hirdetés

Utcánk S-kanyarjában már láttam: itt jártak az útkarbantartók, hogy
az aszfalt húsz éves repedéseit megszüntessék. Mire végiggondoltam az
örömteli hírt, a tesztenduró első kereke már el is érte az útpálya
javított sávját.

Nagy budapesti aszfalt-patchwork: néhány újabb paca az elmálló
közúthálózaton. Kigurul valami nagy narancssárga eszköz, leszállnak a
kertésznadrágos melósok, köpnek egy kis anyagot, majd mennek tovább,
maguk mögött hagyva a bitumentócsát és a fölébaszarintott zúzottkövet.
Az autónak jó lesz, gondolják, majd elpöckölik a csikket. Nem gondolnak
a motorosra meg kedvesére, akik megszokott ívben veszik
kanyarjukat.

Abban a pillanatban, ahogy a kerék beleért a több centi magas sávba,
megszűnt minden tapadás. Az utassal és csomagokkal terhelt gép orra
önálló életet kezdett. A simára kopott aszfalton a gumi bütykei közé
szorult zúzottkővel nem akart egyenesbe állni. Könnyű
ellenkormányzással mentsem a helyzetet. Láttauk, ahogy belenyalunk a
parkoló pick-up seggébe, de a gondviselésnek hála, két centi
tartalékkal sikerült megállnom.

A Magyar Közút
weboldaláról kilestem egy
telefonszámot. Természetesen ott kaptam egy másikat, aztán még egyet,
és a végén valami kivitelező munkacsoport telephelyén csörgettem. A
portás megdöbbent, és tanácstalanul kapcsolgatni kezdte a vonalat az
üres épületben. Senki sem vette fel, senki sem szólt bele, csupán a Für
Elise dallama püttyögött a kagylóban. A vonal újra és újra a portáshoz
került, aki egyre idegesebben próbált lepasszolni valakihez – maga sem
tudta kihez.

- Kit kapcsoljak? – ismételgette, én pedig már azt sem tudtam,
milyen beosztásút kérjek: mérnököt, üzemvezetőt vagy esetleg egy
gépkocsivezetőt? – Mindegy uram, csak nyakkendője legyen! – Két vagy
három pittyenés után valaki felvette a kagylót. Kérdéseimre lelkesen
mesélte el a munka folyamatát. Kátyú keletkezik, észlelik, náluk
megrendelik a munkát, ők pedig elvégzik azt. Nem ám csak úgy vaktában
köpik ők a bitumen-emulziót: tervek vannak és ellenőrzési folyamatok.
Előírásokra épül minden, a munkát a város emberei átveszik, meózzák,
majd egyszer ki is fizetik.

A kátyúipari szakszótár– kérem, ne röhögjenek, hanem nézzék meg a
link
webcímét – megkülönböztet ideiglenes és tartós
kátyúzást. Az egyik „a téli időszakban szórványosan jelentkező kátyúk
haladéktalan megszüntetése. Élettartamát tekintve ideiglenes jellegű.”
Az elvileg éveket kibíró változat a „burkolaton jelentkező kátyúk
megfelelő időjárási körülmények között történő, hosszabb időtartamra
szóló megszűntetése.”

Az, hogy a bitumenköpködős módszer melyik alá tartozik, nem derül ki
az olvasmányból, de tartok tőle, hogy egy írásban nem meghatározott
elegye a két metódusnak. Leginkább a téli időszakban szórványosan
jelentkező kátyúk megfelelő időjárási körülmények között történő
elhalasztott és be nem fejezett megszüntetése, aminek élettartama
ideiglenes jellegű.

Amikor a lesöprést, zúzalék-eltávolítást és az ellenőrzés
valódiságát firtattam, a kedves és segítőkész úrnak beugrott, hogy ő
bizony nem is adhat ki információt. Jogos, minek firtatok ilyen
ügyeket, vannak olyan mély kátyúk az országban, melyek aljára sosem süt
le a nap. Ennél sokkal szembetűnőbb dolgok maradnak szó nélkül a Magyar
Aszfalton – kit érdekel az a kis kavics, kit zavar a pár centinyi
bucka?

Konkrétan engem, meg pár tucat motorost, aki véletlenül arra jár.
Értem én, fel kell készülnünk a lehetséges akadályokra és az
útviszonyoknak megfelelően vezetni. Ám az, hogy szándékosan vagy
trehányságból valakinek eszébe sem jut letakarítani a felesleget, nem a
vezető hibájához csapható tény. Ennek ellenére a biztosító bottal
hajtana el bármilyen baleset esetén: ne szájaljak, a káromat magam
okoztam.

A helyszín ugyan fotózható, de hát nincs kátyú – az egy lapátnyi
kavics nem sokat nyomna a latba egy biztosítási alkunál. Törött
műanyagokkal és horpadt tankkal hiába kopogtatnék a közútkezelő
irodájában: kavicstenger és fotó kéne a bizonyításhoz. A szétszóródott
zúzalékból nem kell sok: egy tenyérnyin is odaverhetjük magunkat.

Tudom, utoljára a Római Birodalomban épültek az utak az
örökkévalóságnak. Azóta toldás és foldozás az útépítő kenyere, nincs
dicsőség a szakmában. Nem is forgatják örömmel a seprűt: fedjék csak
kődarabok a bitumenköpködős útjavítás szégyenteli pacáit. A motoros meg
vigyázzon: készüljön fel, hogy kiugrik a kutya, kifut a kisgyerek,
kihajt az autó és kicsinál az útburkoló. Senki nem mondta, hogy könnyű
lesz.