A Lada motorja megnyugtatóan duruzsolt, hiába, a rendőrségi garázs szakemberei frissen szervizelték a járőrkocsit. Jó érzés tudni, hogy mindent átnéztek, beállítottak, rendbe tettek, nincs miért izgulni. Más kérdés, hogy mégis miért kellene izgulnia a Magyar Népköztársaság rendőrének.
Sehol egy elégedetlenkedő diákcsoport (március 15. már, október 23. még messze van), napközben sehol nincs rock-koncert, ahol csöveseket kellene megregulázni. Kovács „kettő” István főtörzsőrmester picit feljebb csúsztatta feje búbján a vörös csillaggal díszített fehér tányérsapkát, hármasból négyesbe húzta a hosszú váltóbotot, mikor megreccsent a rádió. A központ egy cserbenhagyásos balesethez rendelt minden elérhető rendőri erőt, mert a súlyos gázolás után a balesetet okozó gépkocsi sofőrje gyalogosan elmenekült a helyszínről. Több URH-s járőr nyugtázta a hívást, a rádióba belehallatszott, ahogy egymás után igazolják vissza a riasztást, és felkapcsolják a szirénát.
Kovács „kettő” rövid ideig gondolkozott, kezét a váltón nyugtatva futtatta végig fejében a gondolatokat. Egyedül ült az autóban, járőrtársa nem volt, azonban a gépkocsi csomagtartójában minden szükséges felszerelés rendelkezésre állt, hogy a helyszínt biztosítsa, míg kollégái a feltételezett cserbenhagyót üldözik. Alig tett képzeletbeli pontot gondolata végére, mikor már nyúlt az URH kézibeszélőjéért, és bejelentkezett a központnak. Az adás gombot elengedte, rutinos mozdulattal helyére akasztotta a mikrofont, azzal a lendülettel kapcsolta a kék fényt és nyomta be az Elektris Presston szirénavezérlő piros gombját.
A kereszteződésnél lassított, megmarkolta a Lada váltógombját, visszaváltott kettesbe, és padlógázon fordult ki a Thököly útra. A kanyarban a vadonatúj radiálok csikorogtak a kockakövön, de Kovács tudta, hogyan kell az 1200s erejével bűvészkedni, így csak finom bródszejdolás lett a sietség eredménye, nem pördült meg a vijjogó rendőrautó. Valahogy így látta a hétvégén a Szombat esti filmkoktélban játszott krimiben is az amerikai zsaruktól, igaz, azoknak vagy kétszer ekkora autójuk volt.
A kék-fehér fényezésű Zsiga blokkja most nem duruzsolt, hangosan bőgött, ahogy minden fokozatot kihúzatott. A motornál csak a két hangszórótölcsérből feltörő nénózás volt hangosabb. A váltakozó frekvenciájú hangra valahogy jobban felfigyeltek az emberek, mint a régi járőrautók mechanikus szirénájának visítására. Minden kereszteződésben nagyot fékeztek, hogy szabad utat engedjenek a száguldó rendőrautónak. Aki esetleg a szirénát nem hallotta, a két, nagy erejű izzóval szerelt Villtesz gyártmányú, forgótükrös villogó kék fényére biztosan felfigyelt.
Mire Kovács „kettő” a helyszínre ért, már két taxis állt a baleset helyszínén integetve. Négy vastag fekete csíkot húzva, enyhén keresztbe csúszva fékezett, jobb kezével a kéziféket rántotta be, ballal már a hideg tapintású krómozott kilincsért nyúlt. Mire az orral előre bukott kocsi nyugalmi helyzetébe lendült, már mellette állt a főtörzs, sapkáját megigazította, a sild feletti vörös csillagot az orrával egy vonalba hozta, kék kabátját, a fekete övet és keresztszíjat (növekedésgátlót, ahogy a honvédségnél becézték) helyére rángatta – a Magyar Népköztársaság rendőre nem nézhet ki úgy, mint valami lumpen alak. Ápoltság, rendezett külső kelti az állampolgárban a bizalmat, tudta ezt jól.
