Apukák, nem kell maguknak tizenkét éves fiúgyerek. Ha lesz majd egy, hülyeségeket talál ki, hisztériázik, erőszakoskodik és toporzékol. Aztán kitalál még nagyobb hülyeségeket, még jobban erőszakoskodik és toporzékol – ebbe az apuka biztosan belerokkan. Vagy megveszi neki a csoppert. 1985-öst, japán belpiacost, ötven köbcentist, túlárazva, csak hogy nyugta legyen. Az én apám tudna mesélni: tíz év távlatából is bánja.
A konténeres robogókereskedelem akkor még nem kezdett hanyatlani, a minimálisnál egy kicsivel optimistább, motorszerető emberek robogókat akartak eladni. Meg persze venni is, azt nyilván nagyon olcsón. Lehetőleg Japánból, főleg, amit épp most selejteztek le, és az ottaniak már nem adnak érte pénzt. Lehetőleg ingyen. A „kevésért venni, sokért adni” nemzeti titkot a majdan elbukó, de akkor még nagy telket, sokemeletes házat, luxusautót, medencét vizualizáló emberek homloklebenyébe égették.
Jacuzzit akartak, bármi legyen is az. Valaha azért költöztek kertes házba, hogy a kölök tudjon majd játszani a kutyával, később meg ész nélkül betonozták le a telkeket, mert szilárd talapzat kellett a sztendereknek. Jöjjön az a konténer! Százötven... ne, legyen inkább kétszáz motor! Nagyon finom az áru? Kerekítsük fel háromszázra, úgyis elkapkodják. És a dolog tényleg, már-már jacuzzis módon jól működött egy ideig, majd megfeszült a lufi és egyszer csak kipukkadt.
Csak Budapest környékén legalább tizenöt ilyen kereskedés volt. Én ezeket az udvarokat jártam apámmal, aki belefáradt a tiltásba, úgyhogy ilyenkor rendszerint csöndben jött mögöttem, és ingatta a fejét, ha beleszerettem a kettővel ezelőtti életében még motornak mondott valamibe.
Neki viszont nem valami kellett, hanem mondjuk egy Yamaha Mint. Védi a térded kisfiam, ha elesel. Ha már mindenképp motor kell, akkor térdvédős lesz. Különben nem lesz. De nekem nem kellett a Mint. Sem a Jog. Sem a Dio.
Pedig azokból tényleg volt választék. Az akkor már tíz éven túl levő modelleket szinte az utcára dobálták Japánban, a kiskerekű dobfékes konstrukció felett már eljárt az idő arrafelé, úgyhogy számolatlanul fetrengtek egymás hátán a konténerekben. A telepek roskadásig voltak tömve ezekkel.
A Mint volt a belépőszint, a jobbak hatvanért mentek, a rosszabbak ötvenezerért. A még rosszabbakat hátravitték a műtőbe, ahol olajos kezek operálták ki belőlük a szerveket. Mármint azokat ugye, melyek még nem rákosodtak el, és a robogókban, amiket valahol már egyszer konkrétan a kukába dobtak ki, kevés ilyen volt. A belvárosi zsúrfiúk szülei már megengedhették maguknak a kicsivel drágább Yamaha Jogot: az a lakótelepen keresztutcányit vert a Mintre két háztömb alatt.
Igazából két bajom volt. Az egyik, hogy utáltam a robogókat. Nem értettem, kinek tetszik egy ilyen műanyag kocka, amiben van egy blokk, és ami össze van kötve egy másik, harminc centivel előtte álló függőleges műanyag lappal, amin meg van egy kormány.
De egyáltalán: motoros-e, aki a jobb bokáját össze tudja koccintani a ballal, menet közben? Akkor még azt hittem, nem. Másrészről örömet leltem egyfajta társaságban, ahol egy Babetta tulajdonba vétele legalább akkora szám volt, mint birtokot venni a Marson. Kulcsos gyerekek voltunk, de kétezer fokon égtünk, hogy motorossá váljunk. A robogó nem volt méltó eszköz.
Végül az Ecseri úti régiségpiacon leltünk a Popgalra. Volt egy csücske, ami elvileg használt motorok adásvételére specializálódott – csak azért nem írok motorpiacot, mert jármű-értékesítésre alkalmatlan volt az egész banda, ami azon a helyen összeverődött.
Volt ott minden, hullahegyek, motortetemek. Kibelezett olasz, a menthetetlenségig összetört japán robogó, meg olyan mértékben korrodált szovjet mopedek, melyek fődarabjait már csak Rorschach-teszteken tudták volna használni. De azért volt kivétel is. Szép, már-már eredeti állapotú veterán motorok, vagy kamaszok pöcsnövesztői, úgymint Honda NSR125, meg Cagiva Mito; ezek horror árakon mentek.
