Erről az autóról csak jót olvastam eddig. És tudom: ennek az autónak valóban kivételesen jónak kell lennie, hiszen az előző Fiesta is szuper kis kocsi volt, max egy pöttyet unalmas. Az új könnyebb, a formájával tényleg nincs sok baj. Itt a fejesugrás az első tesztbe.
Nem tudom, találkoztak-e már az életben olyan hírességgel, akiért
amúgy rajongani szokás a képernyő (avagy mozivászon, monitor) előtt
ülve. Ugye, hogy élőben mennyivel ráncosabb egyik-másik sztár? Dobó
Kata szemölcse is sokat erősödik három dimenzióban, a századik életévén
azért még innen levő, a médiafelületeken viszont alig
negyvennek tűnő Medveczky Ilona pedig a fürdőben igazi, hidrogénezett, anorexiás dédinek néz
ki. És ha érte önöket olyan szerencse (nem hinném, hogy sokak
részesültek ilyenben), hogy Halle Berry mellett állhattak valami filmes
díjkiosztó utáni partin, kicsivel azt követő időszakban, amikor a Világ
Legjobb Nőjének mondott illető már elfogyasztotta az adag chilis babot
– nos, talán kiderült, hogy az ő bélműködése is éppolyan, mint az önök
nyilvánvalóan alantasabb fiziológiája.
Az egészből az a tanulság, hogy nem szabad óriási elvárásokkal
nekiindulni senkinek és semminek. Nekem mindig azok a bulik sikerültek
a legjobban, amikre nem akartam elmenni. Viszont sokszor éreztem magam
pocsékul a társaságban, amikor heteken át készültem a bulizásra. Az új
Fiestával is pontosan ez történt. Ha a Ford nemtörődöm arccal, a falnak
dőlve, félig leégett, mezítlábas Caporallal a szája sarkában odaveti
elém a porba – „Nesze, itt a legújabb minim, vigyed!” –, tán belehaltam
volna a tömör gyönyörbe.
De a Ford nem így tett. Hanem úgy, mint Gyurcsány és Orbán. Óriásit
ígért. Konkrétan olyasfélét motyogott a Caporal-mentes, fogselyemmel
makulátlanra pucolt, mentoltisztára öblögetett úriemberi szájával,
ráadásul szépen, artikuláltan, hogy mindenki jól értse: az új Fiesta
akkora jelentőségű autó lesz, mint a
T-Ford volt 1908-ban.
Mondjuk előre tudható volt, hogy ez sületlenség, mert akkora
jelentőségű autó már sosem lesz, mint a T-Ford. Hiszen az tette
autótlan társadalomból autós társadalommá a világot. Ilyet nem lehet
megismételni.
Tudtuk előre, hogy túlozni fog a Fiesta bejelentésekor a cég, hiszen
sokat dolgozott vele, minden szögből körüljárta, reszelgette,
polírozgatta, méltán érzi, hogy tisztességesen elvégezte a házi
feladatot. Még a „Ford Béla − otthoni munka – IV. C.” feliratú
vinyettát is kicserélte a házi feladatos füzeten, mert a széle már
kicsit szakadt volt. Ám a korrektül végrehajtott munka még egy kis
plusz rálapátolással sem elég ma ebben a szegmensben. Kisautón kis
profit realizálódik, és hogy a kis realizálódásból sok pénz legyen,
sokat kell az ilyenből eladni. A harc ezen a szinten minimum öldöklőnek
mondható.
Az előző
Fiestát imádtam.
Élvezetes, méretét meghazudtolóan tágas, ügyesen kialakított, korrekt
árú kiskocsi volt.
Alapkiviteleit a
fillérbaszó pénzügyi részleg alaposan elrontotta ugyan szörnyű
műanyagokkal, elspórolt zajszigeteléssel, az emberi test formáját csak
közelítőleg figyelembe vevő ülésekkel. Ám egy korrekt felszereltségű
Fiesta mindig is szuper választás volt. Ma is az, ha még találnak a
kifutó példányokból.
