Múlt héten kaptunk két képet egy olvasónktól, egy Trabant 1.1
szerepelt rajtuk, elölről és hátulról. Diplomatarendszámmal. Épp elég
vicces ahhoz, hogy kitegyük a Belsőségre, gondoltam, délután
megjelenik, hadd legyen egy jó percük azoknak, akik csak otthon
neteznek.
Valami bolgár diplomáciai alkalmazotté lehet, talán az egyik titkár
itt élő fiáé – gondoltam, hiszen az NDK rég megszűnt, a szovjet
extagállamokban nem ismerték a Trabit, a volt Jugoszlávia
diplomatáitól inkább Yugót várnék, a hajdani KGST többi országa ma
már rég elemelkedett erről a szintről. Diplomáciai kocsi
fotózásából, majd a kép publikálásából származhat mindenféle
bonyodalom, ezért inkább kicsit utánajártam, hátha kapok engedélyt.
Hogyan derült ki, hogy az autó brit?
Megpróbáltam megtudni, honnan kellene engedélyt kérnünk
a Trabant-fotók közléséhez. Írtam egy levelet Fügének, nem
szerepel-e az autó az általa működtetett hatalmas
rendszámadatbázisban.
Bár nem találta meg, hozzátette: a
02-es rendszámok tudomása szerint a brit nagykövetségnek
járnak.
Nosza, írtam egy levelet a követségnek, megkérdeztem,
hogy az autó szerepel-e a nyilvántartásukban. Egyben arra
is rákérdeztem, nem beszélhetnék-e a tulajdonossal.
Alig pár órával később meg is kaptam a válaszlevelet:
igen, az ő egyik diplomáciai autójuk, a tulajdonos Steven
Fisher nagykövethelyettes úr. És természetesen szívesen vár egy
beszélgetésre, mikorra kérem az időpontot?
Szóval az angoloknál ez így megy. Egyszerűen, hatékonyan,
nyitottan.
Így kerültem múlt hét kedden a Harmincad utcai brit
nagykövetségre. Olvasok angol sajtót eleget, voltam is Angliában
párszor, no meg egy időben két pofára faltam a Monty
Python-produkciókat. De erre a Douglas Adams-i (Galaxis útikalauz
stopposoknak-sorozat – aki nem ismeri, azonnal olvassa el) fordulatra
nem voltam felkészülve.
A zöld Trabant ott állt a délutáni szűrt fényben, pontosan
a nagykövetség bejárata előtt. Azonnal felzárkózott mellém egy őr,
bekísért a mágneskapuhoz, kipakoltatta velem a zsebeimet,
belekukkantott a táskámba – szakasztott mint a reptereken
a szeptember 11-i támadás óta. Aztán be kellett jelentkeznem
a páncélüveg mögött ülő recepciósnál, le kellett adnom
a mobiltelefonomat, és megvárnom, hogy lejöjjenek elém.
A brit nagykövetség nem az Autóklub irodája, ott nem flangálnak
szabadon mindenféle idegenek. És még a kísérőmmel is csak
zsilipes, kódkártyás kapurendszeren át tudtam bejutni. De hisz’ én csak
egy beszélgetésre jöttem egy kopott Trabi tulajdonosához!
Maradjunk annyiban, egyszer csak a brit nagykövethelyettes
irodájában ültem egy drága, antik tárgyalóasztal mellett, kicsit már
rosszul is éreztem magam, hogy nem túrtam elő az öltönyömet az
alkalomra. És a Trabantjáról faggattam.
TC: Honnan jött az ötlet?
SF: Úgy gondolom, ez érdekes autó, beleillik az ország
múltjába, meg talán az én humorérzékem is furcsa kicsit. Tavaly nyáron
eldöntöttem, hogy a családi buszlimuzinom mellé veszek egy
praktikusabb városi autót. Peugeot-ban gondolkodtam, tudja, amelyik
mintha sportkocsi lenne, de igazából csak egy szép kupé. Aztán
megnéztem, és elbizonytalanodtam – nem elég karakteres, másrészt alig
rövidebb a családi buszomnál. Lemondtam róla.
