hirdetés

Az autóipari spanyolviaszk és melegvíz feltalálása elmaradt,
az új forma szebb, mint amennyi értelme van. A csomagtartó
kisebb lett, mint volt, és a hátsó ülésen sem a tériszony, hanem a
KRESZ miatt kötik be magukat az utasok. Nem tudom, hogy a bögyös-faros
lányok népszerűsége szublimál-e a magyar tudatalattiban a szedánforma,
négyajtós autófazonok kelendőségébe, de tény: ezeket az eredetinél
rendszerint bénább külsejű modelleket mi imádjuk, míg odahaza a
divatdiktáló franciák pironkodva hallgatnak róla, semmiképpen sem
büszkébbek rá, mint a Vichy-kormányra.

És mégis: hiába maradtak alul szegény csinos Clio génjei a
dromedáréval szemben a dominanciáért folyó küzdelemben, a Thalia tarol
a célpiacain. Ezért okkal várhatunk hasonló sikert a Mégane
Limousine-tól is, hisz
ennek formáját is a Thalián edzett török génmanipulátorok
csinálták, és a Mégane petesejtjének megtermékenyítéséhez is a már
bizonyítottan nemzőképes, barátságos tevét hívták segítségül.

A Limousine arányai ennek ellenére lényegesen kellemesebbek, a
hosszú, de nem vaskos far egész kecsesen nyúlánk sziluettet ad, és
plusz 6 centit a tengelyek közé. A baj a hátsó ajtó mögötti C oszlop
esetlenségével van. Az ajtó változtatás nélkül a sima Mégane-ból jön,
és függőleges hátsó vonala annak a csapott fenekéhez passzol, a
Limousine lankás popsijához sehogy sem illik. Ezt a távolságot hidalja
át a rút oszlop, teve apuka ajándéka. Ha legalább egy kis ablakot
vájtak volna bele, már jobb volna.

Ugyanilyen thaliás hozadék, hogy
a csomagtartó hátfala nem illik a környezetébe, nem találkoznak
a vonalak. A hátsó lámpák alatti lemez egyszerűen más szögben halad,
mint a csomagtérfedél. Valami kurd szabotázs lesz emögött, meglássátok.
Meg persze jó 500 liter a csomagoknak.

A külső elvitathatatlan érdeme ugyanekkor, hogy fényévekre esik a
három és ötajtós eredeti szépségétől, így azoknak, akiknek a gyomrához
az újító kasztni túl pikánsra sikerült, kellemes megnyugvást hoz a
Limousine arányos jellegtelensége.
Belül a formák és az anyagok megegyeznek a többi
új Mégane
beltartalmával, azaz a korábbinál sokkal jobb, a kategória mai
átlagának megfelelő belteret sikerült összehozni. A kárpitok és
műanyagok nívója semmivel sem jobb a kifutó Golfnál, de jobb a kifutó
Focusnál és Astránál. A világos műszerfal- és drapp üléskárpit-betétek
a színre fújt tükrökkel együtt egy 55.000 forintos extrát képeznek.

Önmagában nézve kellemes a belső, jó fogású a gumírozottnak ható
kapaszkodó és a fémnek ható kilincs az ajtón, nem rossz a szövet,
megjárja a műszerfal aprómorzsás, gumis műanyagborítása.
A két - állandóan megérintendő - vezetőszerven kívül mindennek
kellemes a kialakítása, ezért is érthetetlen, hogy miért pont a
kormány és a váltó számára tartották fenn a Mégane szemre és ujjbegyre
egyaránt legrosszabb anyagait. A grízes, kemény, szürke műanyagnál az
autó bármely más porcikája jobb. Nyilván nagy keletje lesz a
kormánytakaróknak, váltógomboknak, feláras bőrborításnak.

Helyből elöl mindig elég volt, az új, kellemesebb környezetben
végképp jó lenni. Minden állítható mindenfelé, és francia népszokásként
minden zugban valamilyen hasznos kis rekesz, dobozka, fiókocska vár. A
standard középső könyöklő-dobozba szépen befér a félliteres palack,
méghozzá mert a repülőgépek gázkarjáról mintázott kézifékkar pajzánul
széttárt lábai közé veszi a dobozbelet.

Az egzotikusabb lerakatok közül csak az ajtó könyöklőjébe
rejtett, kárpitozott tetejű CD-tartót és a padlóba süllyesztett fedeles
tárolókat emelnénk ki. Ez utóbbiak érdekessége, hogy nyitásukkor a
Mégane ajtajainak aljában lévő lámpák felkapcsolódnak, így segítve a
kotorászást. Ha tehát az autó zárásakor a belső világítás az istennek
sem akar kialudni, tudjuk, hogy valamelyik doboztető maradhatott orvul
nyitva.

