Ennyire fantomképre még nem voltam kíváncsi. A benzines, turbós, automataváltós Opel Insignia Country Tourer 4x4 ideális vásárlójának fantomképére. Biztosan létezik az a vevő, hisz máskülönben az Opel szakemberei nem támasztották volna alá mindenféle táblázatokkal, végeláthatatlan konferenciahívásokon. Szeretnék vele találkozni!
Az ideális vevő kilétére egy gyanúsítottam van, de lehet, hogy három is. Kölyökkoromban élt egy háromtagú család az utcánkban. Apu, anyu, fiú. Mikor a faros Skodák és Zsigulik dominálta utcaképet csak néhol törte meg egy akkor még új, mostanság már csak régi Swift és F-Astra, nekik volt két Opel Monzájuk, két Admiraljuk és egy másodszériás Senatoruk. Ott, a házunk előtt. Luxusautóknak tűntek, de legalábbis prémiumnak, ami azért nem alaptalan.
Az Opel mindig is kacérkodott a gondolattal, és igyekezett valahogy labdába rúgni a prémiumkategóriában. Kiváló példa erre az Admiral, a Senator, vagy éppen az Omega. Az átlag prémiumgyártó valahogy így szokta csinálni: készít egy hatalmas limuzint, több felesleges extrát pakol bele, mint amennyi appot egy tini tölt az okostelefonjára, majd az évek során lecsorgat ezekből a kisebb, olcsóbb, de kategóriájukban még mindig drága modelljeibe. Megítélés szempontjából ez a módszer különösebben nem volt sikeres az Opel esetében, ezért mással próbálkoztak: a fura farú Vectrával, a Signummal.
Ez sem sikerült annyira, ezért jó cipész módjára visszatértek a kaptafához, és igyekeztek a saját méreteikben gondolkodni. Ember legyen a talpán, aki tényleg ki tudja grammozni, mégis miből mennyi kell a prémiumsághoz, de biztos, hogy sok minden a fejekben dől el. Nem elég a soknullás árcédula, a csiribiri krómok meg a minőségi anyagok. Legalább annyit számít az embléma. Az Opel Insignia mégsem prémium, annak ellenére, hogy a papíron tizennégy és félmilliós árból már nézelődhet a vásárló abban a szegmensben, bár ezt a teljesítményt és felszereltséget nem fogja elérni. A saját ligájában is létezik alternatíva, legyen az éppen Volkswagen, esetleg Peugeot.
Azon most nem csúsznék el, hány milliót lehet flotta- és két szép szem-kedvezmény formájában lealkudni az Opelnél. Elég sok, de ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor ennyi van az árcédulán, és kész. Ez az összeg pedig már messze a nagy német prémium triumvirátus vadászterülete. Itt már kevés szépnek lenni, pedig ha csak ez számítana, az Insignia bankot robbantana. Azon kevés autók egyike, amiből a kombi még a szedánnál is szebb. A Country Tourer sötét, műanyag betétei még az amúgy is szép autón is sokat dobnak.
A Opel Insignia Country Tourer a kategória érdekes alfajába tartozik, ahol megfér egymás mellett a mandzsettagomb és a túrabakancs, és amit talán az Audi indított el valamikor az Allroaddal. Persze elő lehetne szedni a Subaru Legacy Outbacket is, de arra sokan nem tekintenek prémiumként. Mondjuk az Opelre sem. Ami viszont az Opel mellett szól, az a belseje. Sem a formájára, sem az anyagok minőségére nem lehet panasz. Képről legalábbis mindenképpen vonzó.
Hogy milyen bent ülni, más lapra tartozik. Szeretném azt hinni, hogy 185 centivel és bruttó 90 kilóval még konfekcióméret vagyok, de már a beszállás sem ment csont nélkül: a teszthét alatt legalább háromszor vertem be a fejem. A mindenfelé elektromosan állítható, fűtött-hűtött bőrülés fényképen mutatós, benne ülni inkább csak a gyere-üss-féléknek leányálom. Az ülés oldaltámaszait annyira szűkre vették, hogy egyszerűen nem fértem bele, pedig a hátam annyit tud a deltáról, hogy Kudlik Juli vezette. Nagyjából ilyen érzés lehet, ha valakit Kathi Béla hátulról átölel, és ez egy eléggé zavaró gondolat. Pláne nyolczázhatvannégyezer forintért.
