A hamarosan elkezdődő, már 26. Párizs-Dakar sivatagi terepjáró
versenynek ismét több magyar részvevője lesz. Azonban változatlanul
Szalay Balázs neve jut eszünkbe, ha a verseny magyar vonatkozását
nézzük. Sokan tudják róla, hogy Chevroletjével már többször nekivágott
a sivatagnak (idén egy Opel Fronterának kinéző autóval fog), azt
azonban jóval kevesebben, hogy megszállott veteránautó-rajongó.
Autóparkjában megfér egymás mellett a Skoda Octavia, a
Volga, a Porsche
356, de a szívéhez legközelebb álló autó, amelyet nyaranta mindennapi
használatra is befog, az egy 1963-as VW Bogár.
Gyerekkori álma vált valóra, mikor közel tíz éve megvásárolta. Egy
frissen nyílt pécsi VW-kereskedésben látta meg először, ahol
a kontraszt miatt állították ki a szalonban egy új Golf mellé.
Már akkor megragadta a teljesen gyári állapotú bogaracska. Hagyott egy
névjegyet a szalon vezetőjénél, hogy ha a bogarat kitennék a parkolóba,
inkább hívja fel őt, mert megvásárolná. Néhány hónap múlva jelentkeztek
nála, és hanyatt-homlok rohant Pécsre, hogy végre birtokba vehesse az
autót.
Újabb pár hónap elteltével aztán felkereste Balázst egy idős úr, aki
szintén Pécsről érkezett. Elmondta, hogy eredetileg az övé volt a
Bogár, mielőtt a VW-szalonba került volna, és most szívesen
visszavásárolná. Sivatagi harcosunk azonban addigra már
teljesen beleszerelmesedett az 1,2 literes boxermotoros gépbe,
és semmi pénzért sem vált volna meg tőle. Rajongását mi sem bizonyítja
jobban, hogy bármelyik autóját első szóra kölcsönadja barátainak, a
Bogarat azonban még felesége sem vezetheti. Csak ő.
Akkoriban kissé romosabb állapotú volt az autó, de a folyamatos gondos
ápolgatás, javítgatás közben az első szempont a gyári állapot
fenntartása. Ez csak annyiban jelent gondot, hogy bármilyen meghibásodó
alkatrész pótlásánál körültekintően kell eljárni, hogy biztosan eredeti
kerüljön a helyére. Tulajdonképpen amikor Balázshoz került, akkor is
eredeti állapotú volt, de
egy-két házi extra káros hatással volt rá. Mint például a
fagolyós üléshuzat, ami rendesen kiszaggatta az eredeti szövetet. Ez
még nem lenne akkora baj, de ilyet sajnos égen-földön nem találni,
ezért van inkább letakarva, hogy amíg sikerül beszerezni, addig se
látszódjon a csúnyaság.
Ilyen csúnyaságból többet nem is találni az autón. Teljesen
rendben van kívül-belül. Gyönyörűek a színre fújt felnik, a hozzájuk
tartozó csillogó dísztárcsákkal. A krómcsíkok, a szemet vakító
lökhárító, és az ajtózsanérba illesztett visszapillantó tükör pedig sok
Bbogár-fan szívét dobogtatják meg. Ahogy az ablakmosó berendezés
sűrített levegős működése is.
Villanymotor helyett egy levegőtartályban lévő nyomás kényszeríti a
vizet a szélvédőre. És mit csinálunk, ha csökken a nyomás a tartályban?
Pofonegyszerű, mivel a tartály elöl van a csomagtérben, ahol a pótkerék
is, simán rákötjük a kereket a tartályra (hozzá való tömlőcske gyári
tartozék), és
máris repeszt a levegő a gumiabroncsból az ablakmosó
berendezésbe. Hátulütő: érdemes sűrűbben ellenőrizni a pótkerék
állapotát, nehogy az a meglepetés érjen egy defektnél, hogy bár az
ablakon simán kilátni, a gumi tök lapos.
Balázzsal a fényképészeti találkozót késő ősszel tartottuk. Egy
parkolóházban találkoztunk, ahol az autó társaival együtt téli álmát
alussza. Mivel épp jó idő volt, megbeszéltük, hogy kicsit kivisszük
sétálni. Ekkor ért minket a meglepetés, az önindító meg se moccant.
Kiderült, hogy bekapcsolva maradt a rádió - az is eredeti gyári, ahogy
a bal első ajtó előtt húzódó csodálatos antennája is -, épp annyira,
hogy hallani nem lehet, de áramot fogyaszt.
Nyár vége óta lehetett így, mert a jó időben mindennap dolgozik, csak
az esős évszakban tud pihenni, így nem csoda, hogy az aksi száraz volt,
mint a sivatag.
Értik: sivatag! Szóval néhány erőtlen próbálkozás - részemről,
hogy betoljuk - után, mikor nyelvem a térdemig lógott, a szavak között
néhány perces lélegzetvételnyi szünetet tartva kértem Balázstól egy
másik időpontot a fotózáshoz. Pár nap múlva vontatókötéllel felkészülve
érkeztünk, és simán be is röffentettük a kicsikét, majd nekivágtunk a
Szépvölgyi útnak.
Tipikus kisautó-fíling. Az autó minden apró mozdulatra azonnal reagál,
pedig semmi szervó, semmi semmi. Mégis kisujjal tekerhető a
kormány, a pedálok boldogan dőlnek hanyatt a legkisebb taposásra, mi is
vidám pöfögéssel repesztünk a városi forgalomban. Ücsörögtem összehúzva
magam az utasülésen - nehogy útban legyek -, és néztem amint a rutinos
autóversenyző küzd a technikával. És még élvezi is, amit a szája
sarkában bujkáló, néha elő-előtörő vigyorgás is bizonyított.
"Imádom ezt az autót - monda egyszer. - Bár most így hegynek felfelé
érzem, hogy mellettem ülsz. Ez a motor nem túl erős." Kicsit
feleslegesnek éreztem örömelrontó magam, ezért inkább csöndben
körülnéztem belül.
A kormány, a kapcsolók (2), a kilométeróra, a rádió, a
hamutartó, a kapaszkodó a fejem fölött. Puszta funkcionalitás,
semmi felesleges dizájnsallang. Ez így van jól, ahogy az az elgondolás
is, hogy ezt ilyen állapotban kell megőrizni.
Persze a néhány kilométeres utat meg se érezte az akkumulátor, így a
visszaútnál ismét nem tudtuk az eredeti elgondolásnak megfelelően
beindítani. De a lejtőn már izomerő nélkül is magához tért.
