Tettem egy ajánlatot a múltkor Kismartoni Péter kommunikációs igazgatónak a kóspallagi erdőben. Elvinném a Dustert egy kis körútra, oda, ahol gyártják: Romániába. Semmiség az egész, 2–3 ezer kilométer. Ha azt kibírja, tényleg jó kocsi. Gondoltam, elhajt a fenébe, de csak annyit válaszolt: Vigyed! Nem kellett kétszer mondania.
Így kezdődött az ötnapos teszt, amelyre négyfős csapat szerveződött villámgyorsan: Bopat, Sanya, Vitya meg én. Kit mi mozgatott? Sanya és Vitya Erdélyre voltak kíváncsiak, Bopat végig akart tekerni a transzfogarasi szerpentinen, én meg ordás palacsintát szerettem volna enni Gyimesközéplokon. Ez utóbbiból persze nem lett semmi, de legalább van miért visszamenni.
Prológ
Bonyodalmasan indult a történet, amikor el kellett hozni az autót, én épp a VW Tourant és a halakat tanulmányoztam Kölnben. Így Sanya ment el a Renault-hoz a gépért, mondta, hogy én küldtem, ránéztek, látták, hogy rendes gyerek, aláírattak vele egy papírt, hogy hiánytalanul átvette, odaadták neki. Éccaka hoztam át Egerbe, száztíznél elkezdett beremegni, százharmincnál majd' szétesett. Na, mondom, ezzel így nem megyünk sehova. Reggel hívtam a város szombaton is dolgozó gumisát, Pászti Ferit, hogy nézzük meg a kerekeket, mert valami nagyon nem kerek. Lekapta az első kettőt, én meg bedugtam a fejem a kerékdobba: öcsém, minden, de minden tele anyafölddel, még a belső hűtésű féktárcsák furatai is. Rögtön tudtam, hogy ez csak az az autó lehet, amivel Herr Mátyás terepralibajnok abszolválta az off-road bemutatót a sajtónapon. Otthon egyeztettem a rendszámot a fotókon, és tényleg.
Egy órán át bányásztam a vályogot csavarhúzóval, spaknival, kalapáccsal, csákánnyal, légkalapáccsal, dinamittal és drótkefével, közben ügyfelek jöttek-mentek, és mind a Dusternél kötött ki. Beültek előre, beültek hátra, beültek a csomagtartóba, hajtogatták az üléseket, az árát kérdezgették. Lekaptuk a hátsó kerekeket is, azokban meg két, egyenként legalább tízdekás földpogácsát találtunk: ahogy leállították az autót, a felni belsejében összefolyt az anyag, és megszilárdult szépen. Újabb vakargatás, majd lecsapattuk slaggal a díszburkolatot, és elvittem Ferit egy rövid próbaútra, nyilván csak és kizárólag azért, hogy lássuk, megoldottuk-e a problémát.
Az útitársak
Bopat Szlovákiában él, lelkes totalcar-olvasó, és rendszeres kommentelő, ő tette lehetővé, hogy a télen megismerkedjünk a síterepek gépeivel. Pár hete vágott bele egy DeLorean DMC-12 kupé felújításába. Hiába tagadja, tudjuk jól, hogy éjszakánként fluxuskondenzátor után kutat az amerikai licitálós oldalakon.
Sanya grafikus, aki él-hal a nagyvasakért és – lehetőség szerint – gyűjti is őket. Az öreg Mercik értő rajongója, de most épp álmai Cadillacjét építi szabadidejében.
Vitya profi photoshop-varázsló, és szintén mercis. W124-esét napi használatban tartja, dacolva a budapesti forgalom ártalmaival és kockázataival. Mert hát minek vannak a dolgaink, ha nem azért, hogy szolgáljanak bennünket?
Jégeső-show a hasadéknál
Hajnal 6-kor indultunk, hogy aznap még elérjünk Marosvásárhelyig. Én vittem a határig a Dustert, a többiek közben ismerkedtek a miliővel, fészkelődtek az ülésekben, tapogatták a furcsa műanyagokat. Kellemes meglepetésként vettük tudomásul, hogy 130-as tempónál, hatodikban az autó egészen csendes, a motorhang belül egyáltalán nem dízeles, és a szélzaj is elfogadható. Nekem sikerült az, ami az első menetpróbán még nem: megtaláltam a kényelmes üléspozíciót a kemény tömetű, egyszerűen formázott vezetőülésben.
