Király Ferenc sztorija egyedülálló a mai magyar autós életben. Ha valaki úgy gondolja, hogy ő igazi autóőrült, előbb olvassa el Feri lúdbőröztető történetét. Egyben ez a cikk utolsó figyelmeztetésként is szolgál – ma lehet utoljára regisztrálni a füredi, nemzetközi Mini-találkozóra, ahol cikkünk főhősével is lehet majd parolázni, érdemes lesz. Használják ki az alkalmat!
Nincs sok ember Magyarországon, akit jobban érdekelnének az autók, mint Király Ferencet. Itthoni klubvezetők, rendezvényszervezők, autóőrültek, érdekes járművek tulajdonosai, újságok szerkesztői százával részesültek már Feri figyelmességében: hatalmas borítékokban érkező, tájékoztató pakkok, prospektusok, olyakor éveken át Karcagról kapott karácsonyi üdvözlőlapok formájában. Pedig Király Ferit nem is igazán az autók érdeklik.
Hanem a Mini.
Láttam már néhány szent autóőrültet a világon, olvastam már súlyos mániákról, de bevallom, attól, ahogy Feri gyerekkora óta az élete középpontjába állította ezt a típust, a szédülés fog el. Csak egyvalami miatt nem olyan ez az ember, mint valami felturbózott, monomániás, dervisszemű, olajos pulóverben vándorló sámán: ő egy szemet sem agresszív, kellemes modorú, halk szavú ember, akiről, ha nem tudjuk, miért különleges, nem is sejtjük, hogy erősen beütötte a fejét valamikor a múltban. Amikor pedig a tárgyra tér, szinte bocsánatkérően jelzi: ő egy úgynevezett minis csávó.
XVIII. századi romantikus regényekben írtak utoljára olyasfajta, testet, lelket felemésztő vágyakról, amilyet Feri érez a Minik iránt tizenhárom éves kora óta. Egy különbséggel: ama romantikus írók egyetlen feszültségkeltő fogással tartották fenn az érdeklődést az olvasókban: hőseik szerelme sose teljesedett be. Király Feri sztorija azonban 1986-ban lényegében véget is ért, hiszen már akkor lett övé Júlia gesztenyebarna hajtincse, tüzes barna szemének csillogása. Helyesen fogalmazva: az 1974-es, piros, fekete tetejű Innocenti Mini Cooper 1300 tulajdonosi rovatában azóta áll az ő neve.
Feri története azonban nem követi a romantikus könyvek, filmek receptjét, látják, ennyivel jobb az autó a szerelemnél. Ugyan ki olvasott már olyan sztorit, amelyikben a beteljesült vágyak után több száz oldalon folytatták volna a történetet? A Jó ebédhez szól a nóta mellé lágyan bugyogó bableveskondérról, az aznapi hatodik kakis pelenkáról, a focivébé-közvetítések alatti sör-sósmogyoró sessionökről, s az éjszakai műszakból hazatámolygások utáni morózus ágyba henteredések üde varázsáról nem kifizetődő írogatni. Ez vitathatatlan.
Igen ám, de Feri sztorija a megvásárlás pillanatától bontakozott csak ki igazán. A Tárgy birtokában lelki rokonokat keresett. A Mini-klub – bocsánat, Mini Club, c-vel, hiszen angol autóról van itt szó – ötlete először 1986-ban vetődött fel. Az első hungaroringi Formula-1-es futamra igyekezett éppen egy leninvárosi minis baráttal, Kapusi Zoltánnal, amikor utóbbi megjegyezte: mi lenne, ha szervezettebben csinálnák a dolgot.
