Kamaszkoromtól állandóan saját autóról álmodoztam – a motorozást
otthon említeni sem lehetett. Tibi barátommal egész Budapestet bejártuk
biciklivel, Óbuda, Budafok és Kelenföld volt jó vadászmező, de igazából
nem válogattunk.
Nézegettük az út szélén porladó Auto-Union 1000-eseket,
Renault R16-osokat,
BMW 1500-asokat, Isettákat, Ford Taunusokat, Citroen Amikat.
Gondoltuk, fejenként tízezret bedobunk a buliba, és lesz kocsink.
Zsiguliból, Skodából,
Trabantból,
Wartburgból akkor
annyi volt, mint a szemét, pedigré híján nem érdekeltek jobban, mint
fél üveg Odol szájvíz. A seggünk kilógott a gatyából, de igazi
autóbuzik voltunk
Valami érdekes kellett, olasz, német, francia, amilyet az Alain
Delon-filmekben, meg a Minden lében két kanálban láttunk. Eljutni
Indiába, Kínába – a terveink nem ismertek határokat. Esténként
görnyedtünk a világatlasz és a Liener-féle Autótípusok fölött (a
'61-es, a '64-es és a '69-es volt a favorit), és álmodoztunk.
Már tudtuk, hogyan javítjuk majd ki a lyukas lemezeket (kittel és
üvegpaplannal, naná), feltérképeztük a Nagymező utca környéki
gépműhelyeket, motort-váltót ezzel kipipáltuk. A többivel megbirkóztunk
volna, hiszen
szereltünk már biciklit, és mindkettőnknek volt Merkur
építőkészlete is.
Aztán a Tibi vett egy MZ-csúzlit háromezerötért, egyedül maradtam az
autóvágyaimmal. Otthon elkezdtem pedzegetni a saját kocsi gondolatát,
hiszen bőven elmúltam tizennyolc.
Minden ilyen este üvöltözésbe fulladt. Hó végére mindig elfogy a
család pénze, még egy autót nem bír el a költségvetés, megvoltak az
ellenérvek.
Másik gyerekkori barátom,
Pityu akkoriban vett egy
500-as Fiatot valami
nyári melós pénzből. Ő volt az első, aki maga vásárolt kocsit, nem
a papától kapta, nagyon imponált. Kinyitottuk a tetőt, a Vörös Báróval
fel-alá száguldoztunk a budai dombokon. Meg sokat szereltük a Bimbó úti
sorházak előtti placcon, kész autószereldét csináltunk az úri
környékből. A Vörös Bárónak aztán csúnya vége lett, kettétört, amikor
egy oszlophoz kötözve ki akartuk húzatni a benyomott elejét. De ez egy
másik sztori.
Eladtam a sok munkával összespórolt, japán versenycangámat, abból
lett 12 ezer forintom.
Kis híján bele is sétáltam egy garázsban tartott, tökéletesen
rozsdamentes, narancssárga
Zastava 750-esbe (felújított mechanikával), ám öt éve nem volt rajta
vizsga. Egyedül már nem volt olyan nagy az arcom, betojtam. És az is
szockó autó volt, fuj.
Ekkoriban kezdtem kijárni a Dobi István útra a BNV mellé, akkor még
ott volt a szabadpiac. A régi, faros autókat nézegettem – azért akartam
olyat, mert a motor és a váltó kiszereléséhez elég letolni az autót.
Tehát én magam is tudnám javítani, gondoltam. Egy jó 850-esről a zörgő
kipufogó miatt mondtam le, pedig egy az egyben elcserélték volna a
háromfejes Akai-deckemre.
Egy hibátlan, sötétzöld NSU Prinzet pedig azért nem vettem meg,
mert nem tudtam hozzá alkatrészforrást. Pedig az tényleg állat volt,
elég volt neki három üres parkolóhely, annyin körbe-körbe lehetett vele
ringlispílezni. 500-as Fiatokra szűkítettem a keresést.
Úgy láttam, a piacon mindent nepperárban mérnek, ezért inkább megint
a nyakamba vettem a várost. Cetliket hagytam mindenféle madárfészek
500-asokon, jegyzeteket készítettem.