A határon Bopat vette át a vezetést. A Királyhágón átszökkenve betápoltunk egy adag miccset, megcsodáltunk egy óriásplakátot, amelyen 10 500 eurós áron hirdetik a Dustert, majd a körösfői erődtemplomig hajtottunk. Számomra ez jelenti a belépőt Erdélybe: mindig meghatottan járom körbe a falait, és ha csak tehetem, megcsodálom a gyönyörű, festett kazettás famennyezetét is. A határtól Kolozsvárig a nagy forgalmú, országos és európai főútvonalon mentünk, aminek a minősége egész jó, leszámítva néhány váratlanul felbukkanó kátyút. Jó iramban, a gyorsítósávokban dinamikusan előzgetve haladtunk, és a kanyargós szakaszokon kezdtük kapizsgálni, hogy a magas felépítés ellenére egészen jó a Duster úttartása, mérsékelten imbolyog, tartja az ívet, hirtelen kormánymozdulatokra is engedelmesen reagál.
Kolozsvár úgy nézett ki délben, mintha neutronbombát dobtak volna le: a kopár főtéren egy embert sem lehetett találni. Még Mátyás királyt is elbújtatták egy jó nagy fémkonténerbe, amiből csak a lova patái kandikáltak ki alul. A jó királyon kívül minden egyebet eltüntettek a szoborcsoportból, tovább mélyítve ezzel népeink örök és megbonthatatlan barátságát.
Kimenekültünk e vigasztalan miliőből, és egészen Tordáig futottunk, ahol emlékezetből próbáltuk megtalálni a híres-neves hasadékhoz vezető utat. Ez nem ment könnyen, mert az észak-erdélyi autópálya építése miatt elég nagy a felfordulás. Egyszerre egy murvás úton találtuk magunkat, ami egy kis faluba, Bogányba vitt. Ott román–magyar keveréknyelven útbaigazítást kaptunk, és végül csak elkavarodtunk valahogy a hasadék bejáratáig. Ahogy kiszálltunk, és rávetettük magunkat a helyben sütött diós kürtőskalácsra, leszakadt az ég. Csapkodni kezdett a jég, majd sűrűn zuhogott, így szükség volt egy hősre. Mivel a kulcs éppen Sanyánál volt, ő mentette meg az autót a jégveréstől, beállva egy nagy fa alá. Ott üldögélt a viharban vergődő kocsiban, ruhájából diszkréten csöpögött a víz, és miközben megszavaztuk a Nap Hősének, azon imádkoztunk, hogy a sűrűn csapkodó villámok kerüljék el a fát.
Elkerülték, miképpen mi is a tordai hasadékot, mert különben nem értünk volna el időben Vásárhelyre. Azzal vigasztaltam a többieket, hogy úgyis csalódnának, mert a szurdokon átfolyó patak egy csomó szemetet hoz magával, amit szépen lerak a sziklák és a fák közé, így a látvány eléggé illúzióromboló. Még egy megpróbáltatás várt ránk, mielőtt ágyba ájultunk volna: egy névtelen étteremféleségben megettük a világ legrosszabb sült húsát, amit egy olyan pincérnő szervírozott, aki szemmel láthatólag sosem tanulta ezt a szakmát.
A vacsoraszerűség mellett gyors leltárt készítettünk a Dusterrel szerzett jó és rossz tapasztalatainkról. A pozitív oldalon szerepelt, hogy a beltérben elegendő és már-már kényelmes a hely négy felnőtt ember számára még hosszabb távon is, hogy a csomagtartóba gond nélkül belefér ugyanennyi személy úti cucca, hogy a magasan trónoló sofőr jól át tudja tekinteni a forgalmat, hogy a rugózás a nagy kerekek ellenére is szépen kiegyenlíti az úthibákat. A negatívumok közé soroltuk, hogy pár kapcsoló szokatlan helyen található, hogy nem állnak kézre a hátsó övek csatjai, és hogy a légkondi hűvöséből a hátul utazóknak nem sok jut.
Én egy állat vagyok
Vásárhelyi sétával kezdtük a napot, körbejárván a hosszú főteret, ami főutca is egyben, majd a gazdagok villáira is vetettünk egy pillantást, mielőtt egy eurokonform játszótérkomplexum érintésével Segesvárra vitt Vitya. Bejártuk a romjaiból újjáéledő várnegyedet, megcsodáltuk a hegytetőt uraló templomot és az annak kerítésén pózoló, román diáklányokat. Igyekeztünk pozitív életszemléletet csepegtetni a tízéves Biankába, aki népes családja egyetlen kenyérkeresőjeként próbált a turisták apróiból néhány lejt összegyűjteni.