A Piros
1974-es Innocenti Mini Cooper 1300 Export. Nagy-Britanniában a szögletes Clubman-orrú 1275 GT leváltotta ugyan a Cooper sportverziót, de a névhasználat joga egészen 1974-ig a cégé maradt. A gömbölyű sport-Mini iránti töretlen lelkesedést felismerve a Miniket és egyéb BLMC-termékeket gyártó, olasz Innocenti akkor, 1972-ben azonnal felvette gyártásba saját Cooperét. Ebben már a brit 1275 GT-ével megegyező, a nagyobb 1100/1300-as Austin-szériából átemelt motor volt, Innocenti-verzióban két SU-karbival, 66 lóerővel.
60
A teljes elektromos rendszer Marelli (és meglepően megbízható), a Fiat 127 Sportéval egyezik a Bonaldi fékrásegítő, Carello lámpái vannak, a felni pedig olyan stílusú, mint az angol Rostyle, de olasz CMR-gyártmányú. Minik között az Innocenti Cooperen alkalmaztak először nagy szériában tolatólámpás hátsó burát, a műanyag sárvédőszélesítést – a későbbi brit Minikhez is innen vették ezeket a megoldásokat. Igazi műszaki előrelépést a golyós belső kialakítású féltengelyflansnik, a Ceat radiálgumik, a kétkörös, elöl tárcsás fék, a könnyebben, precízebben kapcsolható „Lift”-váltó, a nagyobb, 36 literes üzemanyag-tartály jelentett.
Amikor az Innocenti Cooper megjelent, a Mini már öreg, meglehetősen elavult konstrukciónak számított, ezért nem is adták drágán – Ausztriában nagyjából az 1,2-es Opel Kadettel, kétajtós Golf 50-nel, a Lada 1500 CS-sel volt egy árban. Igaz, az élénk fényezés, a versenyautós műszerfal, a vagány szélesítések és a fekete maszk sokat fiatalítottak rajta, a menetteljesítményeit pedig még a hetvenes évek közepén sem érhette kifogás. A verzió gyártását a Cooper névhasználat lejárta után, 1975-ben fejezték be.
60
Akkor jöjjön a teszt. Szent autót próbálhatok ki – tudom, ha itt, a Karcag melletti főúton lezúzom Feri legendás Innocentijét – az egyetlen eredeti Coopert az MCH-ban - az egész magyar minis közösség füttykórusa mellett történik majd a lincselésem. Ennek ellenére Feri biztat – húzasd csak!
Te jó ég, milyen jó ez a kocsi. Nem biztos, hogy erősebb, mint Pintér Béla múltkor tesztelt, hosszan építgetett 1275 GT-je, de ezerszer finomabb annál. Mint egy betontömb kemény, de barátságos gumidarabokon pattogva, olyan. Századmilliméterre pontos, de az ujj érintésére moccanó kezelőszervekkel. Egyenesen megy, határozottan lassít, a gyorsulása pedig, így, stopper híján, a szívászaj és a dupla kipu hangorkánjában csücsülve fenomenálisnak tűnik.
60
Aztán laza mozdulattal sikerül átlépnem néhány lufikkal töltött modern szappantartót, és a kisautó becsülete súlyosan megnő a szememben. Ez tényleg megy. Az óra 120-at, 130-at, sőt, már 140-et mutat, erőlködésnek nyomát sem érzem, a jobb lábam alig érinti a gázpedált. Állítólag 160-ig húz, mint az Empire State Building felvonója. Sehol egy zörej, lötyögés, olyan, mint valami új kocsi, pedig benne a sok kilométer.
A Drapp
Ez az autó 1978-as, és ő a napi járgány a királyi flottában, kint lakik, sőt, hasítja a latyakot is télen. Állagának megóvásáról kétévente bespriccelt trafóolaj, valamint rendszeres karbantartás gondoskodik. Használtas, itt-ott módosítgatott, de jól működik. Sima 1000-es, egy karbival, 49 lóerővel, a Cooperénél sokkalta rövidebb áttételezéssel. Ugyanúgy ragad az úthoz, mint a gömbölyű Mini, a fejnek sokkal több benne a hely, de szerintem hátul szűkebb. Finomabb (és a levágott bot miatt), rövidebb úton kapcsolható a váltója, de míg a sportváltozat nagy szívászaj mellett, de alapvetően nyugisan utazza a 130-at, ez 110-nél már küzdve pörög, több benne a szélzaj, igaz, a karbi, a kipufogó felől kevesebb hang érkezik. Aranyos, aranyos, de a Cooper előtte már úgy hanyatt lökött, hogy egyelőre magatehetetlenül heverek a porban.