Ekkor láttam egy csomó Trabantot az Erzsébet téren körbe-körbe
furikázni, és úgy tűnt, a tulajok nagyon élvezik. A követség
sajtósa is akkortájt említette nekem, hogy a Trabantot vezetni jó,
kicsit mintha gokartozna az ember. Tehát a kellő pillanatban sok
trabantos benyomás ért. Egerben is akkor láttam egy gyönyörű, sárga
színűt, a tulajdonos irgalmatlanul sok pénzt költhetett rá.
Nagyon, nagyon jól nézett ki.
Elkezdtem böngészni az internetet, és az egyik itteni kolléga
segítségével megtaláltam az enyémet. A tulajdonos idehozta
a nagykövetséghez, tettem vele egy kört az Erzsébet téren,
tetszett, megvettem. Gondoltam, egyszerű szerkezet, ha elromlik, nem
kerül egy vagyonba a rendbetétele. Azóta sok-sok vidám percet
szerzett, sokkal több örömet okozott, mint amennyibe került.
És mindenki szereti – majdnem mindenki, mert a másik oldalon
álló kevesek utálják –, a forgalomban is örülnek neki, csupa
pozitív visszajelzést kapok, amikor használom. Nagyon könnyű javítani,
amikor néhanapján elromlik, általában én magam el tudom hárítani
a problémát. Ha nem, szinte azonnal találok valakit, aki rendbe
teszi.
Valahogy ez az autó tűnt a legmegfelelőbbnek Budapestre, illik
a városhoz. Nem mentem még vele a bővebb értelemben vett
főváros határán túlra, valószínűleg nem is fogok. Hacsak haza nem
viszem Angliába. Az lenne az érdekes, 2000 kilométer ebben a lassú
autóban. Eddig száznál többet nem mentem vele, azt is csak egy rövid
szakaszon a Budaörsre vezető autópályán. A sebességmérő
szerint tudna százötvenet is, de az enyémben addigra rég szétrobbanna
a motor.
Még az 50 km/h is száguldásnak tűnik benne. Látja, ez a másik
jó dolog. Pontosan érezni benne az utat, és vicces vele végigpattogni
Budapest utcáin. Ha meg kell állni, mindig van neki parkolóhely.
TC: Hova hordja szervizbe?
SF: Kétszer magam javítottam, az egyikre emlékszem is,
lejött egy kábel az önindítóról. Különben meg a Lövőház utcába
járok vele. Nagyon szeretik – persze, hiszen üzletet jelent –, de
mintha nem tűnne nekik annyira furcsának.
Azaz igen, egyszer tényleg láttam megrökönyödést a szerelők
arcán. Levegős volt a hűtőrendszer, és éppen akkor kellett
szervizbe vinnem a Trabantot, amikor a nagykövet úr
hazautazott. Ilyenkor én vagyok a charge d’affaires, azaz
a nagykövetség feje, és a zászlós, hosszú diplomáciai Jaguart
kell használnom.
Tehát én hajtottam elöl a Trabanttal, egy követségi sofőr
követett a Jaguarral. Együtt értünk a szervizhez, leadtam
a nem túl fényes megjelenésű autót, majd kimentem
a Jaguarhoz, beültem a hátsó ülésre, és elhajtottunk. Elég
vicces lehetett.
TC: Mit szól hozzá a többi diplomata?
SF: Minden diplomáciai kollégám jópofának találja.
Imádják. Sokan kérik, hogy velem jöhessenek, amikor diplomáciai
ülésekre megyünk. Inkább nem mondok neveket vagy országokat, maradjunk
annyiban, hogy az EU Magyarországon dolgozó diplomatáinak legalább
a fele koptatta már ennek a Trabantnak az ülését. A brit
nagykövetségiek közül pedig végképp sokan kipróbálták.
