A jó termék lábujjhegyen ugrálva integeti, hogy: vegyél meg! És ha vannak hibái, azt csak a pénztártól való távozás után mutatja meg új gazdájának. A Nissan Note pont az ellenkezőjét művelte velem: az első benyomás alapján bottal sem piszkáltam volna, és napok kellettek, hogy kiderüljön, igazából jó autó.
A kezdeti csalódás nagyrészt persze a reklámokkal felépített hamis képnek köszönhető. Az egyszeri család a tévében beletömte a fél háztartást, és végül még az otthon felejtett kisgyerek is befért – ezek után valami kisautónak álcázott guruló nappalinak gondoltam, ami azonnal agorafóbiás rohamot vált ki, ha nem készülök fel lelkileg. Így aztán hideg zuhanyként ért a felismerés, hogy ez is csak egy átlagos, magas kisautó, és azonnal bevillant, hogy tulajdonképpen nem is szép.
A Note elsősorban azért került hozzánk ismét, mert a Nissan három év után áttolta a ma már szinte kötelező modellfrissítő kúrán. Jelentéktelen részleteken módosítottak, méghozzá úgy, hogy az összkép egy cseppet sem lett vonzóbb, sőt. Hátulról ugyanaz az unalmas doboz, mint eddig, az orr-rész gülüszemű mocsáriszörny-ábrázata viszont már nem vicsorog, inkább vigyorogni próbál. További elemezgetés helyett legyen elég annyi, hogy a legtöbb nőnemű rokonom, barátom és üzletfelem, aki látta, azonnal megjegyezte, milyen rusnya jószág. Nem lesz könnyű a Nissan kereskedők dolga, ha az asszony és a gyerekek szava is számít a családi autóvásárlásnál.
A végső érv az autó mellett amúgy sem a szépsége, hanem a kivételes helykínálata volna, de ezt sem adja elő igazán látványosan. Az első találkozásunkkor a csomagtérajtót nyitottam fel először, és komoly kétségeim támadtak, vajon befér-e a notebook-táskám. A padló magasnak és rövidnek tűnt, és csak később derült ki, hogy ez csupán a csomagtartó tárolórendszerének legfelső polca: két kivehető műanyagléc alkotja, amely alatt még vagy 20 centi hely van. Alul rejtve szállíthatók az értékesebbnek tűnő tárgyak, de ha egybefüggő térre van szükség, a két fedőelem becsúsztatható a csomagtartó aljába, így nincsenek útban. Az egyiket függőlegesen is be lehet helyezni, így két kisebb rekesz alakítható ki a csomagtartó aljában, ami kisebb csomagok szállításánál jön jól. Ráadásul a hátsó üléspad is tologatható előre és hátra, azaz a lábtér rovására még tovább növelhető a csomagtér hasznos térfogata. Limuzin-üzemmódban 280 liter jut a motyónak, de teljesen előretolt ülésekkel 437 literesre növelhető a csomagtér térfogata, ami valóban elég lehet hosszabb utazásokkor is – feltéve, ha hátul legfeljebb kislábú gyerekek, vagy gyereklábú felnőttek helyezkednek el.
Elsőre az utastér is csalódást kelt. Az üléseket – nyilván a térérzet javítása érdekében – egészen közel helyezték az ajtóhoz. Vékonyabb júzereknek talán fel sem tűnne, de a hozzám hasonló széles testfelépítésű egyedek elsőre a könyökükre csapják az ajtót, ami egyáltalán nem kellemes. Pedig hely van bőven, négy konfekcióméretű felnőtt kényelmesebben utazhat a Note-ban, mint sok kompakt személyautóban. A belső színei és anyagai alapján persze minden pillanatban érezni, hogy kisautóban ülünk, ha jól el is fér mindenki. A tesztautóban minden egyformán vigasztalan sötétszürke volt az üléskárpitoktól a műszerfal kopogós műanyagjaiig, mintha egy régi, szénporral telehintett iparvidéken járnánk, és ezt az érzést még az itt-ott felbukkanó kályhaezüst színezésű műanyag díszítőelemek sem tudták igazán feledtetni.
Ebben a lehangoló környezetben legfeljebb az az érzés vigasztalhatná a tulajdonost, hogy precíz, tökéletesen összerakott autója van, de még ez sem teljesen igaz: akadt néhány érthetetlen igénytelenség, pedig az autó nagy része tényleg minőségi benyomást kelt. Ilyen a tökéletlenül, centis réssel záródó – amúgy hatalmas és praktikus, dupla fenekű – kesztyűtartó, vagy a szélvédő alján kikandikáló szigetelőszivacs. Pedig nem zörög vagy nyiszog semmi az utastérben, nincsenek lepotyogó alkatrészek sem, kár, hogy akadnak ilyen bosszantó slendriánságok, amelyekre nem figyeltek eléggé a gyártásnál.
