– Mihail Szergejevics, szarban vagyunk – mondta kiszáradt szájjal Alekszander Nyikolajevics Jakovlev. – Ezek a vén marhák kötik az ebet a karóhoz.
– Szása, könyörgöm, halkabban... meghallják a kaukázusi küldöttek – súgta vissza Gorbacsov, és letörölte az anyajegye mellől induló verejtékcseppet. – Látod, már bámulnak is. Inkább beszélgess az elvtársakkal.
– Mi a nyavalyát mondjak nekik? – bámult előre Jakovlev, és nem túl leplezetten böffentett egy vodkásat.
– Mit tudom én, mesélj nekik a Krasznoje Szormovóiak új szárnyashajójáról. És kérlek, ne böfögj az emberek arcába. Pont te ne. Már csak az hiányzik, hogy nemet mondjanak a peresztrojkára – Mihail Szergejevics teljesen kimelegedett a néhány mondattól. Érezte, ahogy hátán átizzad a fehér ing. Hirtelen kényelmetlenül érezte magát a 26. pártkongresszusra varratott öltönyében. A szerencsétlenül toporgó Jakovlevre nézett, majd a sűrű fekete szemöldökük alól gyanúsan figyelő kaukázusi küldöttekre.
Hirtelen ő is arra a szárnyashajóra gondolt, amiről Oleg mesélt neki. Esküdözött, hogy ez a leggyorsabb eddig épített szárnyas. Jó lenne kipróbálni, szelni a Volga vizét, vagy nézni az ablakból Krím partjait. Jó lenne, mielőtt leviszik Kádárékhoz a Dunára. Elmerengett a jótékony semmittevésen, és el is kedvetlenedett, amikor a valóságba visszazökkent. Elfáradt a sok keményvonalas kommunistától. Kedve támadt köpni egyet, de nyílt a terem bársonyajtaja.
– Gorbacsov elvtárs, jöjjenek, folytatjuk az ülésezést.
Mihail Szergejevics hátrafordult, biccentett, majd a párt vodkázgató küldötteihez fordult – elvtársak, jöjjenek, ma még hosszú nap vár ránk – mondta, és a reformokra gondolva beballagott a Kreml üléstermébe.
Néhány hónappal később, amikor a Lasztocska az orrát hetykén kiemelve elhúzott a parlament előtt, még Kádár elvtárs is kinézett az ablakon. A peresztrojkán járt esze, paraszti ésszel megpróbálta összerakni, hogy mi vár Magyarországra. A formás hajótest őt is kizökkentette a nyugalmából. Halkan, mintha leckét magolna, maga elé dünnyögte:
– A Duna leggyorsabb hajója. Mi a fenét kezdjünk vele?
Nem sok mindent kezdtek. Kádárnak voltak ötletei, de vagy az oroszokhoz nem volt kedve, vagy intézkedni nem volt hangulata. Gyorsan elszaladtak az évek: amikor 1989. július 6–án, halálos ágyán fekve a nővér letörölte a homlokát, egy pillanatra még eszébe jutott, milyen szép is lenne most azon a szárnyashajón elszáguldani a Margitsziget mellett. Ehelyett itt van, pizsamában, megfáradtan...
Azóta is sokan megkívánták a hajót. Kizökkentek ők is, elmerengtek felette, ahogy ott állt a vízen, majd a szárazon is. Csónakosok, hajósok és kapitányok ábrándoztak arról, hogy felbőgetik a motorjait és mennek, tenyerelve a Duna vizére. Ez egészen mostanáig mindez csak vágy volt. Az évek során múlttá vált Gorbacsov, Kádárnak már csak a sírját bolygatják, a peresztrojka pedig kapitalizmussá hízott. Csak a hajó maradt itt. És ma, hosszú évek után először felbőgtek a motorok, és a Quicksilverre átkeresztelt hajó menetrendbe állt a Budapest–Bécs vonalon. Még azok is lassítottak, akik a rakpartról látták. Mint valami titkos terv a múltból – szinte senki nem tudja miért, kinek és mennyi készült a Lasztocska típusú hordszárnyas hajóból.