60
Volt még Feri minis baráti körében a leninvárosi Zolin túl egy miskolci ismerős, illetve egy keszthelyi illető is, aki csak néha bukkant fel – tehát elméletileg négy taggal el lehetett volna indulni. Csakhogy az élet – és az intenzív Mini-mánia hiánya – közbeszólt. Mindenki eladta az autóját, csak Ferié maradt. De nem adta fel, neki beragadt a klubalapítás ötlete. Csakhogy 1986-ban nemhogy mobil telefon és internet nem volt még, de a vezetékes telefonhálózat is csak nyomokban létezett, hirdetési újságok pedig nemigen akadtak.
E hiányosságokat kiküszöbölendő, Feri, amikor a fővárosban járt, ismerkedő cetliket hagyott az utcán parkoló autókon – volt addigra jó néhány a térképén. Majd elkezdett hirdetni az Autó-Motorban és a Népszabadságban, ezek voltak akkor a legjobb fórumok. A beérkező címeket jobb híján egy kottafüzetbe írta, ami ma is megvan – mert ha nem mondtuk volna, általános iskolában évekig hegedülni tanult, abból az időszakból maradt meg a füzet.
Nemzetközi Mini-találkozó – utolsó felhívás!
Emberek, itt az utolsó alkalom, amikor még lehetőségetek van nem kimaradni abból az eseményből, ami minden számítás szerint az elmúlt húsz év legérdekesebb és legdurvább autós rendezvénye lesz. Mert akárhogy számoljuk, annak az esélye, hogy a leghíresebb európai autós bulik egyike megint ide jöjjön, Kelet-Európába, nagyon csekély.
60
Sok-sok ember hosszú éveken át tartó szervezőmunkája, iszonyatosan sok energia, pénz, a csillagok szerencsés együttállása kellett ahhoz, hogy megvalósuljon az IMM 2012, Füred. A programokból egy zanzásított kivonatot már lehetett olvasni a Belsőségen, ezért nem is szaporítanám a szót. Aki tudni akarja, mi zajlik hétvégén, Füreden, olvassa el a posztban, vagy a Mini-klub honlapján.
Egyvalami nagyon fontos: ma, 23-án, szerdán adódik az utolsó lehetőség a Mini-klub honlapján a regisztrációra – aki nem teszi meg jelentkezését, a helyszínen már nem juthat be, ha csak úgy, beesik. Ez ugyanis családias rendezvény, az események pedig a vaktában beözönlő tömeg miatt kontrollálatlanul kicsúsznának a szervezők kezéből, tönkretéve az egész happening otthonosságát.
Tehát irány a klub honlapja, tessék regisztrálni, most, az utolsó pillanatban. Nosza!
1989-ben járunk, ez a második klubalapítós partizánakció már szép címlistát eredményezett. Közben kiderült Feri számára, hogy külföldön is akadnak Mini-klubok, ezért angolra és németre fordíttatott egy szabványos beköszönő szöveget, amit aztán elküldött finn, német és amerikai kluboknak, majd később egy japánnak is.
Egy csapásra ott találta kicsiny, inkább virtuális, mint valós baráti körét a világ Mini-vérkeringésében. Kapta a klubújságokat, a welcome-leveleket. Az egyik ilyen magazinból tudta meg 1995-ben, hogy a közeli Szlovákiában, Pöstyénben tartanak Mini-találkozót. Az lett az első, amire a csapat, már Mini Club Hungary-ként (MCH) ellátogatott. Beindult a klubélet.