Akadt még néhány darab, ami a két véglet közötti ingoványon épen maradt. Akárcsak az én motorom, minimálisan túlárazva. Ötven köbcentis, motorformájú, ráadásul – uram irgalmazz! – ez egy csopper! Mindenki nagy meglepetésére harmadik rúgásra beindult, volt hozzá gyári, vagy annak tűnő kulcs, és működött rajta minden. Szinte csak azt nem írták rá az ostobák, hogy ez az Enderé. Egyértelmű volt: éjszakákon át sírtam apám vállán, amit baromira megunt. Megvette.
Yamaha Popgal. Beteg dolog a japán belpiac, a világon mindenki által ismert gyárak olyan termékeivel, melyekről képek is alig-alig bukkannak fel az interneten. A Popgalt jól jellemzi, hogy az utóbbi öt évben két eladót láttam.
Egyet Kínában, valami vatera-szerű licitálgatós oldalon: a huszonkét éves mopedben nyolcvan kilométer, ha volt. A másikat meg az ebay brit leányoldalán, 130 ezer forintnyi ottani papírért – az a motor egy rom volt. Még az enyémhez képest is, pedig indexet és tükröt ezen sem láttam soha. Persze ez akkor sokadrangú kérdés volt.
Nézzenek már rá erre a motorra! Kicsi, lehetetlen rajta elférni. Nem világos, ki a célcsoport. Százötven centis magasságig stimmelnek a dolgok, és az oké, hogy Japán elég kevés kosárlabdázót nevelt be az NBA-be, de a 150 centiméter még ott is gyerekméret. Európában meg végképp. De nem bután, hanem egyenletesen kicsi.
Tényleg olyan, mintha egy 1:1 méretarányú, nagyon otromba csoppert tettek volna be a zsugorító gépbe, aminek a másik felén ez jött ki. A Popgal. 50 köbcenti, két ütem, automata váltó és kardán: na, ledobta az agya az ékszíjat? Igen, az MS50 hátsó kerekét nem lánc, és nem is a robogókból ismert szíj hajtja, pedig a motorblokk már gyárilag is fele annyi teljesítményt adott le, mint bármelyik alsó kategóriás fűnyíró.
A száguldozás nem az erőssége, a lassúság élményét alaposan átélhettem azokban az időkben. Például kikísérleteztem, hogy a lakótelep egyetlen pitbulljának végsebessége lehet-e több, mint az enyém. És mivel az első próbálkozástól kezdve mindig megtépett, tudtam, hogy lehet.
Aztán versenyeztem Kiss Andrással is, a világ legundorítóbb kis pöcsével, akivel valaha találkoztam. Feltéve, hogy versenyzésnek lehet nevezni, amikor kisandrás rohant utánam, a garatívében tömörített csulagolyót szétbombázta a pleximen, majd azt kiabálta: einstand!
A kisandrásnak már tizennégy évesen rendőrségi aktája volt: ilyen-olyan kisebb betörések, lopások, tömegverekedés, meg nagyjából negyvenszer ennyi ostobaság, amit soha nem bizonyítottak rá, de a lakótelepen mindenki tudta, hogy ő volt. András nem kulcsos gyerek, sokkal inkább valami felettünk álló transzcendentum volt: nem kellett a nyakába a madzag, kulcs híján saját magukhoz is percek alatt be tudott törni.
Mivel kisandrást szociálisan eléggé elszigetelte, amit csinált, beszélt, gondolt, de már csak az is, ahogy nézett, ezért jobb szórakozás híján minden hétköznap délután négy és hat óra között a nála gyengébb gyerekeket verte össze a lépcsőházak sötét zugaiban. Néha egyedül, néha azokkal, akik féltek tőle, és akiket a félelmük miatt maga mellé tudott állítani a két órás szeánsz erejéig. És a kisandrás nagyon szerette a motoromat.
Imádta a kipufogó formáját, ami nem is csoda. Ez is olyan igazi csopperes, króm színű trombita, és kár, hogy hangot nem tudok idevarázsolni, de higgyék el, hogy a Popgal, nem viccelek, mélyen röfög, ha jár a motor. Más kérdés, hogy szigetelés híján olyan égési sérüléseket hagyott a jobb lábszáramon, amiket még most is hordozok, de ez nem érdekelt: gizdán nézett ki, ahogy akkor mondtuk, és ez volt a lényeg. És kisandrás is gizda akart lenni.