Egyszer a nagykövet urat is hazavittem, mert az ő autója éppen
szervizben volt, és elég közel lakunk egymáshoz. Mondtam, hogy
a Trabant van nálam. Neki is van humorérzéke, válaszolta, annál
jobb. Már a Margit hídon jártunk, óriási volt a dugó, olyan
negyven fok lehetett. A Trabi motorja szokás szerint melegedni
kezdett, feltekertem a fűtést, hadd hűljön. Majd elolvadtunk
a halszálkás öltönyeinkben. Egyszer csak kigyulladt a piros
lámpa – mindjárt forr a víz. Összefoglaltam a helyzetet
a nagykövet úrnak:
1. Felforr a víz, akkor a nagykövet úrnak ki kell
szállnia, és letolni a Trabantot a hídról. És akkor sok kép
jelenik majd meg a lapokban a halszálkás öltönyben zöld
Trabantot toló brit nagykövetről, ami kétségkívül eredeti, de nem
elegáns módja a címlapokra kerülésnek.
2. A másik: a szabályokat egy pillanatra áthágva egy rövid
szakaszon ráhajtunk a sínekre, hogy lehűljön a motor.
Valami olyasféle választ kaptam: tegyek, ahogy tetszik. Soha nem
szabálytalankodok szándékosan, de ha akkor lerobbanunk, megállítottuk
volna a fél város forgalmát. Kicsit mentünk a síneken,
a piros lámpa elaludt. A nagykövet úr azóta nem kérte, hogy
hazavigyem.
Talán mintha éppen a magyar hivatalos szervek néznének furcsán
a Trabantra. Amikor ugyanis a Parlamentben hivatalos
rendezvényre hívnak, a protokollosztály mindig elkéri
a rendszámot és az autó típusát a beengedéshez.
A titkárnőm bediktálja az autóm adatait, ahogy kell. Erre
a vonal végén általában halálos csend a válasz. Nyilván azt
hiszik, hogy mellétárcsáztak, és a válaszoló vette a lapot.
Vagy nem tudom, mit hisznek, de az biztos, nem tudják hova tenni
a dolgot. Aztán persze megkapom az engedélyt, beengednek. Na,
olyankor néz ki igazán viccesen a Trabant, amint csak úgy virít
a drága, nagy luxusautók között.
Mit gondolnak, hogyan lett ilyen zöld a Trabant? Elárulhatom,
hogy eredetileg British Racing Green akart volna lenni. Lapozzanak!
TC: És miért lett éppen zöld?
SF: Amikor megvettem, fehér volt, az orrán
matricacsíkok éktelenkedtek, szürkésfekete kosz- és kopásfoltok
tarkították. Nem tetszett. Úgy gondoltam, British Racing Green (brit
versenyautózöld) színben jól mutatna. Ez volt az ötvenes-hatvanas
években a Jaguarok, Aston-Martinok, Austin-Healey-k színe
a versenypályákon. Sajnos nem találtam pont olyat, ezért
a legközelebbi árnyalatot választottam. Otthon festettem le
szórópalackból, elemenként.
TC: Ez a szín fújt? Olyan mintha…
SF: …mintha ecsetelve lenne, igaz? Hát igen, én sem
gondolom, hogy dicséretet érdemel…
TC: Első próbálkozásnak azért elég jó…
SF: …nem volt könnyű, ó, egyáltalán nem. A festék
egyes részeken minduntalan megfolyt, másutt irtó gyorsan megszáradt,
kiszámíthatatlan. Talán még a tető sikerült a legjobban.
Három fiammal együtt festettük, otthon a háznál. Szeretem rájuk
fogni: ahol csúnya a fényezés, az az ő hibájuk…
TC: És mikor kerültek rá a dísztárcsák és
a vonóhorog?
SF: A vonóhorog rajta volt, amikor vettem, elég
optimista tétel egy ilyen autónál. A dísztárcsákat magam vettem
egy gumisnál, a kerekek alattuk nagyon csúnyák.
TC: Milyen gyakran használja?
SF: Majdnem mindennap ezzel járok. A nyarat nem
szereti, mert dugóban – amint meséltem – túlmelegszik a motorja,
de a telet imádja. Amikor tavaly megjött a hideg, három napig
rakoncátlankodott, aztán magától megjavult. Azóta kulcsfordításra
indul, akár meleg van, akár hideg.
