Szép környezet, érdekes autók, többségük oldtimer. A múlt hétvégi Oldtimer Show bővelkedett lenyűgöző látnivalókban. Ám az egész fölött ott lebegett az infraplatnin odakozmált lecsó újbalkáni illata. Persze csak képletesen, hiszen enni csak kürtőskalácsot és kávéházi izébizéket lehetett, azok színvonala viszont abszolút profi volt.
Nahát, nahát, micsoda változások!
Alig néhány évvel ezelőtt a veteránozás még a háromméteres kőfalak
mögött élő gazdagok, megszállott, elsősorban külföldre dolgozó
restaurátorok, valamint Moszkvics-küszöböt és Pannónia-dűznit
reszelgető bácsikák hobbija volt Magyarországon. No meg a szerencsével
közepes-jó állapotban fennmaradt, negyedszázadnál öregebb járművek
tákolgatóié. Tisztelet a kivételnek, akik szép autójukat, profin
restaurált gyűjteményüket, értékes motorjaikat a köz elé tárták. Mert
akadtak ilyen, a kötelező balkáni irigységgel dacoló européerek ebben
az országban. Csak kevesen.
Úgy tűnik, a tehetősebbek gyarapodó szabadidejének, a hazánkba
áramló, nagyságrendileg évi bő ezer veterán járműnek, no meg persze
néhány megszállott szervező szívós munkájának kombinációjaként
pillanatokra most már sikerül felzárkóznunk az európai normákhoz. Évek
óta folyamatosan nő a színvonalas, mért szakaszos, profin tálalt
oldtimer-versenyek száma.
Azokon is
egyre több a szép autó, a mieink is elkezdtek külföldre járni,
sőt idén az első, igazán nagyszabású veteránkiállításon is
elmerülhettünk a króm és a vakszolt nitrofényezés tengerében. Korábban
is léteztek már kisebb tárlatok, de azok látogatásakor úgy érezte magát
az ember, mintha valami nagy gyűjtő beengedte volna az udvar végi
tárolócsarnokába.
Azt az első, profin szerevezett rendezvényt
Oldtimer Expónak hívták. Ne aggódjanak, ha nem látták, jövőre is megtartják
ugyanott, a
Vasúttörténeti Parkban .
Bár új ösvényt taposott, már az az első is mellbevágóan profi
volt. Szőnyegezés, világítás, díszletek, tematikus standok, tábla
minden kocsi előtt – az időben jelentkezőknél szép, nyomtatott, a késve
nevezők előtt ugyanolyan formátumú, de kézzel írott lap. Aki tudja,
milyen a Vasúttörténeti Park hangárja egy hétköznapon, sejti, mekkora
meló volt tető alá hozni. És persze a járulékos dolgok is vonzották a
tömeget: kint a park szokásos hétvégi programjai – kisvasút, kézi
hajtányozás, sínautózás, mozdonyvezetés, lóvontatta omnibuszozás –
mellett lacikonyha, odabent meg oldtimer-aukció. Még parkolni is
lehetett, igaz, egy poros, de legalább nagy és zárt udvaron. Nyüzsgött
az egész.
Nem vagyok közgazdász, össze sem tudom rakni, anyagilag vajon hogyan
jött ki a rendezvény. Sok ember, sok autó volt, nekem úgy tűnt,
mindenki jól érezte magát.
Egyvalamin lehet lemérni, mennyire volt rentábilis az Oldtimer
Expo: akadt profi rendezvényszervező, aki úgy érezte, idén
novemberben érdemes lenne egy másikat tartani, ezúttal
Oldtimer Show néven. Tuti családi program lesz, odamentünk hát.
A helyszín eleve könnyítés a tavaszi Expóhoz képest: a Budaörs
melletti AutoExpo M1 modern, táblaüveges, hatalmas alapterületű,
kétszintes épület.
Az isten is autókiállításra teremtette, a neve is mutatja.
Különösen szerencsés egy ilyen kiállítóterem novemberben, amikor egy
olyan, félig szabadtéri kiállítás, mint a vasúttörténeti parkos,
elvérezne. Oda a tulajdonosok el sem hoznák egész évben vattába és
szilikagélbe csomagolt autóikat, a látogatók derékhadát alkotó
nemveteránosok meg otthon maradnának. Az AutoExpo M1 könnyen
megközelíthető, maga az épület is szép. Már akkor több érvvel védeni
tudtam volna a helyszínt a Vasúttörténeti Parkkal szemben, amikor be se
léptünk.
Kétezer forint a felnőtt belépő, a négyévesnél idősebb porontyoké a
fele – ha a Tropicariumhoz viszonyítok, olcsó, ha játszóházhoz, vagy a
Közlekedési Múzeumhoz, drága. Még jó, hogy a kisebbik fiam csak két és
fél, így egyetlen Gróf Széchenyire megnyíltak előttünk a kapuk.