Vettünk ezenkívül egy roppant tréfás kulcstartót, ami úgy megrázza az embert, mint egy komolyabb rendőrségi sokkoló. Ezt nyomban össze is törtem, mert messzire hajítottan ijedtemben, az útitársak kárörvendő nevetése közepette. Kértem az árustól egy másikat, de azóta sem merem megnyomni. Ha van olyan szadista vagy mazochista, akinek kell, szóljon, viheti. Régen az ilyen helyeken kerámiákat, fafaragványokat árultak, ma meg kínai kerti törpékkel, bikinis nőket ábrázoló törülközőkkel és katicabogaras hűtőmágnesekkel van tele minden bazár, hiába na, fejlődik a világ, megállíthatatlanul.
Mi is robogtunk tovább a globalizáció vonatával, illetve hát autójával, ami francia–román tervezés nyomán született, francia és japán alkatrészekből, román munkások munkájával, meg egészen biztosan van benne egy csipetnyi kínai is, semmi nem készül ma a világban kínai alkatrészek nélkül. Mentünk-mendegéltünk, egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogy jééé, Farkaslakán járunk. Ha már ott voltunk, megnéztük Tamási Áron szülőházát, szerencsénkre épp ott volt Simon Mátyás bácsi, a nagy író unokaöccse. Sok érdekességet mesélt, de azt sajnos nem tudta megmondani, hogy milyen márkájú teherautóval vitték a nagy írót a temetőbe, pedig kétszer is megkérdeztem. Mi se jöttünk rá, hiába stíröltük a szoba falán lógó képet. Amikor kijöttünk, a többiek azt mondták, hogy én egy állat vagyok, pedig szerintem csak állatira kíváncsi. Felmásztunk még a padlásra is Vityával, befeküdni a frissen begyűjtött szénába, mert elkapott a nosztalgia. Jó volt, az viszont már nem annyira, hogy utána a szénaportól egész nap viszketett mindenem.
A Gyilkos-tó felé fordítottuk a kocsi orrát, és miközben a kátyúkat kerülgetve azon töprengtünk, hogy vajon miért kenik le a betonfalú árkokat fáradt olajjal vagy kátránnyal a munkások, hirtelen egy kis fahídra és egy erdei útra lettünk figyelmesek. A meredek földút a bogdáni sípályára vitt föl, naná, hogy fölkaptattunk rajta, hiszen Bopat érdekelt a síbizniszben. Én már tudtam, mire képes terepen a Duster, és most a többiek is ízelítőt kaptak belőle: a hol köves, hol meg sáros, erdészeti munkagépek által összevágott úton a legkisebb erőlködés nélkül feltranszportált bennünket a hegytetőn álló tanyára. Nem értettük, hogyan jutnak fel télen ezeken a durva emelkedőkön a sízők a pálya tetejére, de a rejtélyre gyorsan fény derült: ratrakkal szállítják fel őket, amire egy korlátokkal körülvett platót szereltek.
Ez a szakasz bizonyította, hogy ügyesen sakkoztak a konstruktőrök, amikor a hatfokú váltó szokatlan nyomatékarányait kialakították. A nagyon rövid egyes a felezőt ugyan nem helyettesíti, de nagyon jól jön terepen, ha kis sebességre és nagy nyomatékra van szükség. Ha fékerőelosztót is rendelünk a Dusterbe, a kvázi-felező mellett kvázi-diffizárunk is lesz. A román SUV ettől persze még nem válik Land Roverré, de egészen meglepő produkciókra lesz képes.
A patakátkeléssel színesített terepezés után a többiek élénk tiltakozásától kísérve vettem egy vödör erdei szamócát Korondon, a kihalt bazársor mellett, majd elfogyasztottuk az út legjobb vacsoráját a messze földön híres borzonti Basa Fogadóban, ahol még a kenyeret is helyben sütik. A késői alkonyattal együtt értünk föl a Gyilkos-tóhoz, ahol egy vihar búcsúztatta a nappalt és köszöntötte az éjszakát, akkora áramszünetet okozva, hogy még másnap reggel se volt a panzióban villany, és kiolvadt az összes jégkrém a pultban. Itt a véletlen vezetett rá a Duster egy érdekes hibájára: a központi zár akkor is lelkes kattanással zárja az ajtókat, ha valamelyik történetesen nyitva van. A laza tulaj az ismerős hang hallatán azt hiheti, minden rendben, közben meg a szézám tárva. Ha az erkélyen kihajolva nem vesszük észre, hogy sarkig nyitva a jobb első ajtó, kapott volna a beltér esővizet rendesen.
