hirdetés

A céges, karácsonyi vacsi után mentem érte, úgy 11 körül. Az átvétel nem várhatott, Attilának másnapra ki kellett üríteni a kertet, mert már épül az új csarnok, persze a Bálnáknak. A képen épp melegszik a vas, készülve az első méterekre.

A terv egyébként pofonegyszerű volt. A Bálnát – a szeretett W140-esem, ami jelenleg az OT-vizsga előszobájában várakozik – karácsonyra összerakjuk. Felavatjuk. Ünneplünk. Csakhogy az élet, a technika, és némi Murphy ismét közbeszólt. A mostani kiruccanás afféle győzelmi diadalmenet lett volna, amiben egy klasszikus Mercedes illata keveredik a fenyőfa gyantájával, ehelyett viszont épp helyzetjelentést írok a szörnyecskétől mintegy 160 kilométeres távolságban, és sóhajtva emlékeztetem magam, hogy tovább kell gyakorolnom azt, amit a legkevésbé tudok, a türelmet.

Szeretem, hogy a bőr, az bőr, a fa, az valódi fa, a krómozott fém felületek pedig krómozott fém felületek, de az utastérről majd egy másik cikkben foglalkozom.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy bálnamentő Attila hívott, a vonal másik végén pedig egy sztoikus nyugalommal előadott hibajegyzékkel szembesültem. Már megint. Csak olyanokat sorolt, amikről pontosan tudja, hogy instant vérnyomás-emelkedést váltanak ki belőlem. Nem működő vákuumpumpa? Pipa. A bal hátsó ajtókárpit? Persze, hogy elvetemedett a hanyag tárolás miatt, miért is ne. A centrálzár? Totál halott.

„Gyííí, hogy rohadjon meg!” – morogtam magamban, miközben a nyakam már reflexből bólogatta a fejem, mert valójában rég nem érdekeltek ezek annyira, hogy bármennyit is idegeskedjek rajtuk, hiszen úgyis megcsináljuk. Mindet. Ezt vállaltam, ez a játékszabály, vagyis ha ez a végzetem, akkor nincs más hátra, mint előre: jobb mielőbb túlesni rajtuk. Én nem akarok azok közé a bálnások közé tartozni, akik azt hazudják maguknak, meg a világnak is kifele, hogy a száznegyvenesük rendben van, de valójában egy belét húzó, kikendácsolt fos. Nem. Már rég beleálltam páros lábbal, és nem fogom abbahagyni a tökéletes állapot elérése előtt egy centivel sem, ha belehalok is. Akkor inkább ott rohadjak meg.

Hetekig  kattogtam azon, mivel takarhatnám el a középboxon maradt, utólagos Nokia-tartó csavarlyukait, miközben Attila végig kattogtatott, hogy kapok majd tőle egy meglepetést, de nem volt hajlandó elárulni, mit. Azt hittem megőrülök, és tényleg csak átad

Elnézést, mindig elkalandozom érzelmileg, tehát:

1408002848. Ha álmomból vernek is fel, ezt a számsort gond nélkül visszamondom. Miért? Mert ez nem más, mint a szent vákuumpumpa cikkszáma, ami ugye halott. Azé a vákuumpumpáé, amelynek utolsó pár karaktere az autó felszereltségétől, évjáratától, csillagjegyétől, születésének nap-holdfordulójának státuszától függően változik/hat, csak hogy egy kis csavart vigyen a keresésbe. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a Google első körben kidob rá vagy ezer találatot, amelyek közül minden tízezredik, ha szerencsém van olyan, ami talán, esetleg, jó lehet, és ugyanannyi rajta a csöcs, meg ugyanúgy állnak, ahogy az nekem kell.

Így indult hát a vadászat. Én online küzdöttem, míg Attila a bontóban túrt, és bár talált is három darabot, de mind olyan volt, amiről maximum remélni lehetett, hogy működik. Az áruk? Hát... amikor először meghallottam, azt hittem, újabb cikkszámot hallok, száznyolcvanezer. Nem is akartam elhinni. Kértem egy kis gondolkodási időt, mert mindeközben én is rábukkantam egy darabra - nagyjából ötvenezer körül kínálták, csakhogy a napfényes Amerikában, ahonnan a szállítás drága, és persze arra jönne még a vám, az áfa, és ki tudja, mi minden. Mi legyen? - gondolkodtam. Várjunk Trump beiktatására, hátha lecsökkennek a vámok?