Gyors egymásutánban következtek az események. Szintén akkor, 1995-ben tartotta tamponos nyereményjáték-sorsolását a budapesti, Határ úti Mini-kereskedésnél az OB. Az új (de akkor még régi fajta) Minikről Valker Viktor, a márkakereskedés tulajdonosa gondoskodott, Király Feri dolga volt a régieket összeszedni. Minis vonal kipipálva, a rendezvényen pedig a szponzor tematikájához legmegfelelőbb Zalatnay Sarolta húzta ki a nyereményjáték fődíjának nyertesét. Mi volt a fődíj? Naná, hogy egy Mini.
Hogyan lett a Mini? Sztori – első kézből
Általános iskolás voltam még, 1974-et írtunk, amikor hozzájutottam egy 1969-es Liener György-féle Autótípusok könyvhöz, az akkori gyerekek autós bibliájához. Karcagon nem volt valami sok kocsi akkoriban, nyugati meg pláne nem, ezért nekem az a könyv igazi kincses ládának bizonyult. Valamennyi autó közül a Mini tetszett benne a legjobban. Nem mondanám, hogy ott, akkor döntöttem el, hogy ilyen kocsim lesz, de a vonzódás megszületett.
60
Egy évvel később láttam először élőben Minit Egerben, ráadásul rögtön kettőt – egyik egy narancssárga, külföldi rendszámos volt, a másik, egy sárga, magyar autó IC-s rendszámmal futott. Akkor, 1975-ben kezdtem a szakközépiskolát Túrkevén, s a magyartanár – vesztére – első órán a könyvtárt mutatta meg nekünk. Míg a többiek végignézték, amint a tanerő megmutatja, hol van József Attila, merre lakik Ady, hol kell keresni Arany Jánost, nekem a szemem megakadt egy könyvön, ami az egyik olvasóasztalon maradt. Automobil Revue – ez volt a címe, azóta tudom, hogy az az autós tények alapkatalógusa.
60
Gyorsan leültem, kicsit lapozgattam, aztán nekiálltam kijegyzetelni a fontosabb gyárak címeit. A többiek észrevették, hogy hiányzom a csoportból, keresni kezdtek. Meglátott a tanár, kérdezte, ki maga. Király Ferenc, válaszoltam. Hova való? Karcagra. Mik a szülei? Pedagógusok. Olaj volt a tűzre... Na, ettől kezdve nem voltam a magyartanár kedvence.
Elkezdtem leveleket írogatni. Több autógyárnak is küldtem, de elsősorban minis címekre. Először Ausztráliából, aztán Ausztriából, majd Angliából is kaptam választ, katalógusokat. Amikor szép gyűjteményem lett, hirtelen ötlettől vezérelve írtam az akkori magyar autóimport-cégnek, a Mogürtnek is – nem lehet-e itthon vásárolni ilyen autót? A válaszlevél a mai napig megvan.
60
Kamaszfiúként már egyedül is járhattam az országot, például utazhattam a fővárosba, BNV-re. A szabadpiac akkor még a Hungexpo területét kívülről körbefutó Dobi István úton volt. Mindig úgy szálltam fel a buszra az Örs vezér téren, hogy a hátsó ablakból pásztázni tudjam a kínálatot. Ha Minit vettem észre a piacon, azonnal leszálltam, odamentem, fényképeket készítettem. És mivel akkor elég sok Mini futott Budapesten, szinte mindig találtam. Így született a ma már önmagában is oldtimer korú, 280 darabos fotógyűjteményem az akkori Mini-állományról.
Sebtében megnéztem a BNV-t, majd elbuszoztam azokhoz a szervizekhez, amiket ismertem, és tudtam, hogy Miniket szerelnek ott – Tóth Imre bácsi műhelye a Gizella utcában, Kotán Laci bácsié a Bornemissza utcában. Náluk is sokat kattintottam.
