendesen.
A teljes választ nem várta meg, de ha arról van szó, akkor nem riadok vissza attól, hogy nagy szájjal kompenzáljam az engem ért igazságtalanságot. Elnézést kérek tőle, amiért az én kálváriám miatt 11,5 másodperccel később tudott elslisszolni az egyébként piros lámpáig, mert jobbra kanyarodóként nem tudott elcsorogni a balra kanyarodásra váró siserehad és a srégen a járdaszegélynek tolt autóm között. Nagyobb veszteség soha ne érje őt, szánom-bánom bűnömet, hogy abban az idősávban volt pofám arra menni és aztán lerobbanni.
Rövidesen jött (volna) a következő csapás, amikor hátranyúltam a csomagtartóba, mert ahogyan onnan kihúztam a fejemet, hirtelen a Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóság (FÖRI) két vadászatra kész, lelkes pandúrja nőtt ki a földből. A korábban már említett másik autót, a teljesen nyilvánvalóan parkoló, török rendszámú Renault Mégane-ra fel is pattintották az autósok ősellenségét: a kerékbilincset. A páros női tagja vehemensen, in medias res rázendített, hogy ilyen tábla, olyan rakodóterület, és nem vagyok a járműnél, pedig úgy kezdtem, hogy „jó napot kívánok, trélerre várok”, és az autónál voltam – ez utóbbit, ha nem hitték volna el, a környék kismillió térfigyelő kamerájával is könnyen lehetett volna bizonyítani. Értem, hogy él a sztereotípia, hogy a vészvillogó manapság az előre megfontolt szándékkal elkövetett szabálytalan parkolás corpus delictije, de én rendeltetésszerűen használtam. Pont. Aztán kórusban zengtük a magunkét, majd az elakadásjelző háromszög hiányába próbált belekötni, amit ezek után körülbelül 10 másodperc alatt penderítettem ki a kocsi mögé, hadd örüljön alapon. De hangsúlyozom: a vészvillogó ment.
Mi hámozható ki a KRESZ-ből?
Ha már jogászkodás, haszna is legyen a ventilálásomnak; idézném a megújulás előtt álló, de jelenleg még érvényben lévő KRESZ vonatkozó passzusait:
az elromlott járművet – lehetőség szerint – az úttesten kívül vagy olyan helyen kell elhelyezni, ahol a várakozás nem tilos. (...) Ha a vezető ezeknek a rendelkezéseknek eleget tenni nem tud (a jármű mozgásképtelen, világító berendezése romlott el stb.), mindent el kell követnie a közlekedés biztonságának megóvása érdekében,
illetve
az úttesten levő elromlott járművet az elakadást jelző háromszögön kívül meg szabad jelölni mindkét oldali első és hátsó irányjelzőjének egyidejű működtetésével vagy villogó narancssárga fényjelzést adó elakadást jelző lámpával.
És akkor még az úttest fogalma:
az útnak a közúti járművek közlekedésére szolgáló része.
A magyarkodó, mindent lehetőleg szó szerint értelmező olvasatomban bár a rakodóterület valóban érzékeny pont, ott nem is szabad várakozni, de egyedül, egyébként mozgásképtelen autót tolva más választásom nem volt, mindent megtettem a közlekedés biztonságának megóvásáért. Az elakadásjelző háromszög hiányát illetően csak annyit fűznék hozzá, hogy az az úttesten kötelező, a rakodóterületnek pedig – mint a neve is mutatja – nem a közúti közlekedés a funkciója. Sőt, szerepel egy olyan kitétel is a KRESZ-ben, amely kimondja, hogy ott
más jármű – akár 5 percnél hosszabb ideig is – akkor tartózkodhat, ha a vezető a járműnél marad és áruszállító jármű érkezésekor annak a rakodóhelyre való beállását haladéktalanul lehetővé teszi.
Tévedhetetlen azonban nem vagyok, tehát akinek van stabil lábakon álló, jogi magyarázata, és rendelkezik megfelelő érzelmi, értelmi intelligenciával, mi több, doktori végzettséggel (nem, nem Facebook-diplomával) ahhoz, hogy ezt a szeretet nyelvén tudassa, állok elébe.
Érdemes megjegyezni és számításba venni azt is, hogy az, aki nem a szervizút felől közelíti meg az Oktogon ezen csücskét, hanem az Andrássy útról fordul rá, elsőre nem is veheti észre a rakodóterületre figyelmeztető táblát, ahogy az alábbi térképen is látható:
A második találkozás
Nem telt el tíz perc a közterületesek látogatása óta, amikor megjelentek a törökök, és szomorúan, egy oh, sh*ttel konstatálták, hogy mindössze néhány perccel csúsztak le arról, hogy fennakadás nélkül mehessenek tovább. Több is veszett Mohácsnál, szokták mondani. Külföldi vendégeink a szélvédőre ragasztott cetlin leírtakat követve fel is vették a kapcsolatot az illetékesekkel, perceken belül vissza is tért ugyanaz a kommandó a közteresek képviseletében. Velük párhuzamosan befutott az egyszemélyes villás felmentő seregem is.
A zökkenőmentes vontatás érdekében megvártuk, hogy a kiszabott összeg kiegyenlítése után a gigantikus kulcscsomó szolid csörgése mellett a közteres duó férfi tagja az egyik kulccsal felszabadítsa a török Mégane-t a kerékbilincs fogsága alól, és elvégezzék a kapcsolódó adminisztratív papírmunkát is.
Amire viszont a második látogatás alkalmával a legkevésbé sem számítottam, hogy a folyamat közben mellénk lépett a közterületes hölgy, és bocsánatot kért a korábbiért. Elmondta, intézkednie kellett, és a munkája során sokszor találkozik olyan helyzettel, hogy reklamálnak amiatt, ha az egyiket büntetik, a másikat miért nem, és így tovább. Ismerjük a magyar mentalitást: ha az én tehenem megdöglött, dögöljön a szomszédé is. Megértem.
Minden jó, ha jó a vége, legalább az amúgy is komoly hendikepemet nem tetézték egy kerékbilinccsel, ám a mai nap újabb fontos leckét adott a társadalmunkról. Az autótolást végigmozizó és kikerülő autósokról, a segítőkész biciklisről, a szakmai sztereotípiát tovább erősítő taxisról, a „bűnbánó” közteresről és a hihetetlenül jófej tréleresről (innen is köszönök mindent, Szabi!).
Már csak egyben bízok – abban, hogy az autómat nem fogom újra így látni, vagy legalábbis nem sokszor:
Borítókép: Kováts Olivér/Totalcar