Végül a megoldás szinte elgáncsolt. Gimiből hazafelé minden nap
a Széna téri parkoló mellett mentem el (most a Mammut 1 van a helyén),
ott állt egy halványpiros 500-as. Borzasztóan tetszett, gyakran helyet
változtatott, tehát használatban volt. Egyszer elkaptam a tulajt, épp a
féket kalapálta, mondta, hogy pici gyerekkel járnak vele Miskolcra. Ez
kell nekem! Egy ilyen, szuperbiztos kocsi!
Nem zavart, hogy elöl a régi Polski tömör, kúpos felnije volt, hátul
dísztárcsáját vesztett, eredeti Fiat, az sem, hogy az orra az égben
volt, a farát a porban húzta. Az üléseken rákötözött, sárga pokrócok
rejtették el a szörnyű szakadásokat, a riasztóból csak a négyledes,
ide-oda villódzó figyelmeztető valósult meg, ezért azt a tulaj inkább a
lámpavisszajelzésre kötötte. De a gyárilag egyetlen sebességet tudó
ablaktörlőnek itt volt egy utólagos, hat fokozatban állítható
intervallumkapcsolója is –
tiszta XXI. század, nagyon folyt a nyálam.
Nem akart megválni a kocsitól. Állandóan arra jártam, amikor nem
volt ott a tulaj, magyaráztam az osztálytársaimnak, hogy az az én
autóm. Csak égettem magam, senki nem vágyott ilyen rettenetre. Apa
Zsigulija, anyu Dákója, MZ ETZ 250, de még a Simson is elfogadott volt.
Egy ilyen fos nem. Akkoriban kezdtem magam ufónak érezni az autós
szokásaimmal, ez egyébként azóta is kísért.
Aztán eladtam egy barátomnak a Sony riporter deckemet további
tízezer forintért, megvolt még a biciklipénz, meg még néhány ezres, a
Fiat-tulaj pedig beadta a derekát.
1986. március 27-én IK-01-07 az enyém lett, 23 ezer forintért. A
szerződést egy bérházban írtuk alá, ami már nincs – a helyén a Mammut 2
tornyosul. A vásárláshoz persze magammal vittem a Győző barátomat,
akinek velem ellentétben volt már jogosítványa, ő később komoly
szerepet kap a sztoriban.
Hazavittük, letámasztottuk, és ezzel volt egy alig tizenöt éves,
piros, vászontetős, olasz kétajtósom. Zsír. Másnap reggel odahívtam
anyukámat az ablakhoz, és megkérdeztem, mi érdekeset lát a parkolóban.
Ott állt egy rakás Zsiguli, Wartburg, Skoda, Dacia, közöttük meg az
egy szem érdekes autó, a Fityó. Nem látta. Felhívtam rá a
figyelmét. Mosolygott, mondta, jaj de aranyos, milyen pici, és mennyire
ócska. Mondtam: az enyém. Anyukámat, azt hiszem, láttam már
boldogabbnak is.
Nem sírt, de közel állt hozzá. Ha tudta volna, hogy ennyire
komolyan gondolom, megtoldották volna a kis pénzemet, csak összejött
volna egy Zsiguli, egy Skoda, de egy ilyen rozoga kis…
...szar, gondolta, de nem mondta. De nekem nem kellett Zsiguli, meg
Skoda, nekem Fiat 500 kellett, a gömbölyű, a macipofájú, a vászontetős,
a légkompresszor-hangú. És megoldottam magam, saját pénzből. Felnőtt
lettem.
E tényt aláhúzandó, lehívtam egy kis autózásra. Három dolgot tudni
kell anyukámról. Egyrészt világéletében félt az autókban, pláne a kicsi
és rossz autókban. Másrészt soha nem vett használt cuccot, se autót, se
bútort, se lakást. Harmadrészt pedig
akkoriban terebélyesedett ki a magas vérnyomásos löketekkel
tarkított pánikbetegsége, tehát kímélni próbálta magát az
izgalmaktól. Pedig a következő negyedóra minden volt, csak
Zen-meditáció nem.
Beültünk,
harmadszorra tudtam csak úgy bevágni a jobb oldali ajtót, hogy
csukva maradjon. Elfoglaltam a pilótaszéket, indítóztam.
Nyeke-nyeke-nyeke-nyege-légkalapács. Anyukám derékszögben ült
mellettem, kapaszkodó híján görcsösen markolta a koszos, laza övet,
arca fehérebb volt a Kabuki-színészekénél. Rázkódtunk. Istenem, a soros
két henger dobál kicsit, a kispolák sem sokkal jobb, de még az
óramű-finomságú NSU Prinz sem. De ezt, ott, nehezen tudtam volna
elmagyarázni.