Ugyanakkor felfedeztük az autó újabb előnyös tulajdonságát is: a legrázósabb úton, a legdurvább kátyúba bezökkenve sem sikerült egy nyúlfarknyi nyisszanást sem kicsikarni a kárpitokból. Ezt már egyenesen a parajelenségek közé soroltuk, és Vitya arra gyanakodott, hogy a sajtónak kiadott autókat külön team preparálta ki a gyárban, mert egy ennyire olcsó járgány ilyen jól megépített egyszerűen nem lehet.
Híd vagyunk zavaros víz fölött
Én jó előre szóltam a srácoknak, hogy a Gyilkos-tótól meg a Békás-szorostól ne várjanak sokat, és ezzel nagy csalódást sikerült megelőzni. Azzal tulajdonképpen nincs bajom, ha időnként újabb fenyőtörzseket szúrnak le a mederbe, hogy fenntartsák a képet, amiről a tó híressé vált, de a part körül rendszertelenül elszórt, összevissza stílusú és állapotú épületek igénytelenséget sugároznak. A Békás-szorosban kialakított bazársoroknál pedig csak egy csúnyább látvány van: a Békás-patakban úszó, itt-ott feltorlódó pillepalackok látványa. Nagy kár, mert a táj gyönyörű lenne, ha nem rondítana bele az ember.
Némi harmóniát keresve lekanyarodtunk egy bekötőútra, amin egészen addig mentünk, amíg favágókba nem ütköztünk. Ketten pakoltak egy pótkocsis szerelvényt: az egyik a daruval sorban megemelte a törzseket, a másik akrobatikus mozdulatokkal lekaszabolta róla az ágakat, a texasi láncfűrészes gyenge kezdő lehetett hozzá képest.
A szoros után nem sokkal egy barátságosan integető rendőrbe futottunk, aki közölte, hogy 50 helyett 70-nel haladtunk, ami roppant helytelen, mert lakott területen vagyunk. Én csak rétet, erdőt meg birkákat láttam, de hát ő nyilván jobban tudja. Segítettem is neki kitölteni a feljelentést, mert ilyen rendes gyerek vagyok, de közben Bopat elmagyarázta, hogy Daciát tesztelünk, így megúsztuk egy figyelmeztetéssel. Természetesen megszavaztuk Bopatnak a Nap Hőse címet, majd örömünkben az első útmenti mosóban lecsutakoltattuk az autót. Rövidesen elértük Piatra Neamtot, ami egy átlagos kinézetű város lenne egy nagyon szép helyen – ha nem dobná fel egy kötélpálya, ami a belvárosból vezet a hegyen levő sípályákhoz. Télen munka után csak bevágja a Piatra Neamt-i ember magát egy kabinba, elhúz a templomtorony mellett meg a helyi menők villái fölött, és már csúszhat is vissza a városba – élni tudni kell, na. Itt volt egy enyhe afférunk is, mert a helyiek nehezményezték, hogy kaján képpel fotózkodunk egy eléggé megviselt állapotban leledző Dacia Lastun előtt. Amikor a Dustert meglátták, megenyhültek – egyébként is, bármerre mentünk, mindenütt forogtak a fejek a kocsi után, nem gondoltam volna, hogy egyszer még egy Daciában kismenőnek fogom érezni magamat.
Piatra Neamtban alkalmunk volt kipróbálni az ABS mellé járó vészfékrásegítőt is. Jelentem, működik, de ez a tény szinte mellékes ahhoz képest, hogy miért taposott teljes erővel Vitya a fékpedálra. Nos, azért, mert egész Romániában bimbóznak a lányok. Konkrétan mellbimbóznak, melltartó nélkül lebegtetik a kebleiket a vékony kis trikók és ingek alatt, és ott a zebrán olyan, de olyan lány bimbózott, hogy percekre megállt mind a négy sávon a forgalom. Remélem, ez a lokális divat rövidesen globálisnak bizonyul, és itthon is vészfékezhetünk nagyokat.
