Eggyel több jó ok, miért nálunk zajlott a Dakart pótló sorozat első futama: ha ők nem jönnek ide, sosem kerülök bele egy ilyen autóba. Így viszont megtudtam, vagyis inkább csak ízelítőt kaptam abból, milyen az igazi tereprali, és persze ismét bebizonyosodott, hogy a gyári csapatok színvonala mindenek felett áll. Legalább egy nagyságrenddel.
Szóval vasárnap délelőtt vendégül látott a Mitsubishi-csapat
a Veszprém melletti, ralis berkekben is jól ismert lőtéren.
Teljesen sima ügy: itt vannak, van rá lehetőség, megautóztatják az
ismerősöket. És akkor már egy kis médiát is tesznek mellé. Máris eggyel
több megjelenés, ami a támogatóknál piros pont.
Ahogy megérkeztem, már folyt a műsor, a három autó egymás
után jött be a parkolóba, a bent ülő kiszállt, az új páciens
beült, bekötötték, és gyí. Körbe-körbe. Mondjuk Peterhansel, Alphand és
Roma már biztos piszkosul unhatta. Alig hogy kiszálltam a saját
kocsimból, szinte rögtön sisakot nyomtak a fejembe, és már
tuszkoltak be az ott álló, bőgő motorú kocsiba. Azt sem tudtam, ki
mellé ülök – arra volt csak időm, hogy magyar vendéglátóm kezébe
nyomjam a fényképezőgépem és a napszemüvegem.
Amíg az övemet szorították rám, a sofőr megkérdezte, honnan
jöttem, miután megmondtam, visszakérdeztem. Azt válaszolta egy
Barcelona melletti kis városból. Így tudtam meg, hogy
Nani Roma mellett ülök. Ekkor lett
tele a gatyeszom először.
Aztán becsattant a váltó egyesbe, rám csapták az ajtót és
megindultunk.
Gyorsan megkérdeztem, milyen hosszú lesz a táv, amin
végigszaladunk, mert a legutóbbi ilyen autóztatáson
Benik Balázs WRC-jében az alig egy kilométer is örökkévalóságnak tűnt. Nem
a lassú tempó miatt, hanem mert annyi mindent figyeltem egyszerre.
Most Nani azt mondta, három és fél kilométert megyünk majd. Mit
mondjak, nem nyugtatott meg.
Főleg mivel azonnal lepadlózta a gázt, amint kifordultunk
a parkolóból. Iszonyatos sebességgel lódult meg alattunk
a Pajero/Montero Evo (
MPR13),
és azt vettem észre, hogy semmire nem tudok figyelni. Folyamatosan
repkedek az ülésben fel-le, a fejem jobbra-balra csapódik. Persze
nem az ülésben repkedtem fel-le, hanem az egész kocsival együtt. Igen,
mert azok a gödrök, amiket egy utcai autóval eszembe sem jutna
átlépni, de még raliautóval is meggondolnám, megfékezzem vagy inkább
kikerüljem, itt mintha nem is léteznének. Egyszerűen belecsapunk
a közepébe, és már repülünk is ki a végén. És beleszállunk
a következőbe... orral előre. "It's normal" – hallom
a sisakom Peltor hangszórójából. Köszi.
Össze kell szednem magam. Megtámasztom magam a kezemmel is az
ülésem két oldalán, így már nagyjából képben vagyok. De közben továbbra
is felfoghatatlan tempóval rohanunk ott, ahol nincs is út, csak két
keréknyom mutatja, erre egyszer már ment valaki kocsival. És továbbra
is ezek a fel-le repkedések. Csak most már olyasmi is történik,
hogy a bukkanó előtt keresztbe csúszunk, így a levegőbe eleve
keresztbe fordulva repül fel a kocsi. Ahogy földet ér az eleje,
máris fék és fordulunk a következő kanyarra. Szerintem ekkor
a hátsó kerekek még simán a levegőben vannak.
De a sima kanyarokról is beszélnem kell. Van a kanyar
maga, a belső oldalán akkora árokkal, hogy ha belemásznék gyalog,
nem tudom, hogyan jönnék ki. És az úton, a belső íven van egy
nyom. Na, az a külső oldali kerekeké, mert a belsőket
beleteszik az árokba, így támaszt a kocsi... Hihetetlen és
felfoghatatlan, hogy van gépelem, ami ezt kibírja.