Nem említettem, de hegyen laktunk, a Budakeszi út mellett, márpedig
a Fiat 500-as 18 lóereje tán újkorában is kevés volt a Filmarchívum
előtti kaptató ellenében. Hát még ezé. Óvatosságból hátul, a Hárshegyi
úton mentünk lefelé, mert jogsim továbbra sem volt. Látványosan izguló
anyukám megnyugtatásául
egy Eszterházy gróf magabiztosságával, urasan kezeltem a
szinkronizálatlan váltót, a féktelen féket és a holtjátékból gyúrt
kormányt. Kikanyarodtunk a Budakeszi útra, dombnak fel. Nem, a 22-es
buszt egyáltalán nem kényszerítettem hirtelen fékezésre, legfeljebb
néhány kofa cekkere borult a padlóra. Mindenesetre aggódva tiportam a
gázt.
A motor, mint egy Baumax-raktárnyi ütvefúró, üvöltött, a busz
dühödten előzni kezdett a beláthatatlan kanyarban.
Gigászok harca volt, ő 18-cal, én 16-tal felfelé, nem adtam
könnyen a véremet. Biztos, hogy ennek ilyen hangjának kell lennie? –
kérdezte anyukám az ájulás határán. Minden rendben, csak valami kis
malőr – mondtam, mert a Pálos utcába már egyesben, kerek kilenc
kilométeres óránkénti sebességgel tudtunk csak befordulni. Kiszálltunk,
anyukám zihált a közelgő infarktus miatt, én gépszemlét tartottam.
Lett autó az 500-asból? Annyira nem, de kicsit igen, olvassanak csak
tovább.
Á, csak ez a fránya hátsó gumi. Kidurrant – kezeltem a témát
Clouseau-i könnyedséggel. Van emelő, meg pótkerék is! – és sebtében
előszedtem mindent a Fityó kissé nehezen nyíló orrából. Meglazítottam a
kerékcsavarokat, bedugtam az emelőt, kurblizni kezdtem.
Az emelő emelkedett, az autó nem. Majd recsegés hallatszott.
Érdekes. Anyukám átnézett a vállam fölött, és felvetette, hogy
talán jobb lenne kihívni az Autóklubot. Egy kerékcseréhez?! Piha! Mikor
én egész autókat fel tudnék újítani! Tekertem tovább, aztán jött egy
nagyobb reccsenés, és egy tenyérnyi gittdarab landolt a lábamon. A
küszöbből.
Érettségi, felvételi lement, mentünk a Győző tatai rokonaihoz rendbe
tenni a rohadást.
Jó kis nyári muri lesz, így utoljára a sereg előtt. Ő korábban
levitte az MZ Trophyját, mert annak a gyújtása döglődött, a Váci úton
beszerzett küszöbjeimet az apja juttatta Tatára az utramarin-kék
Zsigájukkal. Olajozottan ment minden.
Odafelé a Fityó újabb tüneteket produkált. Még a Budakeszi úton
elment rajta a fék (egykörös, gondolhattuk volna előre), Tatáig a nem
éppen daliás kézifékünk maradt lassításra. Aztán elkezdett nem menni.
Néztük a gumikat, a gyertyapipákat, nem értettük. Egy emelkedőt Bicske
környékén harmadszorra sikerült csak megmászni, de akkor én már a
szakasz fölső harmadánál álltam, és megtoltam az autót. Onnantól
harmadikban haladtunk, mert a gép sík úton nem vitte a négyest.
Sebaj, úgyse tudtunk volna lassítani.
Tatán kiszedtük a motort, a kertben oldalára döntöttük az autót, és
nekiálltunk flexelni. Úszógatyában, harmincöt fokban, félmeztelenül.
Este meg ordítottunk a fürdésnél a bőrünkbe égett tízezer fémszilánk
miatt. Ilyen hülyéket. Volt ott acetilén, Pityuapu - a tatai rokon,
akinél laktunk – behegesztett két vascsövet a leszerelt ajtók helyére,
nehogy összeroskadjon a kaszni. Pityuapu érdekes figura volt, valami
karbantartó-főnökként egy ősrégi, méregzöld, Csepel műhelykocsival
járkált. Aranykezű mester hírében állt, volt három segédje is, mi
annyit láttuk belőle, hogy reggel elmegy, délután pedig Piszkos
Fredként zuhan át a küszöbön. Olyankor húztunk el a másik rokonokhoz
Bajra aludni.