Miután magunkhoz tértünk, ismét a gázpedál kapott főszerepet, mert még világosban el akartunk jutni Gyimesbe. Balcani környékén jól eltévedtünk, de csak mentünk előre, hiába mondta Moha bá, hogy hülyeséget csinálunk, forduljunk vissza. Végül a világ végére értünk, ahol már csak favágók laktak meg ortodox szerzetesek egy kolostorban. Naná, hogy behajtottunk az udvarba, és ők, ahelyett, hogy kidobtak volna, megmutatták a templomot, majd meghívtak ebédre. Nifon atya elmesélte a falakat díszítő mind a száz szent életét, és csöppet sem zavarta, hogy már az ötödiknél elveszítettük a fonalat. Azután felbukkant Josif atya, aki kicsit beszélt magyarul, így a finom csorbaleves és a böjti káposzta mellett kellemesen elbeszélgettünk, hidakat építve zavaros vizek fölött.
Miután Moha bá nagy megkönnyebbülésére visszakecmeregtünk a főútra, meg se álltunk a Gyimesbükkön található, pár éve felújított vasúti őrházig, ami az ezeréves román–magyar határon áll. Itt szép szavakkal és csalfa ígéretekkel rávettük Antal Katalin Renáta szépleányt, hogy támaszkodjon egy fotó erejéig a Dusternek, majd szállásunkra hajtottunk, szerencsére nem a legalább egy méter mély patakon keresztül, pedig a fiúkon látszott, hogy erősen mérlegelik ezt az opciót. A borospataki Boros Panzió Erdély legszebb szálláshelye: régi csángó házakat építettek újjá egy domboldalon, ahonnan a szemközti domboldalon álló régi csángó házakra lehet rálátni. Csomagjainkat hátrahagyva elszaladtunk vacsoráért egy kis vegyesboltba, ahol kiderült, hogy nemcsak hamvas leányokban, de csángó MILF-ekben is erős a kínálat a környéken.
Mivel még mindig világos volt, nekivágtunk a Boros patak völgyének, kifelé a faluból, felfelé a murvás úton, el a legelőkig, ahol Bopat egyszer csak eltűnt az autóval, mi meg ott maradtunk kitéve a veszélynek, hogy vagy megmarcangol pár farkasölő szelindek, vagy lelegelnek a birkák. Szerencsére barátunk hamarabb visszaért, mint az imént felsorolt állatok, így Sanyának is alkalma nyílt, hogy gyerekfejnyi köveket és a talajban hagyott szürke tuskókat kerülgessen.
A Duster
Az általunk tesztelt Duster a jól eleresztett változatok közé tartozik. 110 lóerős, 1,5-ös, dCI dízelmotor hajtja (Euro 5), hatfokozatú manuális váltón keresztül akár mind a négy kereket. Felszereltsége: elektromos ablakok elöl, elektromos tükrök, légkondicionáló, aux-bemenetes CD-rádió, fedélzeti számítógép, hűthető kesztyűtartó, osztottan előredönthető hátsó ülések, ködlámpák, magasságban állítható szervokormány, szervofék, ABS fékrásegítővel, négy légzsák (a jobb első természetesen kikapcsolható), Isofix rögzítési pontok, nyitott ajtóra figyelmeztető jelzés, biztonsági öv bekapcsolására figyelmeztető jelzés, távirányítós központi zár, immobiliser, bőrborítású kormány és sebváltógomb, metálfény.
A kétkerék-hajtású Duster alapkiviteléért (1.6, 16V, 105 LE) 2 490 000 Ft-ot, az összkerékhajtású alapkivitelért (1.6, 16V, 105 LE) 2 990 000 Ft-ot kérnek. Ezek az árak a listaárnál 300 ezer forinttal kedvezőbbek, és a bevezetési akció visszavonásáig érvényesek.
Visszaúton diszkrét morgással darálták a kerekek a kavicsokat, belassult tehenek bámultak a kései naplemente földöntúli fényében, miközben a Ghymes együttes muzsikált nekünk – már tényleg csak egy medve hiányzott a fokozhatatlan tökéletességhez. Vitya állította, hogy látott is egyet, kár, hogy nem tudta megmutatni, hol. A hangulatot hosszas vacsorával tartottuk szinten, a teraszról bámulva a csillagokat, és ezúttal az autó esti elemzése is elmaradt, mert Bopat készletéből előkerült pár érdekes italféleség.