Végre kipróbálhattam a frissítéssel megjelent tapipadot is, amiről hallani jót is, rosszat is. A koncepció nem rossz, de egy kevés reszeléssel kifejezetten jó lehet. Mondjuk a következő Insigniában. A mostaniban kicsit még erős a visszacsatolás, ahogy koppan az egész pad, ha egyik ikonról a másíkra húzzom a kurzort. Érzésre mintha lötyögne a tapipad, de ez üzemszerű. Viszont érdemes volna az ikonok kiválasztásához egy külön gombot adni, mert most magát a tapipadot kell lenyomni. Egyrészt a kényelmesnél nagyobb az ellenállása. Másrészt lenyomás közben megcsúszhat az ujj, így néha átugrik a kurzor a szomszédos ikonra.
A lefontosabb hátránya a gyorsasága, vagyis annak hiánya. Nagyon sokat gondolkodik, ami kombinálva a kézírásfelismerővel már-már komikus jeleneteket tud eredményezni. A MOM Parkhoz akartam eljutni, hát kézzel beírtam, hogy Csörsz utca. Nagyjából nyolc perc volt. Kis gyakorlással ezt a szintidőt szerintem akár négy percre is le tudnám vinni. Kivéve, ha mondjuk a Bajcsy-Zsilinszky úton van dolgom. Egy idő után inkább visszatértem az érintőképernyő használatához, mert a tapipad használata nem kötelező, ahogy a megvásárlása sem.
A vastag tetőoszlopok, kicsi ablakok, vaskos, tompán puffanó, nehéz ajtók miatt az egész Insignia egy pánikszobára emlékeztett, amiben ha szűkösen is, de megvan minden. Ha nem is adja egy nappali kényelmét, de legalább a zombik nem törnek rám, biztonságban vagyok. Az mondjuk előnytelen, ha a pánikszoba is pánikol, de erre még visszatérek. A lényeg, hogy az Insigniára jó nézni kívül-belül, már-már megcsillan rajta a prémiumság vastag lakkja. De ha ücsörögni kell benne, akkor csak elkezd pattogni a lakkréteg. Elöl. Hátul nem fértem el, úgyhogy el is tekintenék a helyhiány súlyát enyhítő, vagy éppen kihangsúlyozó hasonlattól. Nincs hátul hely, és kész. De hátha mindezt elfelejthetem menet közben.
Nem sikerült elfelejtenem. Minden egyes megtett méter után erősödött bennem az érzés, hogy ez az Opel Insignia Country Tourer a katalógus-ninják nagy ásza lehet csak. Kétliteres, benzines, turbós, kétszázötven lóerővel. Csak úgy hördül fel a tini az autóskártya láttán. Aztán csalódottan veszi tudomásul, ahogy a 7,9 másodperces gyorsulását agyonüti egy dízel BMW 320d, azonos hengerűrtartalommal, hasonló áron. Két tonnával nem lehet csodát művelni. A hatalmas súly szinte mindenütt kiütközik, és nagyjából mindent elront, legyen szó gyorsulásról, lassulásról, kanyarodásról...vagy akár csak az ajtó kinyitásáról.
A Cross kivitelt egy picivel megemelték a Sports Tourerhez képest, ami gondolom rögtön erősebb rugókat is jelent. Elméletileg kellhet is, már csak azért is, mert ahogy az Opel fogalmaz „Menjen, ahová szeretne, és amikor csak szeretne. Ön hátradőlhet, és az új Opel Insignia Country Tourer kényelmében élvezheti az új területek meghódítását”.Kötözködnék. Egyrészt már említettem, hogy sajnos hátradőlni nem tudtam. Másrészt a kényelem is csak bizonyos helyzetekben igaz. Leginkább tükörsima úton, hetvennél.