Használat közben aztán hamar elfelejtettem a Note tökéletlenségeit. Az összes kapcsoló, kar és tekerentyű precízen, a legkisebb lötyögés nélkül működik, minden kézre áll, és a megszokott helyén van. Bár az idejét sem tudom, mikor vezettem Nissant legutóbb, a tervezők olyan szigorúan tartották magukat a kezelőszervek szokásos elhelyezéséhez, hogy semmit sem kellett keresgélnem. A tesztautóban érintőképernyős, navigációs hifi is volt, ami szintén egyszerűen kezelhető, gyorsan kiismerhető szerkezetnek bizonyult, olyannyira, hogy szinte szükségtelennek éreztem a kormányra kihelyezett kapcsolókat.
Kíváncsi rá, hogy muzsikál a Note menet közben? Lapozzon!
Vezetési élményt egyáltalán nem vártam a családi dobozautótól, így a csalódás is csak pozitív lehetett. A legkellemesebb meglepetést a futómű szerezte: feszes, de nem kőkemény, alig engedi billenni a magas karosszériát, és kiszámíthatóan, semlegesen viselkedik még tempós kanyarban is. Nagyon erőltetve meg lehet csúsztatni a hátulját, de könnyen, kis mozdulatokkal korrigálható. A kormány is közvetlen, bár nagy sebességnél bizonytalan a középállása, így a megszokottnál nagyobb figyelmet követel autópályán. A Note nem versenyautó, de legalább nem bosszulja meg a sietséget, és ez ebben a kategóriában nem mindennapi tulajdonság. A rövid tengelytáv és a kemény futómű persze nem mindig kellemes, rossz úton eléggé rázós az utazás.
A vérszegény alapmotort is a jó futómű menti meg. Az 1,4 literes, 88 lóerős négyhengeres épp csak elegendő a kb. 1,1 tonnás testhez. Indulásnál nem tűnik erőtlennek, de egyáltalán nem sikerült elérni vele, hogy a gyorsulás érzését keltse: hiába pörgettem, egykedvű, egyenletes iramban kúszott felfelé a sebességmérő mutatója. Ilyenkor tényleg jól jön, hogy a kanyarban meg lehet tartani a lendületet, de valószínűleg még sokkal jobb lenne a Note az 1,6 literes, 110 lóerős motorral. A kis benzines szépen hozta a gyári fogyasztási értéket, legalábbis a fedélzeti számítógép adatai szerint. Városi használat mellett 7,5 és 8 liter közötti értékeket mutatott, ami a folyamatos pörgetést is figyelembe véve teljesen reális: a 7,3 literes gyári adat egy kicsit óvatosabb pedálkezeléssel abszolút elérhetőnek tűnik. A Note hangszigetelése is jól vizsgázott: a motor hangja még magas fordulatszámnál sem vált zavaróvá soha.
A váltó talán az autó leggyengébb pontja, bár sokkal rosszabbakkal is találkoztam már. A fokozatok elosztásában nincs hiba – az ötsebességes szerkezettel jól kihasználható a motor csekélynek tűnő teljesítménye –, és akadozni is csak gyors kapcsolásoknál kezd, de éppen csak annyira, hogy határozottan kezelve még biztonsággal betalál a fokozatokba.
A Note kellemes partnernek bizonyult néhány napos együttlétünk során: olyan autónak, amely valóban képes kielégíteni egy átlagos, két-kisgyermekes család igényeit. A tesztautóban persze minden benne volt, amit az 1,4 literes motorhoz egyáltalán kérni lehet: eleve a gazdagabb, Acenta felszereltséggel érkezett (3,833 millió forint), és volt benne automata légkondicionáló 325 ezer, navigációs rendszer 155 ezer, illetve metálfényezés 89 ezer forintos felárért, így ezért az autóért 4,402 millió forintot hagyhattunk volna a kereskedés kasszájában.
Az autó kevésbé drágán is megkapható: az alapkivitelű Visia 1,4 literes motorral 3,459 millió forintba kerül, ami olcsónak ugyan még így sem tűnik, de reálisnak mondható. Manapság már magasabb áron kínálják a legtöbb alsó-középkategóriás típus fapados változatát, és a hasonlóan tágas Honda Jazz is 190 ezer forinttal drágábban vihető haza, így ha valaki új autót venne, és meg tud barátkozni a hibáival, a Note élhető alternatívája lehet a többi, hasonló helykínálatú személyautónak.
További cikkeink
