Legújabb betegségem

Vacogva, szipogva, helyenként már bőrig átázva, a szövődményes náthától félig süketen dőlök Európa legmagasabb aszfaltozott pontjára kiállított menhirnek egy gyors emlékfotóra. A hetyke, sárga motor közben fitten álldogál pár méterrel arrébb, és lenézően röhög rajtam.

hirdetés

Épp idén húszéves a típus. A Honda 1987-ben mutatta be az első
generációt, az XL600V-t 583 köbcentis, 47 lóerős, V2-es motorral. A
hatszázas és utódja, a hatötvenes Transalp
legendásan megbízható, kvázi örökéletű szerkezetként él a
köztudatban, nem ritka a százezer kilométeres futást maga mögött
tudó példány. A kezdetben kockalámpás, idomba integrált indexes, fekete
gumiharmonikával védett első teleszkópos motor most nagyot
fiatalodott.

Hm, hol is rendezzük az európai bemutatót, vakarták fejüket a Honda
péeresei. A Pireneusokban? A Kárpátokban? Az Urálban? Végül - ki tudja
miért - az Alpok mellett döntöttek. Azt találták ki, hogy
meghódíttatják az újságírókkal Európa legmagasabbra törő aszfaltozott
útját, azaz átterelnek bennünket
a Col de la Bonette-en.

A teljes program a következőképpen nézett ki: az
újságíró-különítmények leszállnak a nizzai reptéren. Itt átülnek
a Heli Air Monaco menetrendszerű helikopterébe, és átröppennek a
szállodához. (Az út hét perc és 99 euró - kocsival húsz kilométer és
félóra lenne, de Monacóban ugye elég sokan laknak, akiknek ez is
sok.)

Másnap reggel rajt a szálloda előtt.
Minden motoron ott a GPS-navigáció a beletáplált útvonallal,
nagyon hülyének kell lenni ahhoz, hogy az újságíró eltévedjen (nekem
sikerült, mindjárt mesélek). Az út harmadánál kávészünet, az igazán
meredek, fagyos hegyi szakasz előtt egy tápláló ebéd, a motoroknak
tápláló tankolás. Ugyanitt fotózás: profi angol, francia és német
fotósok készítenek személyre szabott dinamikus képeket minden
résztvevőről.

Na innen jött az én saját programom. Másodmagammal ugyanis erről az
egészről lemaradtam, mert elnéztem az ebédtáblát, a navigáció pedig
megvonta a vállát, amikor nem teljesítettem a csekkpojntot, és szó
nélkül nyomta tovább.
Így a legmeredekebb szakaszon elkezdett kifogyni a benzin, a
szakadatlan széltől már ötpercenként kellett megállnom orrot fújni,
saját magamat ábrázoló fotóm a mozgó motoron pedig nincs.

A hegyről lefelé néha a pleximre és szemüvegemre fagyott pára
kristályain át próbáltam kilesni, olykor pedig a felcsapott plexi alatt
besüvítő jeges levegővel kínoztam amúgy is megviselt felső légutamat.
És közben az üzemanyag-szintjelző vidáman pulzált (a Honda így jelzi,
ha mindjárt kifogy a tank), ezért háromban-négyben gurulgatva, finom
motorfékkel jöttem, hogy ne kelljen betolni a gépet a kempingbe. Nem is
kellett, így tudok fogyasztást is mondani:
a tizenhét és fél liter közepesen űzött menetben kitartott a
tengertől majd' háromezer méteres hegycsúcsig emelkedő 277
kilométeren.

Az új Transalppal tök jó kis univerzális gépet alkotott a Honda.
Simulékony formájú, kissé jellegtelen, de csinos túraenduró. Kerek
szeme üvegesen mered a világra (megkocogtattam, és a bura tényleg
üvegből is van!), az idomok sem agresszívek, az eddig hagyományosnak
számító dupla kipufogóvégből csak a dupla maradt meg: csövek helyett
egy nagy tömb van jobbra hátul, két lyukkal.