Képzelhetik, mennyire vártam az új Fiestát. Ha nem bökte volna még
ki az autóbuzulásra hajlamos olvasók szemét, akkor most felhívnám rá a
figyelmet: ez egy
Mazda2. Nézzék meg
a kocsi alapformáját, az ablakok vonalát, a kaszni méretét, egyáltalán,
mindent. És persze tudjuk is, hogy a két modell közeli rokon, nem is
kell okkult módon, szemmércével észrevenni a hasonlóságokat. A Mazda2-t
pedig nagyon szeretjük, könnyű, fürge, kezes, legnagyobb baja a sok
rideg műanyag és a kemény rugózás. De e kettő eltörpül a típus
erényihez képest.
Az új Fiesta nagy javulás az elődhöz viszonyítva, de akad a kezében
jobb lap is: a Mazda2-nél is ígéretesebb. Az elődnél könnyebb, ügyesebb
formájú – bár például Zirig kollégának kifejezetten nem tetszett a
formája –, a zajcsillapítását is kiválónak ígérték. A Mazda2-höz
viszonyítva feltűnik a részletgazdagság, az otthonosabb belső, az
igényesebb műanyagok (puha a műszerfal is!), miközben a fundamentumok
ugyanazok. Irány a sztratoszféra, kicsi Ford, születésed pillanatában
befutottál.
Aztán megkaptuk a tesztautót, izgalomtól cserepes szájjal beleültem,
és a korábban hónapokon át felhalmozott lendülettől hajtva percekig
úúúú-ztam meg áááá-ztam. Majd elindultam haza, a kandallómeleg
tudatban, hogy lám, a világ jó irányba megy, meg lehet őrizni 2009-ben
is a ropogósan friss menettulajdonságokat, úgy, hogy egy nem túl drága
kiskocsi gyönyörű és kényelmes is tud lenni.
Ekkor kicsit már zavart a hang. Tudják, van a fogorvosnak az a
fogkőleszedő, buzogányfejű szerszáma, ami lassabban forog a fúrónál, és
morogva rezgeti az ember fejét, amikor a doki erőből a zománchoz
nyomja. Nos, volt egy ilyen hang a Fiestában is, igaz, legalább nem
rezgetett, és annyira azért nem volt erős. De kellemesnek nem mondtam
volna. Később kinyomoztam, hogy egyedi hiba lehetett a bizonyos
fordulatokon jelentkező erős zörej. Mivel mi (amennyiben el tudunk
vonatkoztatni a konkrét hibától) az adott típust teszteljük, nem az
adott példányt, ezért ilyen összeszerelési gondokkal ritkán
foglalkozunk. De akadt később még néhány zavaró jelenség, ezért ezeket
külön keretes részben gyűjtöttem csokorba.
Hozza-e a fiestás csillogást az új is? Lapozzanak, megtudják.
Szóval andalogtam hazafelé az Árpád úti felüljárón, amikor beleállt
a fenekembe valami
VW Polo-s, racsingos
fiúka. Zavart, nem esik jól az ilyen sose, nyomtam hát a gázt.
Fordulatszám bőven kétezer fölött, menni fog ez. De nem ment. A Polo
tetkóvastagságúra csökkentette az előtte még közepes bicepsznyi távot.
Mint valami nyárspolgár, ültem feszesen a székemben, rezzenéstelen
arccal meredtem előre, de a jobb lábam karosszérialakatos után kiáltó
mélyedést taposott a padlólemezbe. És szomorúan konstatáltam: hiába a
fogyókúra az elődöz képest, kevés az 1.4 TDCi (egyébként
Peugeot-származék) dízel 68 lóereje. A Fiesta ezzel a motorral közel
sem rakéta. Lehet eltalálni épp a nyomatéki púpot, ügyesen váltani,
kihasználni a lendületet, de ügyeskedni kell a lépegetéshez, és a
dinamika akkor is szerény marad.