Odabent is csupa jóság, nagy terek, pazar világítás, szuper kávézó
balra. Rögtön a bejárattal szemben pedig egy szakasznyi külső
sárhányós, öreg autó – a sort rögtön egy 1929-es Rolls-Royce Phantom I
nyitotta, amelyet a második világháború alatt, hogy, hogy nem, egy
berlini kastélyba falaztak, és csak 1998-ban vettek ki onnan. Tehát
falból volt a kiállításon.
De már ennek a táblája láttán is gyanakodni kezdtem, és örültem,
hogy nem klasszikus újságíró-stílusban, sajtóigazolvánnyal vittem be a
famíliát. A „felül szelepelt vezérlésű” motor (a szelepelésnek köze
sincs a vezérléshez, egy motor lehet alul, oldalt, felül, kettősen
felül vezérelt, avagy vegyes vezérlésű, a hengerfeje pedig lehet oldalt
szelepelt, tolattyús, felül szelepelt, teljesen függetlenül egymástól)
rögtön mutatta, hogy
szakember nem látta a tablókat, vagy ha igen, nem sikerült jó
karakterdíjat kialkudnia a munkáért. A timpanonos maszkot egyszerűen
le-szögleteshűtőzsaluzta a szöveg. Itt éreztem meg először az
odakozmált lecsó szagát, de még hamar elmúlt.
Csodálatos ősszerkezetek, amelyek az idei London–Brighton-versenyen
is indultak (az 1904 előtt gyártott autókra kiírt versenyt egy magyar
nyerte meg, azt az 1897-es Panhard-Levassor M2E-t itt is kiállították),
kompresszoros Mercedes a legelsők közül. Majd
tematikus csoportokban Jaguarok, Porschék, izomautók,
csodálatos, korhű ruhába öltözött, arcukon valódi mosolyt viselő
hosztesszek – éreztem eluralkodni az eurófiát. Ráadásul a járműveket
kordonokkal kis csoportokba foglalták, ezért elég rendesen körbe
lehetett járni, fotózni őket.
Milyen hibákat vett észre a szerző, amikor eloszlott a rózsaszín
köd?
És szólt a korhű zene, Havasi Balázs zongoraművész előadásában.
Ennyire öreg, és pláne ilyen sok ennyire öreg járműről szó sem volt a
tavaszi Expón, a zene sem volt ilyen ügyes. A hosztesszes fogás pedig
különösen bejött mindenkinek, pláne, hogy a szalonok tipikus
show-görljeivel szemben
nem a vaku villanása után azonnal kihunyó kedvességű droidokat,
hanem valódi lányokat kértek fel szereplésre. Csajok a galériában,
gazdagon, kéretik a képekre kattintani!
Mondjuk tolongás, az egyáltalán nem volt, a nézelődők
kényelmesen fotózgattak, ácsorogtak a kocsik előtt, ami a hangulatnak
minden bizonnyal jót tett, ám a rendező pénztárcájának valószínűleg
rosszat. Mindez szombat délelőtt, amikor egy ilyen hideg, borús
novemberi reggel láttán minden épeszű családapa fedett szabadidős
program után néz, tehát tömegnyomornak kellett volna lennie.
Pedig tényleg döbbenetes autók álltak a pavilonban, amilyenekről
nem gondoltam volna, hogy Magyarországon bárki ismeri őket. Például:
Alfa Romeo 2600 Sprint, Fiat 850 Vignale, Fiat 128 Moretti Coupé,
Austin A135 Princess 1951-ből, Jensen 541 S, 1923-as Steyr 6 Sport.
Aztán jött a BMW-szekció, a Mercedes-szekció, az amerikaiautó-szekció,
a fenyegető fekete limuzin szekció – mi szem-szájnak ingere. A
legtöbbet gazdag képgalériánkban is megtekintheti!
Az emeleti motorkiállítás láttán pedig még az asztmára kevéssé
hajlamosak is előkapták a sziszegős belélegeztetőst.
Magyarországon ennyi háború előtti Indiant, Harleyt, NSU-t utoljára
talán Soczó Elek rég megszűnt múzeumában lehetett egy rakáson
látni. Az ördögbe, még egy Opelt, egy boxer Douglast és egy soros,
négyhengeres Hendersont is előtúrtak valahonnan! Szép meló volt. Nézzék
végig a képgaléria motoros szekcióját is!
Aztán észrevettem, hogy a fekete Ponton-Mercinek nincs dísztárcsája.
Majd megláttam, hogy az amerikai kivitelű W116-osnak sincs meg az első
kettő. Meg a Rolls-Royce Phantom V-ösnek is pőre volt a kereke
Eloszlott a rózsaszín köd, észrevettem a girbegurba küszöböket.