A műszerfal inkább funkcionális, mint izgalmas. A szürkére
szinterezett kormány nem hivalkodik beütött króm, vanádium, titán, vagy
akár kriptonit felirattal, de terpesztése, magassága jól eltalált,
kényelmesen lehet akár állva is motorozni. A markolatok,
kormánykapcsolók sem látványosak, de a recés gumit jól meg lehet
markolni, és minden gomb ott van, ahol lennie kell. Ha a Transalp az
enyém lenne,
nehezen tudnám magam elé képzelni lehunyt szemmel, de mindig
örömmel nézegetném a garázsban nyitottal.

És mindig örömmel venném elő onnan. Odafigyeléssel tervezett,
valóban nagyon kényelmes ülésével, alacsony súlypontjával, a
Deauville
nyomatékos, V2-es blokkjával a motor még
majd' kétmázsás tömege ellenére is az egyik legkezesebb jármű
azok közül, amiket valaha vezettem. A generációváltással az első
kereket kisebbre vették (most 19-es), így a Transalp fordulékonyabb,
fürgébb lett.

A kombinált fékrendszert nem fogják szeretni, akik sportosan és
nagyon tudatosan motoroznak laza talajon, de túrázáshoz tökéletes.
Háromdugattyús dupla tárcsás fék elöl, 240 mm-es tárcsa egy dugóval
hátul, a tesztmotorokon ABS-szel. Nem tapasztaltam semmi ideges
hirtelenséget, viszont - ha akartam -
erőteljes lassítást annál inkább, fáradhatatlanul, még a hegyről
lefelé, a sokadik visszafordító előtt is. A rugó-előfeszítés hátul
állítható - most nem állítgattam, de a gyárilag belőtt felfüggesztés
nem verte szét a fenekem.

Kíváncsi vagyok, hogy a rendkívül lágy, még a hideg alpesi
magaslatokon is
ujjal érezhetően ragadós, remek Bridgestone-okat csak a
bemutatóra szerelték fel a motorokra, vagy a szalonokba is ezzel
érkeznek majd. Nem illenek a motor karakteréhez, bizonyára a murvát,
terepet sem szeretik, de a szűk kanyarokban képességeik jelentősen
meghaladták az én tudásomat.

A Transalp alapértelmezésben
csupán egy extrának számító dolgot kap: kézvédőket a kormányvégek
elé. Pénzért viszont van ABS, gyári navigáció (ami egy Garmin Zümo
Honda felirattal, szerviz-adatbázissal), markolatfűtés (ezért ölni
tudtam volna a tesztúton), nagy és masszív túradobozok, és látványos
ködfényszórók.

A motornak voltaképp csak egy hibája van:
hiányzik róla egy kímélő autópálya-fokozat. A főtengely már
picivel 90 fölött négyezret forog, vagyis egy békés 130-140-es
utazósebességnél öt és félezer körül ordít a blokk. Pedig - legalábbis
úgy tűnt - a nyomatékból simán futná a pályatempó tartásához
ezerrel-ezerötszázzal ez alatt is.

Ahogy a prezentáción elhangzott:
a Transalp nem a legkönnyebb, nem a legerősebb, nem a leggyorsabb
motor a kategóriában - viszont az előző generációkból bizonyára nem
véletlenül kelt el világszerte több mint százötvenezer darab. Na ja.
Viszont - bár az új generáció konkrét árát egyelőre nem tudjuk - a
Honda jellemzően nem is a legolcsóbb, így egyelőre nyitott kérdés, hogy
az új modell hogy állja meg a helyét a többi túraenduró között.

Én mindenesetre nagyon megkedveltem. Most vattával a fülemben, a
kezem ügyében kamillateával ülök a számítógép előtt, az
éjjeliszekrényen négyezer forint ára gyógyszer figyel, kedves feleségem
időnként szemrehányóan átszól a másik szobából, hogy ne köhögjek olyan
hangosan, mert felébrednek a gyerekek - de a Transalppal túrázni az
Alpokban olyan élmény volt, amit nem cserélnék el semmire. El kéne
menni jövőre is.