A sziklaomlás fogságában
Hajnalban arra ébredtem, hogy a három ember és egy szamár tanulmányozza a Duster motorterét, amelyben szintén otthagyta a névjegyét Herr Mátyás, sok-sok dzsuva formájában. Miután a fiúk kicsodálkozták magukat, hogy ennyi pénzért még burkolat is került a motorra, a szamarat pedig elterelték a pulik, nekivágtunk a nagy útnak a Fogarasi-havasokhoz. Már természetesnek vettük, hogy a futómű rossz utakon is jól teljesít, hogy a motor halk, és beletörődtünk, hogy a beltér műanyagjai három nap után sem lettek szebbek.
Vadregényes tájakon vágtunk át, és már mindenkit a ránk váró kaland izgatott, a transzfogarasi átkelés. A Déli-Kárpátok impozáns hegységét középen egy szerpentin vágja át. Még Ceausescu elvtárs, a Kárpátok Géniusza építtette a hetvenes években, drága pénzen, rengeteg erőfeszítés és számos halálos munkabaleset árán, állítólag hadiútnak, ha netán lerohannák Romániát az oroszok. Nem vagyok egy nagy stratéga, így nem látom át, hogy miért kell egy hadiutat a környék legmagasabb hegyének közepén átvezetni, amikor a hegyláncot mindkét oldalról jól járható főutak kerülik meg. Mindenesetre a kondukátor jó kis játszóteret alkotott autósoknak és motorosoknak, még ha nem is ez volt a célja. A 7C jelű transzfogarasi szerpentin nem köt össze forgalmas helyeket, elindul egy kis faluból, és a hegy másik oldalán elvezet egy víztározóig. Persze, ha akarunk, elmehetünk rajta akár a Vidraru-tótól kilencven kilométerre fekvő Pitestiig is, ahol a Daciákat gyártják. Volt is egy olyan kaján gondolatom még indulás előtt, hogy ha nem válik be a Duster, bekopogunk a gyárba, és visszaadjuk a kulcsot – de ez az opció szóba sem került útközben.
Visszatérve az útra, annak használhatóságát tovább korlátozza, hogy több mint fél éven át zárva tartják a hó és a fagy miatt. Zárva volt még június közepén is, amikor mi rámerészkedtünk. Bopatot azonban, aki éveket várt erre a pillanatra, egy Kalasnyikovokkal és gránátvetőkkel gazdagon felszerelt harcoló alakulat sem tudta volna visszatartani, nemhogy egy piros felirat. A türelmetlenségtől remegő kézzel szerelte fel a GoPro kamerát a kocsi tetejére, majd rendesen odalépett a gáznak.
Egyetlen lendületből futottunk fel a hágó tetejére, percek alatt átkelve a magashegységi éghajlati öveken, a nyári kánikulából eljutva a dermesztő széllel támadó télbe. Az utolsó kilométereket magas hófalak között tettük meg, a 2040 méter magasan húzódó alagút túlsó kijáratánál pedig a jéghideg semmibe meredtünk bele: borzongató köd rejtette el a lenti tájat.
Lefelé Sanya vezetett, a völgyalapot elérve az út szelídebb lejtésűvé, de egyúttal pocsék minőségűvé változott. A víztározó mentén hullámozva jutottunk el a völgyzáró gátig, amit, akárcsak magát a transzfogarasi szerpentint, a TopGear legénysége tett világhírűvé. Jeremy, James és Richard a 166 méter magas, irdatlan betonfal tövében ébredtek egy hűvös reggelen szupersportkocsijaikban, a történet szerint véletlenül keveredve oda az éjszakában, ami természetesen a valóságban lehetetlen lett volna, a szervizút ugyanis értelemszerűen le van zárva. Szédítő érzés a mélybe tekinteni – de akinek ez kevés, némi szervezéssel bandzsidzsampingolhat is.
Visszaúton elkapott bennünket a soros vihar, és amikor a jég ismét kopogni kezdett a metálfényű karosszérián, már meg se lepődtünk. Bemanővereztem a Dustert egy út fölé nyúló fa lombkoronája alá, és erősen reménykedtem, hogy nem dől ránk. Amikor a tomboló vihar elvonult, továbbindultunk, de pár kilométer után komoly akadályba ütköztünk: hegyomlás zárta el a teljes útpályát, a cuppogós iszappal fedett szikladarabokon gyalog is kalandos volt az átkelés, autóval pedig lehetetlen – még a környéken kóborló lovak is visszafordultak inkább.