Miután rendezte sorait, a taxisokhoz fordult: - Jó napot, elvtársak, mi a tényállás? A két fillérvadász egymás szavába vágva magyarázni kezdett. Fene vigye ezeket a kiugrott értelmiségieket is, az utcán, a droszton egymás torkának esik a volános meg a főtaxis, itt meg a legnagyobb cimborák. A franc se érti.
– Elvtársak, csak szépen, nyugodtan, egyik a másik után, nem kell kapkodni. A sofőrök elmondásából kiderült (mindkettő jól látta az esetet), a fehér Zaporozsec nagy sebességgel kanyarodott be az utcába, de a jármű vezetője elvesztette uralmát a gépkocsi felett, és bár fékezett, nem tudta elkerülni, hogy elüsse az úttesten éppen átkelő fiatalembert. Az először a géptetőre (jobban mondva a csomagtértetőre, Kovács „kettő” csak mosolygott a tévedésen, apósának is volt egy farmotoros Záporjóskája, néha azzal mentek le a balatoni telekre metszeni, permetezni), majd a koponyáját hangos csattanással a földbe verve az autó elé esett.
A sofőrülésből ekkor egy félmeztelen felsőtestű férfi ugrott ki, aki a fejét fogva jajveszékelt, odafutott a fölön mozdulatlanul fekvő fiatalemberhez, hangosan ordítozni kezdett: „Megöltem, meghalt!” Aztán sarkon fordult és elrohant. Míg a taxisok az esetet írták le Kovács „kettőnek”, ő ellenőrizte a sérült pulzusát. Gyengén, éppen csak, de szerencsére ki tudta tapintani. Ezek szerint még él. Pár utcasaroknyi távolságból már hallotta a rohammentő szirénájának hangját, ezért inkább meg sem próbálta megmozdítani a sebesültet, inkább a csomagtartóhoz pattant, kirántotta a helyszínbiztosító felszerelését. Egy krétával körberajzolta a földön fekvő ember testét – így később, mikor már elszállították a sérültet, könnyebb lesz rögzíteni a nyomokat, rekonstruálni a történteket -, sőt, a lábáról lerepült cipők helyét is megjelölte a földön. Ezek az igazságügyi szakértőnek fontos információk lehetnek a nyomozás során.
A pillanatok alatt szétnyitható terelőtáblát úgy helyezte el, hogy az érkező járművek már messziről észrevehessék, és időben lassíthassanak, a baleset helyszínét kellő oldaltávolságot tartva ki tudják kerülni. Ezután az előbb használt krétával bejelölte a Zaporozsec kerekeinek helyét, és közben folyton csak azon járt az agya, hogyan mehetett ez a csotrogány nagy sebességgel. Az apósának a kocsiját egy reumás haslábú csiga is lehagyta az érdi emelkedőn, már annak is örülni lehetett, ha gond nélkül leértek vele a telekre, meg vissza. Igaz, az a Zapó nem volt ilyen jó állapotban, a papa nem volt sem műszaki érdeklődésű, sem anyagilag jól eleresztett, hogy szerelőhöz hordja.
Lassan pár bámészkodó gyűlt az autók köré, a mentősök időközben hordágyra fektették a sérültet, akinek koponyájából intenzíven folyt a vér, majd betolták a hófehér rohamkocsiba és elviharzottak. Az aszfalton egy Menőmanóra emlékeztető figura és a vörös tócsa jelezte az elütött férfi korábbi helyét. Míg Kovács „kettő” a nyomok rögzítésével és helyszín felmérésével foglalkozott, az egyik taxis hozzálépett és halkan csak annyit mondott:
- Itt van, visszajött! A főtörzs felemelte fejét, és az egyik autó mögött megpillantott egy meztelen felsőtestű férfit. Azonnal összeállt a kép: ez vezette a kocsit! Hát mégis csak igazuk volt a fejeseknek a suliban, a tettes mindig visszatér a tett színhelyére.
