Feszengve szoktam átvenni a tesztautók kulcsát. Megint egy tízmilliós csoda, vigyázni kell rá, mint a koboldok kincsére. Még a seggemet is óvatosan teszem bele, nemhogy egy fikuszt. Morzsolgattam a Dacia-kulcsot a markomban, ahogy mentem felé a parkolóházban, morfondíroztam, hogy fogom ezt rendesen letesztelni. Aztán kinyitottam a szekrényajtót. Halleluja! Ezt nem kell félteni.
Időszámításunk előtt hatezer évvel volt egy kombi Escortom. Véletlenül vettem, kellett egy dízel autó, és ez volt a legolcsóbb. Már nem emlékszem, ötvenért hoztam el, vagy sikerült-e 45-re lenyomni az árat. Rémes állapotban volt, de tényleg. Nem úgy, ahogy azt most elképzeli a nyájas olvasó, nem, még mindig nem, annál sokkal rosszabb. Egyszer menet közben leszakadt a vezetőajtó. A barátaim megkértek, hogy parkoljak odébb, mert nem szeretnék, ha valaki azt gondolná, hozzájuk jöttek ilyen autóval. Nem volt egy szépség.
Ellenben roppant hálás volt, a mai napig párás szemmel gondolok vissza rá. Mindenhová elvitt, viszonylag kevésszer rohadt le, és ötféllel beérte. Autópályán, padlógázon hattal, de akkor már 140-nel büntettünk. Mindent benyelt a csomagtartója, targoncával pakoltuk bele raklapon a BMW-motorokat. Elképesztően praktikus autó volt, sosem lesz még egy ilyen jó ár-érték arányú gépem.
A legjobban viszont a hihetetlen szabadságérzetet imádtam benne, amit az értéktelensége adott. Aki nem ismeri az érzést, amikor az üzemanyag a tankban valóban számottevő érték az autóéhoz képest, nem is tudja, milyen csodálatos, ha a féltés legkisebb csírája nélkül közlekedhetünk. Egyszer belém koccant valaki hátulról. Ki se szálltam. Amikor elviselhetetlenné vált benne a kosz, kikaptam az üléseket, és kicsapattam gőzborotvával. Ha nem hagytam benne értéket, be se zártam. Minek? Bárhol, bármikor feltűnt az út szélén egy köbméter valami, amit el kellett vinni, csak felcsaptam a csomagtartót, és belapátoltam. Boldog éveinknek a menet közben sorozatosan, random időpontokban felcsapódó motorháztető vetett véget.
A vén Escort szelleme kísértett, amíg nálam volt a Dokker. Be kell hányni a szerszámokat egy Shitgun-estéhez? Nem gond, tökéletes szervizkocsi. Vigyünk bringát a hétvégi kiránduláshoz? Hát persze, szét sem kell szedni. Már önmagában a lehetőségek káprázatos spektruma is feldobott. És az 1,5-ös kerregős az orrában a maga 75 lóerejével hasonló féktelen örömöket vetített előre, mint anno a Ford 54 lovas szívódízele.
A Dokker tartja, amit ígér. Nem kábít azzal, hogy fényűző luxusban fulladozva fogsz utazni. Nem lódítja, hogy mindenkit félre fogsz seperni a sztrádán. Világmentési ambíciói sincsenek. Annyit állít, hogy olcsón elvisz téged, meg három köbméter bármit. Slussz.
Eleinte nem értettem, miért szedte szét a Dacia a Lodgy-t és a Dokkert. Első blikkre annyi a különbség, hogy előbbinek négy rendes ajtaja van, és felfelé nyílik a puttony fedele, utóbbi meg toló-, illetve szekrényajtós, és mivel így áruszállításra sokkal alkalmasabb, van belőle haszonjármű kivitel is. Furcsállottam, miért nincs Dokkerből hétüléses, hiszen ma már nem szégyen a tolóajtó, sokan szeretik az egyterűeknél.
Aztán ahogy először körülnéztem a Dokkerben, rájöttem, ez egy furgon. Nincs mit szépíteni, nem is akar személyautós lenni. Amíg az első ülésről toronyiránt nézünk, prózai okokból tényleg ugyanazt látjuk, mint egy Lodgy-ban, de amint kicsit oldalra fordítjuk a fejünket, megcsap a gépzsírszag. A B oszlopnál éles határvonal húzódik, a civilizáció pereme. Maga az oszlop igazából már Kambodzsa. Elég ránézni az övmagasság-állítóra, azonnal világos, itt már nem lehetett a Lodgy elemeinek darabszám-növelésével tartani a gyilkos árat. Innentől hátrafelé kőkemény melósvágen következik.