Ez az a bánat. A neve: 1408002848

Végül, kétségbeesésemben úgy döntöttem, kiírok egy segélykiáltást a Facebookomra.

Amit ezután tapasztaltam, attól tényleg elérzékenyültem. Percek alatt annyian jelentkeztetek segítséggel, hogy már nem csak egy vákuumpumpára, hanem egy fél bálna hazacipelésére elég lett volna a társaság. Ha valamit, hát ezt a közösségi összefogást sosem fogom elfelejteni.

Végül a hazai autós online média komment szekcióinak koronázatlan királya, az ex W108 és aktív Nissan Figaro, meg Jaguar-tulaj, Gábor San sietett a segítségemre. Gábor, aki családjával már fél éve élt Salt Lake Cityben, épp azon a héten terveztek hazaköltözni. Az időzítés? Tökéletes. Szóval, már az első beszélgetéskor kiderült, hogy egy hét van hátra a gépük indulásáig, míg az eBay épp ugyanazt a napot lőtte be a vákuumpumpa legkésőbbi szállítási dátumaként.

Nem volt mit tenni. Express szállítást kértünk, fizettünk, majd reménykedtünk. És amikor a csomag végre megérkezett - éppen egy nappal az indulás előtt - az első, amit Gábor felfedezett, hogy a képeken apróságnak tűnő műanyag tégla valójában egy hetvendekás, szinte kétkezes megfogást igénylő monstrum. Szerencsére, az apró problémát az igazi oldtimer-tulajdonosok bölcs nyugalmával kezelte, de a mosolya inkább khm... nem igazán tűnt őszintének. Gábor mégis inkább az előkelőbb magyar, veterános virtust hozta, precízen becsomagolta a cuccot, és Kőbányáig hozta hősiesen, mint valami Szent Grált. Én pedig csak esküdözni tudtam, hogy soha életemben nem láttam a tárgyat még élőben előtte, és a képek alapján fogalmam sem lehetett a valódi dimenzióiról, de valójában ez akkor már semennyire sem számított. Örökre hálás maradok neki, még annak ellenére is, ami ezután történt.

Gábor a legnagyobb hős, akinek örök hálával tartozom. Köszi!

Attila hívott.

De most FaceTime-on. Már ebből tudtam, hogy valami szar van a palacsintában, csak akkor szokott videóhívást indítani. Ahogy felvettem, már láttam az arcán, hogy ez nem épp az „oldtimeres romantika” pillanata lesz, aztán belekezdett: „Figyelj már, ezek az amcsik átbsztak!” - közölte a tőle megszokott, zen-szerű nyugalommal, csak épp ez a nyugalom most mindkettőnket az agyvérzés peremére sodort. A pumpa, amit annyi küzdelem árán szereztünk be, olyan messziről, nem működött. Döglött. Amikor meghallottam, úgy éreztem összeroppanok, és újra a hülye Csikós szavai jutottak eszembe az autó vásárlásáról: „Marci, ne vedd meg!”

Aztán ugyanez a mondat adott erőt is.

A szerencsénk végül az volt, - mert azért valahol mindig ott lapul egy kis szerencse is -, hogy a pumpa sokezernyi alkatrésze közül épp az adta meg magát - a hót egyszerű villanymotor - , ami a mi eredeti példányunkban viszont még jó volt. Így Attila, mint valami műszerész ninja, a kettőből összelegózott egy működő pumpát, és láss csodát: a centrálzár végre életjelet adott, halk szisszenésekkel és kattanásokkal. Sikerült. Köszönöm, köszönöm, és minden résztvevőnek – még a sunyi eBay-es eladónak is, mert végül valahogy mégiscsak összeállt – köszönöm!

Mindeközben pedig újabb levelet hozott a posta.

Még hétfő dél körül rendeltem meg Thessalonikiből egy gyári, new old stock SEL300 feliratot úgy negyvenezerért a Bálna farlemezére, és másnap reggel tízkor már ott is volt az asztalomon. Nem tudom, hogy a DHL hogy csinálja, de az biztos, hogy a Magyar Posta sokat tanulhatna tőlük.

