Az első citroënes emlékeimet az általános iskola alsó tagozatában tároltam el, pedig egy fia Citroënt sem láttam. Ott volt viszont a Kiskovács, aki zseniális sztorikat mesélt a nagyapjáról. És ennek a nagyapának a sztorikban egy Citroën Cápája volt, és röhögve emelte fel a szintszabályzót a tökig érő sárban, és kacagva kerülte ki az ott ragadt Ladákat és Daciákat.
Hát nem tudom, hogy igazak volt-e a történetek. Mindenesetre a nagypapa amúgy szerény ember lehetett, mert néha ő jött Kiskovácsért a napejba (= napközi), mindig egy szakad bringával. Meg az is furcsa volt, hogy máskor sem láttuk a mesés Cápát, pedig hát Szarvas kisváros, ahol elég feltűnő lett volna, pláne úgy 1980 táján.
A szintszabályzós autó varázsa azóta is mindig megfog. Persze régen még acélrugókon is elég kényelmesek voltak az autók, de a Citroënek a C5-től fölfelé a mai napig meg tudták őrizni ezt az extra kényelmet. Igaz, keményebbek lettek, például kanyarban ma már nem ér le a kilincs, és ez annak köszönhető, hogy egyre több hidraulikagömböt használnak (most épp hetet a C5 esetében), így azokból párat hol le- hol felkapcsol az elektronika. Hát ezért van, hogy rugózni és kanyarodni is tud a C5.
Azt nem bírtam kihagyni, hogy ne játsszam végig a Hydractive 3+ rugózás lehetőségeit. Legfelső állásba emelve terepjárószerű a hasmagasság (és rugózás), viszont így csak lépésben szabad haladni, mert az elektronika egy lépcsővel alacsonyabbra engedi az autót. Ilyen állásan viszont akár negyvenig haladhatunk. A szintszabályzó a normál szint alá engedi (15 mm-rel) a C5-öst 110 km/h fölött, ha viszont rossz utat észlel 70 alatt, felemeli.
Itthon jobb normál módban használni, vagyis lágy csillapítással. Ha az ember forszírozni kezdi a kanyargást, akkor úgyis azonnal felkeményít, például a nagy gázadásra vagy a gyors kormánymozdulatokra. Az egyetlen ok, amiért érdemes a sportos módot használni, hogy ilyenkor közvetlenebbnek tűnik a kormányzás.
A motor, ami miatt a C5-öst megkaptuk, elég érdekes eset. Pár éve még 170 lóerős volt a PSA 2,2 literes dízele, két turbóval. Ma ugyanez 204 lóerős. Nem tudom, mi a trükk, mindenesetre működik. Amúgy a hajtáslánc gyakorlatilag azonos a Peugeot 508 GT-ével – persze, annak a rugózása a C5-éhez képest egy szekéré.
Ezek után nem csodálkoztam rajta, hogy az életben beválik a dolog. A 2,2 HDI rettenetesen erős. Ez még az automata váltón át is érződik, pedig az eszi ám az erőt. Mondjuk 450 newtonméterből van mit megenni, és még marad is. Nem is kell sokat törődni a motorral, mert a hatos automata villámgyors és egy visszagangolással hamar kimenekíti a motort a turbólyukból – ha netán lenne ilyen. De túl nagy nem lehet.
Sokszor csak azért eresztettem le az ablakot, hogy a turbó fütyülését hallgassam, mert a motor hangját irtózatosan leszigetelték. Amint gázt adtam, szinte azonnal megérkezett a magas hang. Ez nyilván a kisebb turbó lehet, amitől aztán fokozatosan átveszi a munkát a nagyobbik (ez a kétlépcsős feltöltés), amiből semmit sem lehet érezni. Azt leszámítva, hogy a C5 megy, mint a golyó, cirka 8,3 alatt van százon. Ez nem rossz egy 1,7 tonnás, automata váltós kocsitól, azt hiszem.
A legszebb az, hogy a 240 lóerős, V6-os dízel nyomatéka sem több, mint a 2,2-esé, igaz, az cirka kétszer olyan széles tartományban adja le. Vagyis, a V6-osnak tökmindegy, hogy melyik fokozatban van a váltó, a 2,2-nek meg csak majdnem mindegy – gyakran nem is éri meg lepadlózni a gázt, mert csak hangosabb lesz. Elég félig nyomni, és az automata nem vált vissza és így is borzalmasat tol.
Persze, ahogy telik az idő, azért egyre jobban látjuk, hogy a C5-nek van pár beépített hibája, igaz, ezek apróságok. Viszont tény, hogy a Peugeot 508-asnál már nem követték el ezeket, például látható helyre rakták az ülésfűtés tekerőgombját, van rendes dudagombja, kicsit nagyobb csomagtartót csináltak, és több a tárolóhely is. A C5 azonban mindezzel együtt kezd a középkategória csodabogarává válni. Nemcsak azért, mert fura dolgai vannak, mint a hidraulika és a fix agyú kormánykerék, hanem azért is, mert gyakorlatilag ez az egyetlen olyan autó, amely a kényelemmel adja el magát. Méghozzá elég jól.
További cikkeink