Tizennyolc hónapja megvan, ezalatt megtettem vele bő háromezer
kilométert. Turisták, magyarok egyformán fotózzák, a rendőröket is
nagyon érdekli. Az első évben háromszor is megállítottak. Alapvetően
a papírokat akarják ellenőrizni, hogy tényleg diplomáciai autó-e,
nem egy házilagos rendszámot próbál-e elsütni valaki. Amikor látják,
hogy minden rendben van, mindig látszik, tetszik nekik a dolog.
Szerintem ők is ugyanúgy meglátják benne a viccet, mint én.
TC: Volt már korábban is öreg hobbiautója?
SF: Igazából nem. Az első kocsim ugyan öreg volt – egy
1966-os Ford Cortina MkII, mindez 1983-ban –, de egy csodásan megkímélt
példányt fogtam ki, szinte új volt. Bőrülések, krómkarikás műszerek,
nagyon szépnek láttam. Sajnos egy nap elrepedt a tankja, és
telilocsolta benzinnel az édesanyám garázsfeljáróját. Azonnal eladta.
Azóta csak átlagos kocsijaim voltak. A Trabant új élmény.
Az a néhány barátom, aki látta, szintén szereti. A múltkor
itt volt egy barátom, aki egy Lotus sportkocsit használ – már amikor
működik – és azt mondta, Trabanttal pont olyan Budapesten közlekedni,
mint a Lotusszal otthon. Emellett sem megy el senki szó nélkül.
A nagynénémnek mindenféle érdekes luxuskocsikkal van tele
a garázsa, mégis egy régi, kéthengeres Fiat 500-assal jár – lehet,
hogy családi vonás ez az elhajlás a kicsi, olcsó, öreg autók
felé.
Egy nagykövethelyettes szájából talán furcsán hangzik, de általában
véve kerülöm a státusszimbólumokat. Soha nem vágytam modern
luxusautóra. Éppen a státusszimbólumságuk miatt kerülöm őket, de
a formájuk sem tetszik. A Trabant egyszerű, kellemes
meglepetést szerez az embereknek, igazán szimpatikus jármű. Persze nem
vagyok én forradalmár – tudomásom szerint sokan vesznek buliból
Trabantot.
És nem fogyaszt sokat, rendben van az összes papírja, a műszaki
vizsgán hiba nélkül átment. Illik a városba, elfér az utcán,
kifejezetten jól érzem magam, amikor vele közlekedek. Valahogy
hitelesebbnek tűnik, mint valami modern autó.
TC: De vehetett volna egy Fiestát is, az elég kicsi.
Vagy a másik véglet: miért nem lett egy igazi kétütemű?
SF: A Fiestából hiányzik a báj, nincs
történelme, eszembe se jutna. A kétütemű Trabant nagyon érdekelne,
sose vezettem még olyat, de amikor felvetettem, hogy vennék egy
Trabantot, mindenki azt mondta: remélik, négyüteműre gondolok.
A kétütemű öregebb, állítólag többet kell foglalkozni vele, ez
a keverékes tankolás is kicsit furcsa nekem, néha trükkös az
indítása, nekem viszont sokszor pontosan oda kell érnem
megbeszélésekre. És a teljesítménye is szerényebb, meg nagyon
füstöl is. Egy nemzetközi tárgyalásra pedig nem lehet beállítani
kipufogószagúan. És a négyütemű a maga módján különleges is:
ha jól tudom, csak bő egy évig gyártották. Ráadásul nyugtatja
a lelkiismeretemet, hogy ez a fajta csak csekély mértékben
szennyezi a környezetet.
TC: Mit szólt az eladó?
SF: Szerintem nem tudta, ki vagyok. Ő csak eladta az
autóját egy angol embernek, kapott százezer forintot, örült neki. Egy
fiatal srácnak szép költőpénz ez. A nagymamája a lelkére
kötötte, hogy megmondja nekem: ennek az autónak lelke van.