Eredetileg S320 típusjel volt rajta, de az nekem nem tetszett, így maradt a SEL300. A gyártását tekintve ez is belefér, ugyanis pont a facelift napjaiban készült. Thessalonikiiek, szevasztok!

Mert a postaláda tartogatott még mást is. Egy mátrixnyomtatóval printelt, halványfekete tintával átitatott, esővíztől átitatott levelet, ami első blikkre olyan volt, mintha egyenesen Marty McFly küldte volna az '50-es évekből, de én már tudtam, ez a Magyar Posta valamiféle segélykiáltása lesz az irányomba. Nem is tévedtem nagyot, ugyanis egy indirekten kézbesített csomagot kaptam lájf, amiért befáradhattam másnap a nyolckor nyitó postára, a múlt és jelen találkozásának manifesztációjához. Ott együtt vártuk meg a többi áldozattal is farkasszemet néző alkalmazottakat elválasztó elektromos rács hétperces, túlvilági sisergéssel és nyikorgással járó felhúzódását.

A pult mögött egy rettentő kedves ügyintéző fogadott - mintha csak tudta volna, hogy a kilencvenes években ragadt posta színvonalát már egyedül csak az ő hozzáállása tudja némileg kompenzálni - , aki a papírom láttán hosszasan belebújt a hátsó szekrények sötét mélységeibe. Hozott is két csomagot, de láthatóan nem tudta eldönteni, melyik az enyém. Én már épp jelezni akartam, hogy talán mindkettő, amikor csipogott a telefonom – újabb SMS, újabb csomagszámmal - timing is everything.

Amikor majd lekaparod menőségből, vagy a fényező nem rakja vissza, jusson eszedbe, hogy negyvenezer forint, plusz szállítás, ha egyáltalán találsz eredetit.

"Mindkettőt kérem, köszönöm szépen!" – mondtam végül, és diadalittasan tértem vissza az irodámba a frissen szerzett zsákmányokkal.

Hirtelen egyszerre lett karácsonyi, és szülinapi hangulatom is, ugyanis megérkezett a hetek óta várt parkoló pálcám, na meg a gyári, új hátsó Merci csillagunk is, ami egyébként cikkszám alapján megegyezik a tíz évvel később gyártott R-osztályéval. Utóbbit azért rendeltem, mert ami rajta volt már elég hitványul nézett ki - és néhány hete előre is kapott egy újat a Bálna - a parkoló pálcát pedig azért, mert megtetszett, és addig nézegettem a neten, mire leakciózták. Nem volt kérdés.

A parkoló pálca vége, csak hogy egyszerre két csillagot is tolhassak. Imádom :)))

A legjobban viszont mégiscsak a SEL300 emblémának örültem, viszont fogalmam sem volt róla, hogy rakjuk majd fel anélkül, hogy elrontanánk a pozícióját, vagy csálék lennének a betűk. És itt jött képbe újra A mester, aki alászállt a csillagos mennyekből, majd elővette a gyárban használt, eredeti, típusfelirat pozícionáló sablonját, hogy pont úgy és pont oda ragassza a szent karaktereket, ahova azt harminchárom éve Bruno Sacco is szánta. :))

Attila - akit magamban csak Istenként emlegetek - a gyárban használt, eredeti sablonnal tette fel a típusjelzést. Azt hiszem, ha valami, akkor ez tényleg elég menő!

A pálca a jobb elején látható, ugyanis a sofőrtől ellentétes oldalra teszik, hogy látszódjon az autó sarka. A sárvédőre van csavarozva, az alja pedig egy rugóstag, hogy ne törd le véletlenül, illetve a megzizzenése jelzi, ha már hozzáértél a tereptárgyhoz

Már csak a bal hátsó ajtókárpit helyett vártunk egy újat, amit végül a lengyel Ebayen lőttem. Vagyis inkább mellette, mert az eladóval privát levelezésben beszéltük meg Whatsappon, hogy szándékaival ellentétben mégiscsak elküldi nekem Magyarországra a modellfrissített longhoz gyártott, évjáratban és színben is stimmelő, 120 centi hosszú papundeklire feszített bőrt és fát. Nem is volt túl sok dolgom, csupán elutalni ötvenezret egy ismeretlen, lengyel nő bankszámlájára, megadni a címet és várni, hogy valami történjen.