<
>

És ha már a zárásnál tartunk,
ejtsünk pár szót a slusszkulcsról és annak szépséges
átlényegüléséről. A Renault huncut trükköt talált ki a Mégane-hoz:
telerakta jópofa elektronikus kütyükkel, amik nem túl drága cuccok, de
remekül marketingelhetők, és nem utolsó sorban tényleg kényelmesebbé
teszik az életet. Az egyik ilyen a kártyás nyitás.

A jobb felszereltséghez olyan kártya jár, amit elő sem vesz az ember
soha, csak beteszi a forgalmiba, és a kilincs érintésre nyílik, a motor
gombra indul.
A mi olcsóbb Limousine-unk kártyája nem ilyen okos, az csak egy
kártya formájú távirányító és slusszkulcs. Gombok vannak rajta ajtót
nyitni-csukni, aztán szépen be kell dugni egy vájatba a műszerfalon, és
a fölötte ülő start-stop gombbal parancsolgatni a motornak.

Ennek a gombnak ugyanolyan a formája, mint a rádió vezérlőgombjainak,
de míg a motorindító - nagyon bölcsen - egyetlen dolgot csinál, addig a
rádió gombjai darabonként négy irányba billennek, méghozzá mindig négy
másikba, mint amire gondolnánk.
Egészen ínycsiklandóan rettenetes megoldás, az ötlet hülyesége
és a megvalósítás elfuseráltsága példás összhangban. Ez persze csak
vicc, ergonómus huncut kacsintása ergonómus felé, látod, barátom, akár
ilyen iszonyút is tudnánk, de igazából úgyis mindenki a kormányoszlopra
szerelt távirányítót fogja használni, ami jó is, kényelmes is.

A motor egy papíron tisztességes, 115 lóerős 1,6-os, de a Mégane
jó erős, biztonságos (tudjuk,
ötcsillagos törésteszt),
derék nagy teste alatt csak csendesen haldoklik. Azaz furcsa, mert
reszketegen lefulladni nem igazán akar, sőt, 4500 felett egész
tűrhetően húz, de ez a tartomány olyan istenverte messze van a Renault
békés, kedélyes utazóbatár-világától, mint a kamion eleje, amit egy
emelkedőn óvatlanul előzni kezdtünk. Mindez főleg a Limousine baja,
hisz a nagyobb tengelytáv és a nagyobb far mérlegen is látható
eltohonyásodást hozott magával, így ugyanezzel a motorral a szép
Mégane-ok jobban is mennek. Fogyasztani 10 liter körül sikerült.

A váltó voltaképpen nem rossz, ha a németek és a japánok nem
gyártanának autót, fel sem tűnne, hogy micsoda fejlődési horizont
tárulkozik még ezen is túl. A fékeknél ennél jobb a helyzet, erősen
harapnak, tele vannak okos elektronikával, és a 38 méteres fékút is
jobb a kategória átlagánál, ha nem is a legjobb. Kár, hogy éhes
macskaként nyivákolnak, és nem csak ebben az egyedben, hanem a
szerkesztőségünk tagjainak ismeretségi körében található Mégane-ok
zömében.

Ami nem jó: a futómű. Azaz jó, amolyan daciásan jó, kényelmes,
imbolygós, a legszebb francia hagyományok szellemében. Nyilván még az
eleve kényelmes többi Mégane-hoz képest is tizenöt évvel idősebb,
gerincbeteg tulajdonosokra hangolták, így például városban, sehova sem
sietve isteni autó.

Megfontolt, ésszel élő, kényelemszerető, rest emberek kedvelni
fogják a Mégane II Limousine-t. A hátsó lábtér akkorát nőtt, hogy
Lütyő helyett Obélix is betuszkolható, a csomagtartó nagy, van ABS,
manuális klíma, kártya, esőérzékelős ablaktörlő, szürkületérzékelős
lámpa, fényérzékelős belső tükör, dobozok, légzsákok, fedélzeti
komputer, mega-törésteszt. A felszereltség, a belméretek és a biztonság
fényében a 3.945.000 forintos áron nagyon-nagyon jó vétel. Van motor,
váltó, négy kerék, és a szomszédnak úgyis a kütyükkel fogunk demózni,
nem a szlalompályával. Szerethető autó, csak a megfelelő szívet kell
megtalálni hozzá.

Értékelés: 4 csillag, Bár olyan jó autó lenne, amennyi kunsztot tud

Karotta!

A Megane féknyikorgása tényleg általános betegség, de szerencsére ma
már múlt idő. A
Megane Klub több tagja is
igazolja, hogy a szervizben díjmentesen kicserélik a megfelelő
alkatrészt, mintegy 20 perc alatt és onnantól semmi "éhes macska"
effekt! (Igazából a "szerkesztőség tagjainak" üzenem ezt, hiszen az
autó a sajátjuk és nem mindegy, hogyan is muzsikál.) :)

Z-M-an

<
>