A brit nagykövethelyettes,
közelebbről
Steven Fisher (43) 2006 szeptembere óta a második ember
a Brit Nagykövetségen. Az oxfordi egyetemen végzett
történelem és modern nyelvek szakon, majd köztisztviselő lett,
onnan vezetett az út a nagykövet-helyettességig.
Hivatalosan nem jár neki szolgálati autó, saját kocsija egy
Kia Carnival,
illetve a tárgyalt 1990-es Trabant 1.1. Három fia van,
a családja nem él Magyarországon. Kedvenc zenéi: Clash,
The Smiths, Amy Winehouse. De mint hozzátette:
a Trabanthoz nincs meg a rádió, abban a motor
hangját élvezi.
TC: Persze, a rosszautó-tulajdonosok régi
maszlagja. Tényleg, mennyit költött rá eddig?
SF: Másfél év alatt talán negyvenezer forintot. Ki
kellett cserélni valamit a kormánynál, talán egy összekötőt, meg
vettem rá vadonatúj hátsó lámpaburákat. És persze olajcserék,
beállítások, ilyenekre is költöttem. Nagyon olcsó
a fenntartása.
Legalább egy órányi fontos diplomataidőt elraboltam az interjúval.
Tudtam előre, hogy így lesz, megpróbáltam egy meglepetéssel kompenzálni
az elvesztegetett időt. Erre a napra kölcsönkértem egy jó
állapotú, 1985-ös,
kétütemű, kombi Trabantot . Tíz perc múlva lenn állunk az Erzsébet téri
mélygarázsban a sárga 601 Universal előtt.
Valódi izgalmat látok a brit nagykövet-helyettesi arcon.
Beindítom az autót, megmutatom a váltó kezelését (aki nem ismeri:
a négy- és a kétütemű Trabant nagyon más, utóbbinak
műszerfali váltókarja van), és kihajtunk.
„Ez a normális hangja?” – kérdezi Steven Fisher, meghallva az
érces pörömmm-pömmölést. „Persze, kétütemű, kéthengeres” – válaszolok,
és arra gondolok, milyen jó, hogy a tulajdonos most tett fel új
kipufogót, mennyivel férfiasabb így a Trabant-orgánum.
A mai, finom autókhoz szokott embernek fura a Trabi használata.
Hirtelen fog a kuplung, a pedálok jobbra esnek, majdnem az
autó középvonalába, a váltó finom, de az egyes-kettes és
a hármas-négyes síkját nem határolja rugó. A féket is
erősebben kell nyomni az átlagosnál, a zaj lehengerlő,
a rövid áttételek furcsák. De minden simán megy, másfél perc múlva
körbe is autóztuk az Erzsébet teret, és teljes gőzzel a Szabadság
tér felé robogunk.
A dolgok húsba hatoló közvetlenségétől kicsit talán feszülten, de
annál nagyobb örömmel tereli a keletnémet technikát
a nagykövet-helyettesi kéz. A Parlament mellett már
felszabadultan csevegünk.
„Hát igen, ehhez képest az én autóm tényleg modern. Kanyarban
stabilabbnak érzem, bár úgy sejtem, nem kellene hozzá sok idő, hogy
ezzel is öröm legyen az autózás. Így is remek” – kapom
a helyzetelemzést. „És a fékek nem is rosszak, de ez
a zaj döbbenetes” – mondja, miközben már lenn, a pesti alsó
rakparton húzzuk a kékesszürke Castrol 2T füstcsóvát.
„Egyébként gondolkozom egy másik autón is, esetleg vennék egy olyat.
Milyenek ezek a Moszkvicsok?” – teszi fel a kérdést, miközben
már a nagykövetség előtt parkolja le a sárga Trabit
a zöld négyütemű mellé.
Érzik a hozzáállást? Ezek után képzeljék maguk elé egy magyar
miniszter arcát, amikor megvonják tőle a magas rangú állami
hivatalnokoknak tizennyolc éve kötelezően járó Audit…