Nem is baj. Aki családi autót szeretne, pláne minél több ülőhellyel, annak ott a Lodgy. A Dokker meg nálam az, amit manapság SUV-nak hívnak. Sportos? Naná. Hirtelen nem jut eszembe olyan sporteszköz, amit ne lehetne bedobni hátra. Hasznos? Hogy a fenébe ne, egy garzonlakást egy fuvarban átköltöztet. Jármű? Abszolút, sőt, igen spórolós. Tudom, sokan terepjárási tulajdonságokkal kapcsolják össze a fogalmat, de ahová egy átlagos X5-ös tulaj bemerészkedik, ott a Dokker is garantáltan elboldogul.
A nagy különbség a puccos SUV-k és a Dokker között az, hogy a Dokkert merjük is arra használni, amivel az SUV-kat reklámozzák. Soha nem jutna eszembe behajítani egy bringát egy Q7-es hátuljába - katasztrófa, ha véletlenül hozzáér az olajos lánc a teveszőr kárpithoz. A Dokkerben slaggal tisztítható tálca védi extraként a sztenderd műbőr padlóborítást. Egy spontán tengerparti csobbanás is vélhetően komoly megpróbáltatás egy Touareg-tulaj számára: a vizes lábra tapadt sár, a behordott homok, pláne a nedves fürdőruha micsoda pusztítást vihet véghez a bőrkárpit-drapp szőnyeg kombónál? A Daciánál nincs miért aggódni, az ipari hangulatú szövethuzat bírja a strapát. A (feláras) kétoldali tolóajtó pedig utolérhetetlen, ha az autón keresztül szeretnénk frizbizni.
Mondom, praktikusságban nincs párja a Dokkernek. Miért nem vesz mindenki ilyet? Lapozzon!
Furgon vagy sem, vezetni koránt sem olyan rossz a Dokkert, mint ránézésre gondolnánk. Még az 1,6-os benzines sem tűnt döglöttnek a Lodgyban, de az indusztriális hangulathoz egyértelműen a dízel passzol. A tesztautóban ráadásul a gyengébbik, 75 lóerős dCi volt, ami ugye nem egy nagy bemondás a mai teljesítménykéjelgő katalógushuszároknak, de azt kell mondanom, bőven elég. Mármint ha nem volt valami kis chiptuningos turpisság, mert igazából gyanúsan jól ment ez a Dokker.
Kicsit azért szokni kell, mert az ötgangos váltót irdatlanul hosszúra áttételezték. Ügyesen kell intézni például az elindulást, mert 1500 alatt kínlódik a kis motorka a nagy bódéval, sok minden nem történik. Aztán amikor felpörög a turbó, szépen belelendül, de mindenhol nagyjából eggyel alacsonyabb sebességben érzi jól magát, mint egy átlagautó. Városi ötven körül érdemes harmadikban hagyni, és a hetvenes táblánál is vakmerőség ötödiket kapcsolni. Viszont ha leforgatjuk 3500-ig - tovább nem nagyon érdemes -, még országúti előzésben is gondolkodhatunk. Nem rossz egy 75 lóerős furgontól.
A nyolcvankettedik generációs dCi-nél már a zajkibocsátás is elég kulturált, pedig a nyakamat teszem rá, hogy hangszigetelésre nem sokat költöttek a Daciánál. Talán a kellemes, morgós hangszín miatt nem fáj a kerregés, és a hosszú áttétel is segít, hogy ne ordítsa le a fejünket a motor. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy még autópályán sem emeli fel a hangját, nem visszhangzik a bódé, ahogy sokszor előfordul ekkora butiknál. Igazából közel személyautós az utazási komfort, még az ülések is egészen kellemesek. Mindez persze az első sorra érvényes, hátra már csak a vizuális környezet miatt sem ültetnék be hosszú távra barátokat, legfeljebb ellenségeket. Még csak le sem lehet húzni az ablakokat, csak kibillenteni.
A hátsó üléssor támláját egyébként egyetlen mozdulattal le lehet hajtani, a következővel pedig a szendvicset előre billenthetjük az első ülés felé. Szemre így kapjuk a legnagyobb rakteret, de nem biztos, hogy érdemes a maximumra törni, mert az előrebillentett hóbelevancot sajnos semmi sem rögzíti, így egy közepes gázadásra máris hátrabillen, jaj annak, ami alatta van. Sajnos a hirtelen behajított bringám így kapott egy sallert fölülről, de megúszta. Onnantól viszont inkább csak a támlákat hajtottam le, úgy is bőven elég a hely.