Ültem a fedélzeten, próbáltam elkapni a futáspróbára összejött érdeklődők és szakemberek párbeszédeit.
– A kínai példányról senki nem tud semmit, állítólag parton van – mondja egy őszes úr a feleségének. – Legalább ez az egyetlen a világon, a leggyorsabb személyszállító! – jön a válasz. Nézelődtünk a hajó orrában, az első osztályon, vártuk az indítást. Felettem a tetőablak–vészkijáraton orosz felirat. Vaskos hegesztések, szemmel saccolható a sok tonna vas, ami a hajótestet kiadja. Minden egy kicsit szovjet, még ha a luxusra törekvő felújítás jegyében igyekeztek is eltakarni a kevésbé elegáns részeket. A rózsafa–erezetet mintázó lambéria és a kékes ülés ugyan nem a Queen Elizabeth szintjét hozza, ám az összkép a Dunához képest mindenképpen elegáns. A szovjetséget kár is tagadni: a szárnyashajók gyártása az ő privilégiumuk volt, ez pedig az egyik mesterművük.
– Ha látnád hátul a motorokat, hatalmasak ám – hallom a hátam mögül. Másnak szólt, magamra vettem. A másodosztályon végigballagva, közvetlenül a szép kilátást adó toalettel szemben nyílik a gépház vaskos ajtaja. Néhány lépcsőfok, és máris lenn az ember. Egy más világ, mintha nem is ugyanazon a hajón lennék, hanem tényleg valahol ’86–ban. Orosz nyelvű műszerek mindenhol, állítólag a Tupoljev repülőgépekben is ilyenek vannak. Csövek és a nyálkahártyán megtapadó olajpára. A terem közepén, mint két steampunk szarkofág, áll a két motor.
24 henger összesen. Jobbomon tizenkettő, és balomon is egy tucat. A hatalmas turbó és a közteslevegő–hűtő még impozánsabbá teszi a blokkokat. Az egykoron harckocsikba tervezett, majd továbbfejlesztett Zvezda M470–eseket csövek és számomra értelmezhetetlen vasak veszik körül. Együtt 2700 lóerősek, képesek arra, hogy a szárnyashajót 100 km/h–s tempóra gyorsítsák fel. A fogyasztás 500 liter minden üzemórában, ez az ára a 75–80 km/órás utazótempónak. A Budapest–Bécs távot zsilipektől függően 4,5 óra alatt ússza le a Quicksilver. 68 személyt szállíthat és 31 méter hosszú.
– Dönci bácsi röffenti a mackót! – szalad végig a moraj a társaságon. Én nem hallottam, nem éreztem semmit, a beavatottak mégis tudták, hogy már sűrítik a levegőt, ami a két motor indításához kell. Egyszer csak megremegett a hajótest, már jártak is a gépek.
– Na, Dönci bácsi, most már meg kéne hajtani végre! – nevettek össze a hajósok. Az orr még a vízben, csak nagyobb sebességnél ágaskodik fel a test. Ahogy hátul elkezdtek tolni a tizenkéthengeresek, szép lassan egyre magasabbról láttam a víz színét. Keményen pattogott a hullámokon, mellettünk sorban maradtak el a rakparton guruló autók. Sodrással szemben mentünk.
– Nyolcvan! Visszafele meglesz a száz! Ha ezt a ruszkik látnák! – jött a hang a híd felől. Megfordultunk, és immár a víz erejével a hajótest alatt lendült meg újra a Quicksilver. Szinte személyautós volt a gyorsulás, ahogy kacsázó kavicsként pattogunk a Dunán.
– Száz! – kiálltja egy mámoros hang. –Dönci bácsi, gyerünk, még, még!
További cikkeink