A zilált tekintetű, farmernadrágos férfi észrevette, hogy a rendőr felé fordul, ezért azonnal futásnak eredt. Kovács „kettő” rögtön hangosan felszólította: - Álljon meg! A törvény nevében felszólítom, álljon meg! Mivel a férfi tovább rohant, a főtörzsőrmester elővette szolgálati FÉG PA-63 típusú maroklőfegyverét (civileknek pisztoly), csőre töltötte és kibiztosította. – A törvény nevében álljon meg, vagy fegyvert fogok használni! Mivel a menekülő továbbra is szaladt, kétszer a levegőbe, majd gondosan célozva a férfi lába elé lőtt.
Ez már elég hatékony érvelésnek bizonyult, a ziháló ember a földe vetette magát. A főtörzs higgadtan, de szapora léptekkel emberünkhöz ment, hátratekerte a karjait, majd megbilincselte. A járőrautóhoz kísérte, a géptetőre nyomta a fejét és megmotozta. Közben kézi rádióján erősítést kért, de már hallotta, a kollégák pillanatokon belül ideérnek. A befutó járőrökkel a Lada hátsó ülésére tuszkolták a csapzott gyanusítottat, és a kerületi őrszobára hajtottak vele. Mint később, a kihallgatás során kiderült, a fiatalember erős alkoholos befolyásoltság alatt sétált az utcán, mikor észrevette, hogy a G. László nyugdíjas bányamérnök tulajdonát képező ZAZ 968A típusú, ismertebb nevén Zaporozsec gépkocsi zárjában a szórakozott tulajdonos benne felejtette a kulcsokat. A kísértésnek nem bírt ellenállni, így a gépkocsit önkényesen elvitte, de a sok elfogyasztott tömény ital hatása alatt nem tudta a gépkocsit megfelelően irányítani, így következett be a baleset.
Mikor még tavasszal a Dögkeselyű-anyagot forgattuk a megjelent járművekkel és gazdáikkal, Szabó István, a gyönyörű Zapó gazdája teljesen lázba jött, ahogy meglátta a rendőrségi Lada csomagtartójában megbújó eszközöket. Kijelentette, hogy márpedig őt le kell helyszínelni. Ezt akkor még nem értettem.
Forgatási szünetben az Albertirsai út egyik parkolójába hajtottunk. Pisti ekkor előrántotta a korábban beszerzett egy liternyi vérvörös ketchupot, saját kocsija elé vetette magát, az egész fejét bekente egy maréknyi piros masszával, a többit a földre borította, lerúgta a cipőjét. Boda Józsi a rendőrségi Lada sofőrje persze azonnal benne volt a hülyeségben, eljátszotta a csikorgókerekes megérkezést, krétával körberajzolta a balesetest, biztosította a helyszínt. Mi meg vinnyogva röhögtünk a jeleneten, és közben felállt a szőr a karunkon, ahogy hallottuk a szirénázó Ladát üvöltő motorral megérkezni. Az itt készült fényképeket nézegetve született meg a fenti képzeletbeli történet.
Miután kibohóckodtuk magunkat, mindenki közelebbről is szemügyre vehette a rendőrautót és a korabeli felszerelést. Ennek a Ladának az egyik legnagyobb különlegessége, hogy aktív rendőrök közreműködésével készült el, és a szombathelyi IPA (International Police Association) szervezet segítségével üzemeltetik. Ez az ország egyetlen rendőrségi üzembentartású Ladája, ezért is az RB-s rendszám és a jogszerűen használt felirat és megkülönböztető jelzés.
Az autó önmagában is gyönyörű, de Ribes Attiláék (a szombathelyi IPA elnöke) mindenféle régi felszerelést, kiegészítőt igyekeztek beszerezni az autóhoz. Így van a kocsihoz korhű egyenruha, fegyver, gumibot, terelő tábla, kézi adó-vevő, helyszínelő táska, szinte minden. A kocsira nagy nehézségek árán, de beszerezték a megfelelő villogókat, hangszórókat a szirénához, korabeli szirénavezérlőt és URH rádiót. Minden feltétel adott, hogy egy-egy rendőrségi rendezvényen időutazásban részesítsék a közönséget és a régi kollégákat. Az újak pedig csak pisloghatnak, milyen felszerelésük volt nem is olyan nagyon régen az elődöknek.