De nem történt, ugyanis soha többet nem válaszolt az ember semmire, én pedig már épp kezdtem elengedni a dolgot, amikor a semmiből villámcsapásszerűen feltűnt a telepen egy futár egy plazma TV méretű dobozzal, amiben mégis benne volt a cucc. Az, hogy végül ez sem lett tökéletes - bár sokkal jobb, mint az eredeti - szóra sem érdemes, hiszen megtanultam már rég, nem a cél számít, hanem az utazás. :)))

Megjött a bal hátsó, modellfrissített és longhoz való ajtókárpit. Nagy volt az öröm, aztán kiderült, hogy nem tökéletes, de sokkal jobb, mint a miénk volt.

De volt itt még valami: a rongyos szőnyegek.

Az utángyártott, retkes, összevissza álló szőnyegek teljesen hazavágták az utastér hangulatát. Az egész autón hónapok óta dolgoztunk Attilával, hogy tökéletes legyen mindene, hát nehogy már benne hagyjam a kutya alól kilopott, leghitványabb minőségű textileket - gondoltam ismét magamban, úgyhogy heves keresésbe kezdtem. A gyári garnitúrát messze ezer euró felett mérik, vagyis ez egyből kiesett, normális utángyártott pedig itthon nincs. Nem találtam. Látszólag az összes ugyanabból a méteráru anyagból készült, kérésre diszkós hímzésű, egyedül talán formavilágában stimmelő, ugyanakkor vékony, rongyolódó, gyenge szemét.

Na, ilyet nem akartam, és kész szerencse, hogy egy sorstársam, akit hívjunk most csak Edinek, szóval Edi küldött egy linket, ahonnan ő jó minőségű, klasszikus Mercedes szőnyeget tudott rendelni nem is túl drágán, ráadásul a gyári anyagokból a gyári varrással a gyári színben. Nem volt hát mit tenni, néhány napig még kotlottam az árnyalaton, végül a teljesen fekete helyett az antracit szürkét kértem a Lengenfeldtől, mert azon nem látszik meg azonnak a por, és a padlókárpit amúgy sem teljesen fekete. Jelenleg épp úton van.

Végül a Lengenfeldtől rendeltem egy nem gyári, de azzal száz százalékban megegyező szettet. A színen sokat gondolkodtam, de utálom, ha koszos az autó, a feketén pedig látszik minden por, plusz a padlókárpit sem fekete. Kb. 50 ezer volt szállítással együtt

Ha pedig már az esztétikánál tartunk, némileg előre kellett gondolkodni, úgyhogy január másodikára be is foglaltam egy helyet ER Cleaner Attilánál, aki eddig az összes autómat kezelte az elmúlt években. Egy teljes, mélyreható kozmetika úgy öt napba telik nála, és a takarításon, kárpit és motortér-tisztításon túl korrekciós polírt, valamint kerámiát is kap az autó, amitől úgy néz majd ki, hogy talán magam sem hiszem el. Alig várom már, hogy kapjam a fotókat az előtte-utána állapotokról, mert a fényezés - bár a képeken nem látszik - katasztrófa.

Az élet viszont nem áll meg, és én sem az vagyok, aki szereti sokáig húzni a dolgokat, vagyis az általános, számtalanszor javasolt vásárlás utáni szerviz még hátra volt. A művelettel barátaimat, a Kedvenc Autószervizt kerestem fel, ugyanis korábban náluk, vagyis egész pontosan a szerelő Attila - veterános körökben sok az Attila! - keze alatt született újjá a W123-as Mercim is, és róla pontosan tudom, hogy nyúl az ilyen öreg vasakhoz.

Karbantartásra várva, már a Kedvenc Autószerviz bejáratában.

Szóval rendeltem egy olajcserét, egy karter-tömítés cserét, meg egy új légszűrőt. A jó hír végül az volt, hogy az olaj nem is a kartertől folyt, hanem a hosszában elrepedt kartergáz csőből pötyögött ki a felesleg, úgyhogy ezt kellett újra cserélni, a légszűrő pedig majdnem új volt. Utóbbi viszont már nem teljesen mondható el a slim-fit olajszűrőről, ami nem is tudom, hogy hogy nézhetett ki így, de azt egész biztosan sejtem, hogy mennyit szűrhetett:

Kommentár nélkül. Azt amúgy már megfejtettem, hogy nem évszázadokkal ezelőtt cserélhették, csak az utángyártott szűrő annyira hitvány minőségű volt, hogy nem fért be rendesen, és a kupak ráhúzásakor összenyomódott - vagy a tököm tudja.