Meg valahogy nem is annyira kezes, mint a régi. Hogyne, a kormány
formájához mintha a tenyeremről készítették volna a negatív sablont, az
ülés is nagyon kényelmes, elsőtől negyedik fokozatig a váltó is
tűrhetően pontos – bár az ötödiket már nem szereti annyira. A kaszni
masszív, mint valami jól megépített családi ház, zörejek sehol. Maga a
kormányzás rendkívül precíz, jól hangolt, sok információt enged a
vezető felé a kerekektől, nincs vele semmi baj az ég egy adta
világon.
De valahogy a bódé jobban dülöngél a kelleténél, ami egyeseket
kifejezetten zavarhat (engem például igen), másoknak maximum furcsa
lesz. A csillapítás elég feszes ugyan, a rugók azonban középtájt puhák,
az útjaik nem igazán hosszúak. Ezért városi haladásnál finoman mindig
zötyögnek az utasok, nagy gödrökbe huppanva pedig elfogy a rugóút,
felkeményedik a futómű, és meglehetős sietséggel visszalöki a kasznit
alaphelyzetbe. Nem kellemetlen, de nem is jól eltalált
karakterisztika.
Kanyarban ez a Fiesta is tudja azt, mint a régi – gázelvételre,
leheletnyi fékre rendesen elindul a fara, ami gyors ellenkormányzással
szépen megfogható –, de a dőlés miatt az embernek kisebb a bizalma a
játszósdihoz. És persze, mint már említettem, a motorerő nem partner
ebben.
Gyönyörű a műszerfal, a középkonzolhoz állítólag a legújabb
mobiltelefonokról vették a mintát. Csodásak az anyagok, a tervezők
szeretete szinte sugárzik az elemekből. A Fiesta belseje otthonos,
igényes hely, nagyobb kocsi is megirigyelhetné. Kiválóak az ülések, a
kormány irgalmatlanul széles tartományban állítható fel-le, és
magasságban is. Minden kézre esik, logikus.
Egy kis ránézés nem ártott volna
Mint már említettem, a mi konkrét Fiestánknak volt egy
furcsa, röcögős hangja, ami miatt először zajosnak hittem. De
mivel elsősorban hidegen hallatszott, és csak egyes
fordulatokon, bizonyos terheléseken, különben pedig a motor
csendesen tette a dolgát, az a sejtésem, hogy valamelyik
takarólemez elszabadulhatott. Azért jó lenne egyszer
meghallgatni egy rögzített takarós Fiestát is, hogy tudjuk,
milyen az igazi hangja.
Másik bosszantó hiba, hogy mínusz öt alatt kihúzva maradt a
külső kilincs. Nem egy, hanem mind a négy. A következő a menet:
az ember kinyitja az ajtót, beteszi a gyereket, becsapja az
ajtót. Az ajtó kipattan. Foszladozó bizalommal újra becsapja az
ajtót (az előző csapástól persze visszaugrott a kilincs), ajtó
csukva marad. Vagy háromszor eljátszotta ezt velem, mire
észrevettem, miért teszi. Mínusz négyben már nem jelentkezett a
probléma.
Aztán a rádió. Szól a Supertramp MP3-ról, második szám,
sávot váltok a Kerepesi úton, elhallgat. Bekapcsolom, újra
szól. Majd így megy ez a Velencei-tóig két-három számonként,
elsősorban az index és az ablaktörlő bekapcsolásánál. Később
még trükkösebb hibát produkált: a rádió szólt tovább, de a
kijelző kikapcsolt, és a gombok hatástalanok lettek. Aztán
visszakapcsoltam (közben végig szólt a zene) és megint
működött. Jé.