Szinte minden más helyzetben a futómű betonkemény. A tesztautó tizenkilences, amúgy kifejezetten pofás kerekei sem voltak nagy segítségre. Miért is lettek volna? Az átlagnál csak kicsivel mélyebbre süllyedt csatornafedél már kifejezetten fájdalmas volt. Emellett hangos is. Mégis, ha már ott volt a középkonzol tetején a sport gomb, megnyomtam. Majd három perccel később kikapcsoltam. Abban a három percben, ahogy az elő volt írva, a futómű tovább keményedett, feszesebb lett a kormányzás, magához tért a gázpedál.
Valahol ilyen lehet egy szépen faragott vízköpő futócipőben. Persze, a négyszáz newtonméter érezhető, szépen tol, be is cuppantam végre teljes háttal az ülésbe. De az első jobbkanyar kedvemet szegte, az első balkanyarnál pedig már megijedtem. Jobbra azért nem volt jó, mert bár a kerekek keményen tapadtak, az összkerékhajtás jól teljesített, de érzésre olyan volt, mintha a bódé le akarna csúszni a futóműről. Balra tovább rontotta az élményt, hogy a combvastag tetőoszlop az egész sávot kitakarta. Meg a szomszéd sávot. Talán még egy kombájn is volt még az út szélén. Nem tudom, nem láttam, útban volt a tetőoszlop. A negyedik kanyarnál lemondtam a sportról, és visszaraktam tourba. Ez elméletileg a puha üzemmód. Valóban, a kőbunkónál puhább a fahusáng.
Nagyon kíváncsi voltam a Driver Assistance Pack fantázianevű csomagra, ami gyakorlatilag egy nagy, biztonsági kütyükoktél. Kilencven százalékban jól méri fel a ráfutásérzékelő, mikor kell jeleznie és belefékeznie, mert mondjuk a sofőr elbambult, vagy éppen a Markusovszky teret próbálja a tapipadon megetetni a navigációval. De van az a tíz százalék, amikor vagy nem reagál, vagy bepánikol, mert egy sarokkal arrébb egy buszvezető elvette a gázt. Bár sokszor már-már kontraproduktívnak érzem az ilyen biztonsági extrákat, de az biztos, hogy a harmadik felesleges befékezésnél ki fogja lőni az ember.
Őszinte leszek, kicsit igazságtalannak tűnhet mindez. Ezekkel az apróságokkal mind együtt lehet élni, meg lehet szokni. Sőt, van akinek még tetszik is. Az Insignia Country Tourer nem rossz, de nem tudom elképzelni, ki venne tizennégy és félmillióért egy autót, ami szűk, nehéz, és a méreteihez képest kicsi a csomagtartója. A márkahűség már elég lehet ehhez, ahogy a külső is, a minősége, vagy az esetleges kedvezmények. De van egy vádpont, ami alól még Magyar György sem tudná kihúzni az Insigniát: nagyon sokat fogyaszt. A háromperces „sportolást” és két padlógázt leszámítva tojásokon lépdeltem, így sikerült 15 litert kihozni.
Még ha ezt le is lehet nyomni mondjuk 13 literre, tolva 12-re, akkor sem látom, ki rendelné meg ebben a kombinációban. Tizenöt litert szívesen locsol az ember egy sportkocsiba. De nem egy családi kombiba, ami erejéhez képest nem fickós, és cseppet sem élmény vele igazán gyorsan menni. Nem látom, miben volna jobb ez a benzines, automata Insignia mondjuk egy Octaviánál. A Skoda lényegesen tágasabb, kényelmesebb, és egy összkerekes kombi, DSG-vel és 1,8 TSI-vel, szinte minden extrával megtömve is megáll tizenegy millió alatt. De a közel tizenötből még egy BMW 320d xDrive is kijön, bár kevesebb extrával, ahogy egy Audi A4 Allroad Quattro is. Persze nem muszáj a konkurenciához rohanni. Ha valaki viszont ragaszkodik az Insigniához, a Cross Tourer rendelhető 163 és 195 lovas, kétliteres dízellel is, melyek a mindenképpen jobb választásnak tűnnek a benzinesnél.
További cikkeink