Most pedig a helyzet az, hogy a kilencven százalékban felújított, szervizelt, jó állapotú autóval terveztünk leugrani Tapolcára, hogy az ünnepeket itt töltsük, és egyben az úttal avassuk fel a járgányt. Előző este megtankoltam a száz pluszos tankot, megvettem a matricát, majd elintéztünk még egy-két dolgot a környéken, aminek a végére majdnem megfulladtunk a benzinszagtól, ráadásul eltűnt úgy harminc liter is a tankból, csak sajnos nem egész 100 kilométeren.

Ez még nem is annyira érdekelt volna, viszont az időjárás is havat jósolt a következő napokra, mi pedig méretben sem az autóra való, hatéves Pirellikkel kellett volna, hogy útnak induljunk, amit viszont már nem akartam megkockáztatni, és végül a családi Lexusba kényszerültünk.

Itt épp megtankoljuk a Kőbányai úton. Közös barátunk, a Tátrai kiakadt, hogy miért nem százassal, a Novoth szerint meg ez úgyis hülyeség lett volna. Majd lejátsszák, nekem eszembe sem jutott :DDD

Utólag már nem bánom, hiszen a benzinszag mégiscsak hazavágta volna az utat, és a parkoló is annyira dugig volt tömve autóval, hogy sehogysem tudtam volna abba a végébe parkolni, ahol nem nyitják rá az ajtót.

A terv az, hogy tavasszal, a Bamako Rally után visszaviszem a vasat Attilához, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. Maradtak ugyanis olyan műveletek, amiket a hidegre, és az évtizedes, rideg műanyagok törési hajlandóságára való tekintettel most inkább nem kockáztattunk meg, valamint abban maradtunk, hogy ami addig kiderül, azt listába gyűjtöm, és március környékén orvosoljuk ezeket sorban.

Az első parkolás otthon még retkesen, az 523 centis testtel.

Eddig itt a javítandók listája:

• Nincs háttérvilágítása az új fényszóró kapcsolónak
• Nem világít a váltókar körül a fokozatok jelzése
• Parkszenzor bal elől fals jelet ad, rendszeresen bejelez
• Benzinszag van az utastérben, rendellenes mértékű
• Kézifék pedál nem jön vissza, ha kioldom
• Alsó kesztyűtartó nehezen nyílik
• Első lökhárítóba pótolni kell a hungarocellt
• Első ülések síntakaróinak pótlása
• Ajtózsanérok olajozása (15 ezer kilométerenként kötelező)
• Bal első ajtózás nem reteszel, csak nyomásra, állítani kell
• Motor alsó burkolat pótlása
• Segédirányító kar persely csere
• Fék csikorog, csere gyárira
• Vezetőoldali tükör remeg a menetszéltől, tömítése nem gyári
• Motor nem melegszik fel teljesen, termosztát csere
• 130-nál remeg az autó, kerekek centrírozva, máshol lesz a baj
• Futómű állítás a Kárpátban (Pappas felkészül!) :))
• Kulcs infra nem mindig működik, csere
• Csomagtér patentek pótlása
• Anyósülés csavartakaró pótlása
• Kell négy új Michelin Crossclimate gumi 255/45R18 méretben

Már otthon a cet, és a kiállása is egészséges, a monoblock felnik pedig szenzációsak még úgy is, hogy nem rá való méretű gumik feszülnek rajtuk.

Hát így vagyogatunk kérem szépen. Az eredeti vételár dupláját költöttem rá eddig, és hogy sajnálom-e? Aki vezetett már bálnát, vagy szereti a régebbi típusokat, pontosan tudja a választ. 

Köszönöm a forgalomban a számos integetést és gratulációt, nagyon jól esik, hogy ennyien szeretitek, ezért éri meg csinálni! 

(Update: még az ünnepek alatt cserélünk tömítést a leömlőknél, mert nem bírom ki, hogy ne használhassam.)