Közben érzem, hogy a nyakamnál vág az öv... Csak egy póló van
rajtam, így ez nem csoda. Nevetgélünk Romával, én kínomban, ő meg
gondolom rajtam. Iszonyat, ahogy a kocsi fittyet hány
a fizikának. A lassulás, a kanyarodás már a WRC-ben
is megfogott, de itt teljesen más körülmények között mozgunk. Egy
barátom szokta mondani, hogy a tereprali az ugyanaz, mint
a rali, csak 3D-ben. Már értem, mire gondolt.
Ilyen marhaságok járnak a fejemben, mikor hallom, ahogy Roma
nevetve mutat előre: "The big jump. Very big." És látom, hogy egy fal
van előttünk pár száz méterre, ő meg még mindig felfelé vált ahelyett,
hogy fékezne. "Very, very big" – hallom, és nekirontunk a füves
dombnak.
Semmi. Egyszerűen átrepültünk mindenen. Persze megint – én
legalábbis úgy éreztem minden alkalommal – orral érkeztünk le, és máris
fék, szinte csavarodik a kocsi nem is fordul balra. És
a füves puszta felé repesztünk. Eszméletlen. Ez lehet
a legjobb szó az állapotomra, mert fogalmam sincs, mi merre van,
mit kéne csinálnom. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy az az ember
mellettem, ugyanezeknek a hatásoknak van kitéve, mégis uralja
a kocsit. Jó, persze, én most először, ő meg ki tudja, hányadik
kilométerét teszi meg. De akkor is.
Amellett, hogy átértékeltem a terepralit, mint sportágat,
megértettem a HANS szükségességét is. Ez egy olyan szerkezet, ami
a versenyzők hátán-vállán van, és a sisaknál fogva rögzíti
a fejet, hogy ne mozogjon lehetőleg semerre. Beépített fejtámla.
Ide kell, az tuti. Rajtam most nem volt, ezért tudom, hogy kell.
Mikor valamennyire megint észhez tértem, már rég a mezőn
robogtunk. Tízmásodpercenként nagy fékkel lassított, hogy
a keresztbe levő bordáknak mégse menjünk teljes sebességgel. Én
mondjuk nem is láttam a fűben a talaj bordáit, de ott voltak.
Tudom, mert továbbra is repkedtünk. Később, amikor már kívülről néztem,
ahogy mást vittek, akkor esett le. Az hagyján, hogy az egyméteres
rugóstagok (kerekenként kettő) kőkemények, és nem rugóznak befelé
szinte semmit, csak ha nagyon muszáj. De kifelé se sokat engednek, így
a kerekek azonnal elemelkednek a talajtól, amint valami
kisebb bukkanón megy át a kocsi. Na persze meg azért is könnyebb
nekik elemelkedni, mert a kisebb bukkanón is borzalmas sebességgel
mennek át.
Roma szinte végig nevetgélt. Elhiszem, hogy ennyire tetszett neki
a dolog. Valójában nekem is, de a történteket csak később
tudtam végiggondolni. Bent ülve esélyem sem volt a gondolkodásra.
A parkoló felé fordulva egy pillanat alatt visszavett
a tempóból, és már csak gurultunk egy hangosan morgó autóban ülve.
Kérdeztem, hogy ez a sebesség nagyjából hány százaléka lehetett az
igazi versenytempónak.
Roma azt mondta nem az számít, hogy ennél gyorsabban megy-e verseny
közben – mellesleg egy kicsivel igen –, hanem hogy háromszáz kilométert
folyamatosan így megy. Nem csak három és felet. Ekkor értettem meg
a tereprali lényegét. Nem a mezőn száguldozásról szól, ahol
néha jön egy domb. Hanem arról, hogy ahol nincs út, ott is elmegy
a kocsi, olyan sebességgel, aminél többel nem is lehetne.
És aki tudja, mekkora ez a sebesség, és olyan a kocsija,
ami ki is bírja ezt – mondjuk egy giga költségvetésű, gyári építésű –,
és még ő is bírja a borzalmas fizikai igénybevételt, és nemcsak
három és fél kilométerig, és persze nem téved el menet közben, na ő
képes arra, hogy megnyerje a Dakart. A többi csak töltelék.
2004-ben Roma motorral már megnyerte.