Aztán a kormány, nézzék meg, mint egy igazi csopperen. Ráadásul az akkori magasságunkkal úgy jött ki, hogy bárki, aki rajta ült, akár akart, akár nem, büszkén feszített a nyeregben. Kétségkívül menőbbek voltunk, mint Mickey Rourke a Harley Davidson és Marlboro Man-ben. Legalábbis szerintünk, és nyilván kisandrás szerint is, mert feszíteni akart. Kétsebességes automata váltó. Olyan finoman tette a dolgát, hogy akkor, tizenkét évesen azt mondtam, nekem soha többet nem kell manuális - csak csúsztassa úgy a fokozatokat, mint a Popgal 20 km/h-nál. Persze 45 km/h-nál sosem ment gyorsabban.
Néha úgy mentem haza, hogy a felhergelt, lábszáramról lógó pitbullal útba ejtettem kisandrás legvalószínűbb előfordulási helyeit, úgyhogy utána egy darabig mind a ketten engem, majd már csak egymást kergették. Szép idők voltak, édes istenem. A fenntartási költségek nevetségesek, még az akkori pénztárcánknak is azok voltak. A lábosnyi tankba belefér talán három liter benzin, de 2,4-nél többet még egyszer sem tudtam belepréselni.
Hatótávolsága százötven kilométer körül van, a valaha mért legjobb fogyasztási adatom 1,92 liter száz kilométerenként. Annyit még akkoriban is röhögve kiperkáltunk; ha az ember kétszer kihagyott egy fagyizást, megjárhatta a Budapest-Siófok távot. Félévente vettünk hozzá olajat, betöltöttük a tartályba, azzal sem volt gond. Mire a többiek kiszámolták, hogyan keverjék be a benzint a Babettába, már rég túl voltam egy teljes lakótelepkörön.
Kopott a dugattyú? Hordósodik a hengerfal? Kérem apuka, ne kapjon a szívéhez, mellényzsebből meglesz a generál. Utángyártott, de jó minőségű dugattyút, gyűrűkkel együtt ötezer alatt tuti talál, a gépműhelyben pedig ugyanennyiért egyenesre fúrják a hengert. Ráadásul a későbbi Yamaha PW gyerek krosszmotorokban a megszólalásig ugyanez a blokk van, szóval motorikus alkatrész lesz bőven.
Tömítésgarnitúra hétszáz forint, mint három sajtburger. Pár hete vettem hozzá egy karburátor felújító szettet, amiből a porlasztóban elkopó csavarok, rugók nagy részét ki tudtam cserélni. Ezernyolcszáz forint, bruttó.
Sok dolgot otthon is meg lehet rajta csinálni, a gondok akkor jönnek, ha például a küllős kerékhez kell hozzányúlni. A méretek nem egyeznek a szovjet mopedekével, és itthonról kezdenek kikopni azok a mesteremberek, akik igazán értenek ehhez.
Budafokon van a Sanyi bácsi, de neki meg annyi a munkája, hogy hetekkel későbbre képes csak vállalni. És ez reális probléma, hiszen valljuk be, huszonéves mopeden elő-előfordul, hogy eltörik egy küllő. Különösen, ha nem a tizenegy éves százhúsz centis japán tinilány ül rajta, hanem mondjuk bárki más itthonról, aki elmúlt 14 éves.
A kardánért cserébe soha nem kellett a hajtással pöcsölni. Kortársaim Babettáin szakadoztak a láncok, a csóróbbak fogaskerekeiből kipattogtak a fogak. Az egyik suhanc majdnem elvesztette a lábát, amikor a gatyaszárától pár centire elviharzott a Jawából eltévedt lánc. Egyszer levettem a hátsó kereket, a kardántengely vége olyan vékony, mint négy golyóstoll marokba fogva, és zsírban forog. Letaglózott ez a zseniális primitívség, huszonkét éves, de szétszedni még nem kellett. Dobfékeihez a mai napig kapni Yamaha és utángyártott alkatrészt egyaránt, de kilométerspirált is, ha épp az kéne.
Soha nem hagyott ott. Minden egyes perc, minden egyes kilométer élvezet volt az MS50 nyergében. A Popgalban testesült meg minden, amiért érdemes volt fiatalnak lennünk, és amitől tudtuk, hogy majd később, egyszer sokkal később, kisandrások nélkül is jó lesz majd. Úgy tört ránk hirtelen a motorozás utáni vágy, mint ötvenesekre a kapuzárási pánik, csak ez sokkal jobb volt: nem azért csoppereztünk, hogy bizonyítsunk fiatalságot, rátermettséget, potenciát, hanem mert fiatalok voltunk, rátermettek és potensek. Bizonyítás nélkül is.
További cikkeink