60
Egy alkalommal a Nyugatinál vártam a hazavivő vonatra, épült éppen a Skála Metró, néztem a forgalmat. Egyszer csak megállt a pirosnál egy barna Mini. Bekopogtattam az ablakán, bemutatkoztam, mondtam, ilyen autót szeretnék venni, nem vinne-e el vele. Rendes volt az ember, kinyitotta az ajtót, beszálltam, elvitt vagy három villamosmegállónyit Buda irányába. Kicsit persze szlalomozott, gyorsítgatott, hogy meglegyen a hatás, az autó hangja klassz volt, jól feküdt az úton, nagyon tetszett. Akkor ültem először Miniben. Megtudtam, hogy a kocsi mindig a Raoul Wallenberg utcában parkol, ezért amikor Budapesten jártam, és Minit szerettem volna látni, onnantól kezdve tudtam, hova kell menni.
Közben a túrkevei szakközépben híressé váltam arról, hogy minden dupla táblát telerajzolok Minikkel. Sokan valószínűleg ma már nem is tudják, ki az a Király Feri, de ha azt mondod nekik – Cooper – rögtön emlékeznének rám.
60
Veszprémben lettem katona, akkor már igazán érdekelt a típus. Feltérképeztem miniileg a környéket. Volt ott egy katonatiszt, akinek hydrolasticos rugózású Minije volt, meg a kórházban egy főorvos, az övé automataváltós volt. Egyszer jártam az irodájában, rögtön levettem, hogy rendes ember: krómozott Mini-szelepdekni szolgált tolltartóként az íróasztalán.
Egy alkalommal éppen a laktanyából tartottam hazafelé, persze Budapesten át vezetett az utam. Ültem a 6-os villamoson a Rákóczi térnél, megláttam egy piros Minit. A tulajdonos – azóta jó ismerősöm – a feleségére várt, aki a Fősped-irodában dolgozott. Természetesen azonnal leszálltam a villamosról, odamentem katonaruhában az illetőhöz, bekopogtattam az ablakon, kiszólt, nem vesz semmit. Elkezdtem magyarázni, hogy van egy csomó képem ilyen autókról, prospektusom is – persze volt nálam néhány - felmutattam, mire kinyitotta az ajtót. Akkor ültem először Innocenti Mini Cooperben, elájultam a sok, gyönyörű műszertől, a hangjától, meg pláne attól, ahogy gyorsult... Bár a tulajdonos elvitt a Nyugatiba, a vonatot mégis lekéstem. Sebaj, az az út eltökéltté tett: nekem egyszer Cooperem lesz.
Amikor leszereltem, komolyan nekiláttam autóra spórolni. Beálltam egy autószerelő iparoshoz dolgozni, 3500-at kerestem, egy ezrest stabilan félre tudtam belőle tenni havonta. Érdekes, világéletemben minimálbért kerestem – azért is vagyok ilyen spúr – de ma már nem tudnék eltenni 15 ezret se...
Voltak azért akkor még más ötleteim is, megfordult a fejemben az Alfasud TI, a piskóta-Escort (igen, Király Feri autós ember, nem kutyacsontozza le az első Escortot, mert tudja, hogy magyarul így hívják! – a szerk.), Bogár 1303-as, a sok kivágásos motorházfedéllel. Ilyenek akkoriban, 1983-85 táján voltak is Pesten szép számmal.
60
De a Mini mindig, mindet lesöpörte. Tóth Imre bácsinál (Mini-szerelő) jártam egy alkalommal, 1986-ban – akkor már volt jó tízezer forintnyi spórolt pénzem meg egy ifjúsági betétkönyvem. Annak idején a legtöbb gyereknek tettek ilyenbe pénzt a szülők, hogy ha felnő, legyen némi alapja lakásvásárláshoz – hát az én könyvemben 52 ezer forint gyűlt össze akkorra. Kérdeztem Imre bácsit, nem tud-e egy jó eladó Minit. Hát, ott a Mészároséké, mondta.