Ezek a rendőrségi festésű Ladák évtizedeken át hozzátartoztak az utcaképhez. A hetvenes évek elején már megjelentek a négyajtós járőrautók, de alkalmazták a kombikat is –kutyás egységek, helyszínelők szolgálati járműve volt. Akilencvenes évek legelején még lehetett látni aktív ezerkettest. Eleinte egy darab kék lámpa és egy darab mechanikus sziréna volt az autók tetejére rögzített tartóra szerelve. A kék lámpában speciális, nagy fényerejű izzó körül egy elektromotor forgatott egy kanál formájú terelőtükröt, ennek volt köszönhető a lámpa villogása. A szirénát szintén elektromotor hajtotta, a motor tengelyére egy különleges kialakítású tárcsa volt rögzítve, ennek nagy sebességű forgásának, illetve a sziréna oldalán kiképzett kilépő lyukaknak köszönhetően jött létre a jellegzetes síró hang. Ennek a hangszínét egyrészt a sziréna ki- és bekapcsolásával lehetet változtatni -a fordulatszámot emelve lett egyre magasabb frekvenciájú, illetve a doppler-elvnek köszönhetően a folyamatosan egy fordulaton üvöltő sziréna hangját is más hangúnak hallottuk egy közeledő és egy távolodó rendőr-, mentő-, vagy tűzoltóautón.
Később a megkülönböztető jelzések egyre modernebbek lettek, de a Ladák nem estek át annyira látványos változáson, mint az elektronikus szirénavezérlővel ellátott hangjelző berendezések, amelyeket immár hangosbeszélőként is lehetett használni, illetve a forgótükröst felváltó villanócsöves kék lámpák (igaz ezek már inkább a kockaladákra voltak jellemzőek). Ezek a felszerelések mind magyar gyárakban készültek, a villogókat a Villtesz, a szirénákat az Elektris gyártotta. Manapság nem kis feladat egy jó állapotú forgótükrös lámpa vagy mechanikus sziréna beszerzése –hanyag eleganciával, a leszerelt járművekkel együtt kidobálták őket.
Nagyra tartom azt a fajta erőfeszítést, amivel a régi korok szolgálati járműveit igyekeznek talpra állítani, mert mindegy is, hogy valaki szimpatizál-e a rendőrökkel, rendőrséggel, vagy sem, de ezek az eszközök a történelem részei, és sajnos nagyon elhanyagoltuk a relikviáinkat. Nagyon kevés szép állapotban megőrzött rendőr-, mentő- és tűzoltóautónk van, minden morális és anyagi segítséget megérdemelnek azok a szent őrültek, akik még most, ha nagy erőfeszítések árán is, de meg tudják menteni illetve újra létre tudják hozni ezeket a gépeket. Ugyanis egyre kevesebb megfelelő autó, fényezősablon, villogó, sziréna, rádió és kiegészítő található, egyszer eljön az idő, amikor bizonyos dolgokat se szép szóval, se sok pénzzel nem lehet majd előteremteni.
Mindannyiunk számára érdekesek és tanulságosak ezek a gépek, szerencsére van tűzoltó múzeumunk, mentőmúzeumunk és rendőrségi múzeumunk is, ahol az autók, felszerelési tárgyak és egyéb relikviák megtekinthetők. A Rendőrségi Múzeum (1087 Budapest, Mosonyi utca 7.) munkatársai ráadásul nagyon készséges voltak, megkeresésünkre azonnal reagáltak és megengedték, hogy az archívumba belenézzünk. Fergeteges képanyag van a múzeum birtokában, ebből válogattunk pár korabeli fotót, melyek megmutatják, hogy nézett ki egy rendőrlada mindennapja. De ami még ennél is nagyobb szó, van egy csomó civileknek és belső használatra szánt oktató videó a múzeum birtokában. Épp csak beleolvastam a listába, pár filmbe belenéztem, de már most látszik, kincsesbánya ez. Igyekszünk a Rendőrmúzeum segítségével egy sorozatot elindítani, amiben a Totalcar profiljába vágó, közlekedéssel kapcsolatos muzeális anyagokat mutatunk be. Addig is fogadják szeretettel „A forgalom rendőri segítése” című kisfilmet, minden egyes képkockája kincset ér.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