Hihetetlen, hogy a futóművet milyen ügyesen behangolták. A teherbírás miatt persze kicsit feszes a hátulja, rossz úton darabos, de egyáltalán nem zavaró mértékben. Három-négy cementes zsákkal garantáltan tökéletes a harmónia. De elöl így is szépen, komfortosan rugózik, pláne a magas súlypontjához képest, és amikor a mecseki szerpentinek felé tévedtem, az első bosszankodásomat, hogy nem egy MX-5-össel jöttem, csodálkozás váltotta fel. A kómásan kóválygó turistákat különösebb bevállalósság nélkül előzgettem, ami aztán igazán nem elvárható egy ilyen telefonfülkétől. Bár a Logant eddig csak igen röviden vezettem, határozottan úgy éreztem, a Dokkerrel bármikor körbe lehetne autózni. Nem állítom, hogy tökéletesen értem a Dacia logikáját.
Az egyhetes együttlét alatt szinte centire pontosan ugyanannyit mentem városban, autópályán és országúton, vagyis megcsináltam a harmadolást, amit elvileg az NEDC-ciklussal szimulálnak a katalógusértékek mérésénél. Városban 5,5 alatt el tudtam lenni, ha nem állt be nagyon a dugó, pályán, legálisan közlekedve 6,5 környéke volt a jellemző, és az országutazással végül kereken hat literre jött ki az átlag. Szép érték ekkora homlokfelületű autótól, tökéletesen elégedett is voltam.
De elkezdett piszkálni a kíváncsiság, mégis, mennyit írnak rá. Nos, a hivatalos adat 4,5. Ennyit a fogyasztásmérésekről. Egy 75 lóerős furgonnál talán elhiszik, nem élvezkedtem, sőt, mivel sejtettem, hogy lehetőségem lesz egy használható mérésre, kimondottan takarékosan autóztam. Alulról nézve 33% nem kis eltérés; ma már remélhetőleg senki nem nyalja be, hogy 4,5-öt fog fogyasztani egy ekkora hodály.
Meg kell még dicsérnem a multimédiás rendszert. Az érintőképernyős cucc, ami Bluetooth-kihangosítóval, USB-aljzattal, kormány mögötti hangerőállító pöcökkel és navigációval együtt kapható, sok magasabb kategóriás rendszert lemos a pályáról. Logikus, gyors a kezelése, ügyesen navigál, szépen eszi az MP3-akat, és ami a legmeglepőbb: egész jól szól. Ekkora üvegfelületekkel, ilyen rémes akusztikai adottságokkal elég nehéz jó hangzású zenét csinálni; talán véletlenül sikerült. Mindenesetre kétszer olyan kiegyensúlyozott volt a hangképe, mint a prémium felé kaparó Peugeot 208 GTI-nek. Elképedtem, amikor megláttam, hogy még ekvalizálni is lehet. Nem vagyok nagy rajongója a gyári navinak, de ez a csomag így rendben van. Furcsa mondjuk, hogy Európa térképpel együtt 171 ezret kérnek érte, míg ugyanez a Loganban csak 110.
Extrákkal amúgy is elég szépen fel lehet tornázni a Dokker árát. A szemtelen, 2,59 milliós alapárhoz képest az Arctic felszereltségű 75 lovas dCi már egyből 3,54-ről indul. Alufelni 150, metálfény 126, ESP 85, tolatóradar 60, multimédia 171, csomagháló 30, és már meg is érkeztünk egy bő 4,1 milliós tesztautóhoz. Az alufelnit mondjuk tutira kihagynám, a háló sem létszükséglet, így meg lehet úszni négy milla alatt, de a többi azért kéne, ha személyautónak szeretném használni.
Nem tűnik rossz boltnak, főleg, hogy ilyen meglepően szerethető a Dokker. A gond csak az, hogy pár százassal többért már be lehet ülni egy hasonló felszereltségű Berlingo Multispace-ba, ami azért egy jól érezhető szinttel feljebb van a civilizáltsági rangsorban. Mondjuk úgy, hogy két személyben gondolkodva vállalható a Dacia, de amint messziről meghalljuk a család szót, azonnal induljunk a Citroën felé. Ettől függetlenül szomorúan adtam vissza a Dokker kulcsát. Ha nem vonzódnék betegesen a különleges autók iránt, simán vállalnám. Amire én használom az autót, arra tökéletesen megfelel. Ha a B oszlop mögött kicsit kulturáltabb lenne, még talán azt is mondanám, hogy minden, ami ennél több, fényűzés. Így maradjunk abban, hogy meglepően kellemes furgon.
További cikkeink