Odavillamosoztam, becsöngettem. Láttam, három lábtörlő van egymás mögött a földön, egy vizes, egy csak nedves és egy száraz. Ha az autó is ilyen lesz, nem járok rossz helyen. Amikor megmondtam, hogy a Tóth Imre küldött, rögtön beljebb tessékeltek. Megnézték a képeimet, beszélgettük, a tulajdonos, Józsi bácsi megígérte, ha legközelebb Pesten járok, megmutatja az autót. De én most vagyok itt, nem tudom, mikor jövök legközelebb, válaszoltam.
60
Sóhajtott, felöltözött, aztán legalább negyedórát villamosoztunk a garázshoz. Kérdeztem, miért adja el a Minit. Kap egy új Unót, kell a hely. Aztán kinyitotta az ajtót. Ott állt a kocsi, szép volt, tiszta, az égőkészletek szimmetrikusan feküdtek a kalaptartó két sarkán, igazolásképpen, hogy ezzel az autóval nem szoktak szlalomozni. Kitoltuk a kocsit, lefotóztam, nagyon tetszett, de a kerekei nem stimmeltek. Megtudtam, amikor Svájcban jártak, vettek négy acélkereket vadiúj Michelin ZX gumikkal (Minire az a legjobb), de az alufelniket ott hagyták, mert nem fértek be. Megtudtam, hogy a kocsi ára 120 ezer, de van már egy esztergomi ember, aki meg akarja venni.
Ez biztos elpackázza előlem, gondoltam. Honnan legyen pénz? Hiszen a 120 ezerhez akkor hiányzott még közel 60. Jobb híján elkezdtem lottózni, mert nekem az az autó kellett. És lám, a harmadik vagy negyedik héten lett egy négyes találatom. Ötvenvalahányezer forint volt a nyeremény! Panaszkodhatnék, hogy egy négyes általában 100-120 ezer között fizetett akkortájt, de nem teszem, mert így összejött a kocsira a pénz. Nem volt az kevés, akkoriban egy új 1500-as Lada nem került annyiba.
60
Azonnal tudatnom kellett Józsi bácsival: megvan a pénz, jövök a kocsiért. Karcagon akkor még nem volt crossbar rendszer, ezért este hatkor, munka után a kisiparostól a 4-es főúton elbicikliztem Püspökladányra, ahonnan lehetett még olyankor telefonálni. Megnyugtatott, megvan még az autó. Persze nem csak azt az egy kocsit ismertem.
Megnéztem egy eredeti angol, fekete, 1000-es Coopert is, amiben, ahogy illik, két tank volt hátul, elöl pedig az A szériás, 75 lóerős motor. Az szörnyű erős volt, csak úgy rúgta, rántotta magát, de sajnos csak kipróbálni tudtam, megvenni nem, a tulajdonos ugyanis külföldön volt. És tudtam egy ugyanolyan Innocentiről is, mint amit kiszemeltem. Hungarocamionos volt a tulaj, szintén 120 ezerre tartotta, de annak a váltója lógott, s nem is volt igazán egyben. Apám persze nem értett egyet a döntésemmel, neki háromszor lett új Trabantja (az utolsó a mai napig megvan), annál jobb kocsi nem kell, állította mindig...
60
Átadáskor Józsi bácsi szerencsére telitankolta a kocsit, mert annak a 35 liternek kellett egy hónapra elégnek lennie, ugyanis fillérem sem maradt. Jöttem haza a 4-es főúton, és csak nézegettem körül az autóban, nem akartam elhinni, hogy az enyém. Aztán persze a második beállásnál leszakítottam a kipufogót a Trabant hasmagasságára méretezett kapubeállónkon, azóta van lefűrészelve. Mármint a kapubeálló nyelve.