A mi Ghia felszereltségű, 3 710 000 forintról induló autónkban
ráadásul voltak még mindenféle feláras légzsákok – a térdnek is! –,
sötétített hátsó üvegeket és az alapnál nagyobb, hétküllős alufelniket
jelentő sportcsomag, sebességtartó elektronika, tolatóradar, valamint
csinos hátsó légterelő, első szélvédőfűtés és automatikus
hőfokszabályzású klímaberendezés is. Utóbbi kicsit nehezen kezdte a
fűtést, aztán amikor a hűtővíz végre elérte az üzemi hőfokot,
megvadult, és ontotta a meleget. Tehát játszani kellett vele, de
becsületére legyen mondva, a téli leolvasztás egy pillanatra sem
okozott gondot.
Viszont a furcsán kanyargó formájú ajtózseb nehezen fogad be
szabványos alakú tárgyakat, a rádió kezelőszervei alatt pedig van egy
lehajtató fedelű rekesz, amely olyan kicsi, ugyanakkor mély, hogy nem
tudtam kitapogatni az alját. Figyelem, nehogy valaki egyszer ide
hajítsa be az asszony gyémántgyűrűjét, vagy ami még rosszabb, a titkos
szerető lila rúzsát, mert örökre ott marad corpus delictiként.
Legyen ön az első, aki az új Fiestáról
ítéletet ír!
És – bár a kocsi elég testes lett – hátul nem valami tágas. Elférni
el lehet ugyan, pláne elöl, de a
Honda Jazzek,
Skoda Fabiák
korában sok Bailey's kell ahhoz, hogy a nejünk elhiggye, ennyi
centiméter soknak minősül. A hátuljában akad jól használható
csomagtartó, de átalakításnál semmiféle Karakuri-trükkre ne készüljünk,
csak a szabványos hajtogatás van. Elő kell vennem egy apró, elnagyolt
részletet, de utána tényleg beiratkozom egy buddhista kurzusra: a
kalaptartó forgáspontjánál két gumigyűrű hivatott megakadályozni a
zörgést. Ha jól rakjuk vissza a kalaptartót, teszi is a dolgát, de az
ember már csak olyan, hogy nem szereti elemezni a műszaki megoldásokat,
hanem erőltet. Márpedig a gumigyűrű a kalaptartó kivétele után odébb
csúszik a tengelyről, a tartó pereme ezután mellécsúszik, és máris
zörög. A gumigyűrű pedig leesik valahova a csomagtartóba, és jó esetben
elemészti a raktér aljnövényzete.
A zajcsillapítás azonban kiváló, százharmincnál is halk maradhat a
hifiből a muzsikaszó, nem kell ordítozni az utasokkal, a kategória
etalonkocsija, a Honda Jazz szégyellheti magát, ha a Fiesta mellé
állítják. És az étvágya kifejezettem szerény, így, karácsonyi
kiköltekezés után különösen örültem a jellemzően 6,2-6,4 liter közé
beálló városi fogyasztásnak. Egy velencei-tavi kiránduláson egészen
5,4-re lement.
Ha nem kap előre ekkora hírverést, imádtam volna az új Fiestát.
Csodás forma, a kategóriában szinte ismeretlen kidolgozási színvonal az
utastérben, meglepő extrák, pontos kormányzás, jó ülések, olcsó üzem,
csekély zaj. De a nagy csinnadratta miatt azt vártam, hogy a kis Ford
egyszerűen elkap majd, megrág, lenyel, felböfög és kiköp, én meg ott
állok majd, megtiporva a sok csodától, a sokktól
fogalmazásképtelenül.
Ehhez képest csak egy szép, alapvetően ügyes, meglehetősen igényes,
de hibáktól korántsem mentes kiskocsit ismertem meg benne. Teszem
hozzá, még mindig korrekt áron. Akinek tetszik a forma, ne számítson
csalódásra, jó kocsi ez, veheti bátran. De azok, akik a Fiestát a
vezetési élmény és a meglepően jó helykihasználás miatt titkos tippnek
tartották eddig, nem lesznek elájulva tőle. Felnőtt, levetkőzte a boy
racer stílust, csillogását már nem a lelke, hanem a megjelenése adja.
Csak remélem, hogy erősebb motorral kivágja majd a rezet. Ezt meglátjuk
egy következő tesztben.
További cikkeink