Több mint két órába telt, mire megérkezett a sárga angyal, egy dögnagy markoló, ami kábé másfél perc alatt megnyitotta az utat, a törmeléket szalagkorlátostul betolva a szakadékba. Addigra már jelentős társasági élet alakult ki az út két oldalán. Ausztrál és angol túramotorosokkal ismerkedtünk össze, meg bolgár rendszámú kisteherautón utazó románokkal. Kitalálták? Romániában van regadó, Bulgáriában meg nincs…
Felvittem a hágó tetejéig a Dustert, ami a hajtűkanyarokkal gazdagon tűzdelt úton megint bebizonyította jó úttartását és kezességét. Lefelé Vitya vezetett, aki szintén megküzdött egy kénköves villámlással és öblös mennydörgésekkel kísért, nagy viharral. Szerencsére ezúttal csak özönvíz volt, jég nem, de így is megszavaztuk a rendületlenül előrehaladó Vityának a Nap Hőse címet.
Epilóg
A fogarasi átkelést úgysem tudtuk volna már űberelni semmivel, úgyhogy másnap egy nagy lendülettel hazajöttünk. Egyetlen megállót iktattunk csak be: meglátogattuk Vajdahunyad várát, amit végre elkezdtek restaurálni, a környező, kiöregedett gyárakat meg lebontani. Így még az is lehet, hogy tíz év múlva a románok és magyarok által egyaránt nemzeti emlékhelynek tartott középkori komplexum látványos kirándulóhellyé válik. Míg a többiek kedves csecsebecséket vásároltak a családnak, én két perc negyven másodperc alatt szerelmet vallottam az egyik áruslánynak, hogy ha már hős nem lettem ezen az úton, legalább a nősülésre legyen esélyem. Újdonsült kedvesem fokozott hevességgel integetett utánam, amikor a Dusterrel elhajtottunk a bazárja előtt. A Dacia, mint puncimágnes? Na, itt hagyjuk abba!
Értékelnek az útitársak
Bopat
Plusz:
– nagyon merev karosszéria, nem recseg-ropog terepen sem
– nagy helykínálat, simán elfértem hátul is a 195 centimmel
– nagyon jól összerakott autó, nincsenek illesztési hibák
– kedvező ár/érték arány
Mínusz:
– az ülések hosszú távon nem kényelmesek
– gyenge ergonómia: bizonyos kezelőszervek rossz helyen vannak (a rádióvezérlés a kormány alatt, ablakemelő gombok a középkonzolon)
– a hátsó öv felső felfogatási pontja rossz helyen van
– a középső műszerfalbetét színe rémes
– a motor épp megfelelő, de azért lehetne erősebb, olyan 140 LE
Sanya
Mielőtt találkoztunk, alapvető fenntartásaim voltak az autóval szemben, a Dacia név anno egyet jelentett a hanyag összeszereléssel és a megbízhatatlansággal. Mikor megláttam a Renault Hungária parkolójában a Dustert, első benyomásom az volt, hogy hmmm, nem is olyan vészes. Arányos, újszerű, nem lemásolt formák, jó kiállású lemezfelni, harmonikus orr, a sok agyondizájnolt távol-keleti csodához képest kimondottam megnyugtató volt a szemnek.
Az első behatolás viszont hervasztó volt. Az utastér minőségével nem is lett volna gond, de a nagy felületű, az autó színére fényezett műszerfali és ajtóbelső műanyag elemek rettentő gagyi hatást keltettek.
Elinduláskor nagyon meglepő volt a rettentő rövid első-második sebességfokozat.Ötvennél vígan autózunk ötödikben, de 100 km/h körül már nagyon kéri a hatodikat. Valahogy mindig eggyel magasabb sebességfokozatban jártunk, mint egy átlagos autónál. Automataváltóval lenne igazán komfortos a Duster, de gondolom, nem lesz ilyen opció az extrapalettán. Az úton nagyon kulturáltan viselkedett, a nagy kerék és futómű jól tompította a román és magyar utak hibáit, a fék kiegyensúlyozott és hatásos volt. A magas építés ellenére sem volt az autó instabil, élvezetes volt kanyarodni vele, a gumik nagyon jól fogták az utat – egyszóval – a rövid váltót leszámítva – igazi öröm volt a suhanás a hegyi szerpentineken.