Napokig takarítottuk a rozsdát, nem sok maradt az autóból. Lemezeket
szabtunk, kalapálgattuk őket formára két gimnáziumi érettségi
birtokában. A hátsó sárvédőív általunk készített, és a Fiat formájára
csak nyomokban emlékeztető javítóelemét még Pityuapu varrta fel, a
küszöböt már a team gázcsőhegesztő profijára hagyta. Ekkor történt,
hogy én a lakatos háta mögül benyúlva szorítottam oda a lemezt,
ő húzta a varratot, majd elrántotta a pisztolyt, ami pontosan a jobb
szememben landolt. Hallottam, amint a láng sisteregve kialszik a
könnyben.
Üvöltöttem kicsit, majd befeküdtem a kerti csap alá, mert nem volt
jármű, amivel az ügyletre menjünk. A Győző fél óra alatt összedobta az
MZ gyújtását, téptünk befele. Mindenféle papírmunkák miatt fél órát ott
is várakoztattak,
aztán rátörtem az orvosra az ajtót, elmondtam, mi van. Frászt
kapott, bekent valami fehér katyvasszal (tömény Írix, mondta), és
további fél óra múlva már a Kristályban ebédeltünk. Az orvostudomány
csodákra képes.
Másnap visszaborítottuk az autót, feltettük az ajtókat. 45 fokig
lehetett őket behajtani, ott elakadtak, mint valami óriási szárnyak.
No lám, kicsit magasra hegesztettük a küszöböket. Utólag persze
mindenki mondta, hogy nem lett volna szabad levenni az ajtókat, miért
nem előre szóltak? Fogtunk két óriási kalapácsot – amilyen csak ilyen,
ecsettel pingált Csepel műhelykocsikban van – és szétvertük a vadiúj
küszöböket. Ferdinand Piech visszadobta volna a meónak, de nekem jó
volt, onnantól elég nagy lendülettel már be lehetett vágni az
ajtókat.
Aztán ki lettünk tessékelve Tatáról, és egy harmadik rokonnál,
Szomódon folytattuk az akciót. Egy sokadik barátom jött látogatóba,
megmutatni a rendőrségtől vett kombi Zsigáját. Ő húzott át bennünket az
új helyre. Megcsináltuk (nagyjából) a féket, majd a motor jött. Ahogy
emelgettük, észrevettük, hogy a lendkerék vagy két millimétert le-föl
lötyög.
Levettem az olajteknőt, elhűltem. Akkor még soha nem láttam
szétszedett motort, nem mertem tovább darabolni.
Inkább a kiolvadt csapágyat csavartam ki a végéből, felmentünk a
haverral Budapestre, még aznap délután készíttettem egy új betétet a
Polákovics-műhelyben (magyarázták ugyan, hogy a főtengely és a blokk is
kéne, mert vonalba kell illeszteni, de erőszakos voltam, végül
megcsinálták alapméretre),
visszavittem, összeraktuk, némi szopás után beindult. Egy
hónapot voltunk lent, már vizsga nélkül, az autópályán jöttünk haza,
azon akkoriban nem járt rendőr.
Iszonyatosan rossz lett a motor, az új elemek pedig már akkor
rozsdásak voltak, mire hazaértünk. Körbekentem az autót jó magasan
alvázvédővel, oszt' félbehagytam. Egy másik barátom,
Imi akkoriban vett egy kék, volánsárga ponyvatetős Steyr-Puchot,
az tényleg szuper kocsi volt, egész nyáron jártunk vele Balatonra. Kár,
hogy eleve nem olyat vettem. Amikor augusztusban bevonultam, még
utoljára fóliát kötöztem a Fityóra. Aztán majdnem az összes zsoldomat
félretettem a motorgenerálra, asszem 600 forintot kaptunk havonta. Egy
év alatt összejött bő hatezrem, akkor az elég sok zsének tűnt.
Leszerelés után két héttel kezdtem a Műegyetemet, de
jött egy tomboló szerelem, meg a Fityót (akkori barátnőm szerint
Töfit) is csinálni kellett – nem csoda, hogy az első félévben
kivágtak. Legalább maradt egy nyugodt fél évem megcsinálni az
autót.