A kittelt sárvédőket. A kráteres krómokat, a betört lámpákat.
Galériánkban láthatja a show e sötétebbik oldalát is.
Pechjére (vagy az én pechemre?) a konferanszié ekkor ért egy
Rolls-Royce bemutatásához. Százszor elismételve, száz decibeles
hangerővel véste bele még jobban az emberek tudatába - „rojszrojsz így,
rojszrojsz, úgy, rojszroszok ezt csinálták, rojszrojszok úgy voltak
jók, rojszrojsz, rojszrojsz…” Abba ugyan
kicsit belezavarodott, amikor külön Charles Rolls érdemeit kellett
méltatnia, de utána azért eszébe sem jutott volna helyesen
kimondania a márkanevet. Pedig még egy csaj is odament pampogni
emiatt.
Ne higgyék, hogy ilyen piti dolgokon fennakadok. A köznyelvbe az
óvodás „rojszrojsz” ugyanúgy befészkelte magát, mint a tudálékos
„Rúzvelt tér”, a hungarikumnak is beillő „montenbájk” – mind hibás
ugyan (helyesen „rollszrojsz”, „rózevelt tér, „mauntin bájk”), de egy
egész országot nem lehet megváltoztatni, ez természetes. Viszont úgy
gondolom, ha valaki sok ember elé kiáll, és nagy hangerővel konferál,
legalább a szakszavakat, neveket meg kell tanulnia helyesen kiejtenie.
Mert ha ő mondja rosszul, az népbutítás. Majd mindenkit a
„jungtájmerekhez” invitált az emeletre.
Közben egyik-másik autó adatait is elolvastam volna, de rájöttem, az
egységes táblarendszer a jó szándékban és néhány mintadarabban ki is
merült, egy csomó kocsinál ugyanis a szabványosnak szánt, állványos,
lézernyomtatott cucc helyett az oldalán volt valami cikornyás tabló,
másoknál a hűtőmaszkra ragasztott cetliről lehetett információkat
megtudni, egy csomónál viszont semmi sem szerepelt. Nyilván a későn
nevezett példányok adták a kivételeket.
Amelyik tábla a helyén volt, valamennyin rémes helyesírási
hibák, zavaros műszaki szövegek, pongyola megfogalmazások ráztak
egymással kezet. A darabszámot például makacs következetességgel
„daradszámnak” írták több autónál is.
Az Oldtimer Show olyan volt,
mint a szorgalmas, de kezdő veterános első autója. Csodás
fényezés, illatozó bőrbelső, hófehér mandzsetták a gumikon, vagyonokért
megvett gyári lámpák, közben meg az alvázvédő a küszöbdíszlécig ér, a
motor csak betolásra indul, és empéhárom-játszó kéklik a
műszerfalban.
Ha egy régebbi fajta, sötét hangáros rendezvényről lett volna szó,
legyintenék mindarra, amit láttam és hallottam. Fillérekért megnézni
néhány oldtimert jó kis bemelegítés lehet, mielőtt mondjuk kiautóznánk
a
szentendrei BKV-múzeumhoz hétvégi program gyanánt. De ha a belépőért súlyos
ezreket kell kifizetni, és tudjuk, hogy jutott pénz alapos marketingre
(mert jutott), akkor
a részletekre való odafigyelést nem a csajok ruhájánál, a korrekt
zenénél és az üvegcsarnok kibérelésénél kell kezdeni.
Az is mind szép, ha van, de emitt félkész, amott lepusztult,
kishiányos autókat hibásan tálalt információkkal körítve prezentálni –
ebből idén áprilissal kinőtt már az ország. Mert igaz, hogy a legszebb
veteránjármű az eredetiben megmaradt, kicsit kopottas, kicsit dohos, de
csillogó krómú, egészséges mechanikájú gépezet. Ilyen is volt a Show-n,
azok miatt nem is szólok – nézzék csak meg a Douglas motorbiciklit,
milyen gyönyörű rajta a patina! Viszont
az az oldtimer, amihez egyszer már hozzányúltak, berhelgetéssel
javították ki a hibáit, majd abból az állapotból még jobban
lerohadt, nem való csillogó kiállításra. És ilyen sajnos szép
számmal akadt.
Jó lesz, ha 2008. novemberében is megtartják az Oldtimer Showt,
drukkolok a szervezőbrigádnak. Kiválóan elfér és kiegészíti a tavaszi
Oldtimer Expót, mindenki megérdemli az elismerést, aki ilyen klassz
rendezvényt képes összekendácsolni. De ha egy kiállítás nevében ott az
„oldtimer” szó,
kéretik oldtimeres szemmel, alaposan szűrni a tartalmat. Mind a
hardvereset, mind a szoftverest. Nem árt ugyanis megtanulni az
infraplatni kezelését. Máshogy melegít ám, mint a sparhelt.