Mikor Józsi bácsinál jártam átvenni az autót, láttam, hogy a garázsban le van takarva egy csomag. Kiderült, azok tartalék Cosmic (alu-)felnik, de nem járnak a kocsival. Később persze megvettem azokat is. Féltem a szállításuktól, mert Karcagig tömegközlekedéssel még négy 10-es kerék is elég nagy problémát tud okozni. Ezért hegesztettem két, fogantyús tartót a 2-2 keréknek. A villamoson persze szétgurult az egész hóbelevanc, de végül hazajutott minden. Feltettem őket, tetszettek ugyan, de nem volt tökéletes az összkép.
60
Később megint Pesten járva ültem a buszon, és megláttam egy angol Minit olyan kerekekkel, amilyenek az én olasz Innocentimre valók. Bementem a nagykövetségre, ami előtt állt az autó. A tulajdonos kijött, ott helyben elboltoltuk a kerekeket – én adtam az ő autóján kivételesen vagányul kinéző Cosmic-okat, én kaptam az eredeti olasz lemezkerekeket, s kicsit rá is fizetett. Volt a sarkon egy gumis, azóta van eredeti kerékszett az autómon.
A Minit 1999-ig használtam hiba nélkül, akkor kezdett itt-ott kijönni rajta némi fáradás. Még ugyanaz a fényezés volt rajta, amivel 1986-ban megvettem. Ésszel fel nem érem, hogy 1984-ben miért festették át a Minit az eredeti narancsról Zsiguli-féle Neolux-pirosra. Nem volt igazán szép, a fényezésen csiszolásnyomok, eldolgozatlanságok látszottak. Akkor alaposan felújítottam az autót, és ha már szétszedtem, a karosszériát és a mechanikát is rendbe tettem.
60
Addigra azt is megtudtam, hogy a Ziegler ostyagyáros család egyik tagjáé volt a kocsi új korától. Az illető a határon vette át, ott fizette ki, majd alig pár év után eladta. Újkorában, a hetvenes évek közepén összesen hat Innocenti Coopert tartottak nyilván Magyarországon, és ez viszonylag magas arány.
Mára már 300 ezer kilométer van az autóban, a motort egyszer felújítottam, de például a váltót – ami közös olajkörön van vele – még sose. Ez a Mini már mindig az enyém lesz, sose akartam jobbat, nagyobbat, gyorsabbat, takarékosabbat, újabbat, semmit. Annyira meg szeretném őrizni, hogy inkább vettem mellé egy másik autót, hogy ne a Cooper fogyjon el – de 15 ezer körül így is belemegy évente.
Hogy milyet vettem? Hát persze, hogy Innocentit. Egy Bertone-tervezésű, szögletes, 1000-est. Csendes, nyugis, kis fogyasztású autó, a nagyra nyíló harmadik ajtó miatt pedig nálam kombinak is beválik. Ja, és van még két, hasonló, doboz-Innocentim a kertben, de azok roncsok voltak már, amikor hozzám kerültek. Egyik egy de Tomaso volt, és amíg teljesen szét nem mállott, ijesztően ment...
Ekkor, 1995-ben jöttek össze először nagyobb számban a magyar Mini-közösség tagjai – és a gépezetet nem lehetett többé megállítani. A klub még abban az évben megtartotta alakuló közgyűlését a Budapesti Közlekedési Múzeumban, lógójára az első címlista és összeverődések időpontja, 1989 került. Egy évvel később megjelent a klubújság is. Majd a 40 éves a Mini IMM-találkozón, 1999-ben Gaydonban és Silverstone-ban már 12 autóval képviselte magát a klub.
A vallás létrejött, akkorra száz fölött járt a taglétszám és Király Feri úgy látta: Karcagról problematikusabb szervezni a klubot, mint Budapestről. Átadta az elnökséget a csapat fővárosi részének. Örökös tiszteletbeli elnökként – amikor el tud szakadni otthonról –, piros Cooperjével azonban továbbra is ott mozog az MCH-örvény közepén.
Füredre pedig külön, saját show-val készül – pecsételtessenek vele!
Kapcsolódó posztunkban hozzászólhat.