Atomokra szedtem a motort,
kiderült, hogy azért nem ment, mert például a kompressziógyűrűk
porrá mállottak, és egyáltalán nem tömítettek. Minden
motoralkatrészt felújíttattam, a blokkot a Simsonomon vittem le a
városba, szép mutatvány volt. További cuccokat adtam el, Fiat-bontót
pakoltam Monoron alkatrészekért cserébe. Amikor 1988 tavaszán
összeraktam, és beindult végre a dög (se jogsi rajtam, se vizsga az
autón), rögtön lezúztam vele a városba, az Erzsébet-hídon sült be. A
mai napig emlékszem, milyen hosszan dudált mögöttem a 7-es csuklós.
Ezekkel a buszokkal mindig csak a baj volt.
Utána négyszer szedtem még szét a motort a nagybátyámnál, Csepelen,
az erkélyünkön, meg az ajtónk előtt a lépcsőházban (volt, hogy az olaj
a hatodiktól a harmadikig lefolyt), mire rájöttem, hogy
egy fura alátétet mindig fordítva tettem a főtengelyre, és semmi nem
kapott kenést. Volt, hogy a barátnőmmel délután háromra megbeszélt
randiról négy és fél órát késtem, akkor is olajosan, hullafáradtan
estem be hozzájuk. Szegény, nem csoda, hogy meggyűlölte az öreg
autókat, már az én lelkesedésem is olykor kicsit alábbhagyott.
Aztán a dög először megette a saját vezérműtengelyét, majd még egy
bolti újat, mire rájöttem, hogy
a stücnik (további neve: stőszni, stőszel, tőke, hadd ne menjek
bele, hol vannak) kráteresek, és esztergaként cincálják a tengelyen
a bütyköket. Csere, a harmadik vezértengely után tényleg összeállt.
Addigra semmi pénzem nem maradt, a második tengelyt szülinapomra, a
harmadikat karácsonyra kaptam, még jó, hogy a kettő épp egy szerelésnyi
távolságra esik egymástól.
A hátsó kerekek beleértek a patent ívekbe, amiket Tatán csináltunk,
a motor hangja, akár egy útfelbontás, de legalább ereje lett. Szereztem
előre eredeti Fiat-felniket,
valami csoda folytán sikerült levizsgáztatnom. Oda is horpadt
orral vittem, mert még az utolsó percben is légtelenítettem a féket,
emiatt a főpróbán nekimentem egy kollégám (akkoriban dolgoztam)
autójának. Aztán annyira kattogott valami hátul, hogy mondott kollégát
megkértem, vontasson el a vizsgabázisra. Ott nézegették hosszan a
kocsit, majd beütötték a pecsétet a forgalmiba, és mosolyogva átadtak
egy kerékcsavart. A fékpadon derült ki, hogy nem húztam meg a
kerekeket, az az egy egyszerűen kiesett…
De a kis dög utána azért levitt minket Széplakra dolgozni a
SZOT-szállóba, egy hónapig kingek voltunk a saját autóval. Majd még a
Dombóvár melletti Gunarasra is eljutottunk vele nyaralni. Odafelé
izzadtam kicsit, mert szakadt az eső, fújt a szél, és a 6-os út
töltésén a
Töfi állandóan át akart mászni a szembe jövő sávba (neki a
kamionoknak), ha ötven fölé mentünk. Ezért negyvennel hajtottunk,
fél nap lett az út. Rájöttem, miért rossz, hogy valamelyik előző tulaj
rosszul hegesztette fel az első laprugó pozicionáló bütykét, és emiatt
mindkét első kerék jobbra dőlt.
Amikor újrakezdtem az egyetemet, egy idős bácsitól tanult profi
módszerrel,
ecsettel még utoljára átfestettem a Töfit, mert a pőre acélra
felkent alvázvédő alatt (meg a nejlon alatt töltött hónapok hatására)
súlyosan rozsdásodni kezdett a lemez. Mert a kocsit a festék védi a
víztől, az alvázvédő csak a festéket óvja a kavicsoktól, viszont
átereszti a vizet, ezt megtanultam. Mindenesetre nem lett egy
matyóhímzés, de akkor már elegem lett a szemétből.
Elkezdett nem indulni, újabb lukak jöttek elő rajta, a barátnőm
pedig talált egy eladó
Steyr-Puchot a
közelükben, mindössze 30 ezerért. Lépni kellett. 1988. szeptemberében,
két és fél év tömény szopás után eladtam Töfikét 22 ezer forintért.
Béke poraira. Himnusz.
További cikkeink