Alapvetően egy nagyon jól összerakott, takarékos, szemrevaló „igáslóval” ismerkedtünk meg utunk során. Persze lehetne kicsit több kényelmi extrával felszerelve, de úgy gondolom, hogy saját kategóriájában így is nagy sikerre számíthat.
A végére hagytam néhány bosszantó hibát, amely tényleg csak tervezési hanyagság, és nem a költségvetésen múlott: a hátsó biztonsági övek dörzsölik az utas nyakát, a lemezfelni belső peremében megáll a víz és sár, az üzemanyagszint-jelző működése hektikus, hol üres, hol teli tankot jelez – ami a valóságban mondjuk éppen félig van. Az ablakmosó folyadékból fél litert is elfröcsköl az ember, mire megindulnak a lapátok, a hátsó-középső fejtámla helyett jobban esett volna egy könyöklő az ülésen. Mindezek ellenére azt mondom, hogy ha szükségem lenne egy terepjáró képességekkel bíró autóra, és nem az angol királynőt kellene fuvaroznom, akkor bizony, ciki, nem ciki, bevállalnám „napira".
Vitya
Indulás előtt erős perverziónak tűnt, hogy négy autórajongó napokra kalandozni induljon egy Daciával. Az élmény azonban minden dimenziójában tanulságos volt, konklúzióként annyit jegyeznék meg: ne tegyék be az előítéleteiket a reggeli mellé a táskájukba, mielőtt a Dusterrel találkoznak.
Először arra gondoltam, olyan lesz az autó, mint a Chokito, ronda, de finom, azonban közel sem volt így. Némely szögből kifejezetten sármosnak találtam, a nők talán ilyennek látják Belmondót. Ahogy olvadtak az előítéleteim és tisztult a köd, úgy körvonalazódott bennem a felismerés, ez a Duster igazából kellene nekem. A formája remekül eltalált, még az elnagyolt részleteivel együtt is tetszik úgy, ahogy van. Szemből inkább vaddisznó, mint Hello Kitty, markáns domborulatok, kellemes övvonal, ígéretes kerékívek, eltalált fenékarányok. A mi dízel Dusterünk kulturált járásával, emelkedőn mutatott tartalékaival meglepett, annak ellenére, hogy inkább a benzines autókat kedvelem.
A belső térbe jutva kell egy nagy levegővétel, hogy ne torpanjunk meg a vásári metálfényes műanyagok láttán. Ezeket az idomokat nehéz befogadni, akinek a szeme jobb a +5-ösnél, az magában elmorzsol egy csöndes feljajdulást. Ugyanakkor a műszeregyüttes informatív és ízléses, a kormány jó fogású, a középkonzol az ötlettelensége mellett is tökéletesen használható, van pár pohártartó, a kapcsolók masszívak, nem az jut róluk az eszünkbe, hogy egy terepezés után vigyázni kell, nehogy felporszívózzuk őket.
Pár hiba: az indexelés hangja akár a lehalkított tévéfoci, az ablakmosó folyadékot csak sokára követi a lapát megmozdulása, ami viszont a folyadékot letekert anyósablaknál akár az utastérbe is besöpörheti. Nincs a hátul ülőknek lámpája, és a hátsó biztonsági öv bekapcsolása az első napokban csak Hudini rokonainak sikerül egy perc alatti szintidővel.
De ezek eltörpülnek amellett, hogy meglepően jó áron kaphatunk egy szélsőséges körülmények között is jól használható, csinos, tágas, masszív, jó futóművel, utazási komforttal és fékekkel rendelkező autót. A gyárilag szerelt Michelin gumi tapad, mint a radír a selyempapíron, a hifi egyszerű, de tűrhetően muzsikál és van aux is. Ennyi pénzért újautó-vonalon nem is kellene talán más, akármennyire is furcsa ezt leírni egy Daciáról. Masszív szerkezet, akár egy üllő, reméljük, annyira tartós is lesz.
Jani
Az én véleményem itt olvasható, és a hosszú menetpróba alatt sem változott. Annyival egészíteném ki, hogy a közel kétezer-ötszáz kilométer alatt 7 literes átlagfogyasztást produkált az autó, változatos domborzati és útviszonyok közepette, ötszáz kiló súlyt cipelve. Ha olyan megbízható lesz később, amilyen megnyerő most, akkor tényleg jó vétel lehet. Mindenesetre mi megegyeztünk abban, hogy a Dusternek egyetlen komoly hibája van: hogy nem a miénk. Kéne, na.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
További cikkeink
