Először csak a portás bámult meg. Tipikus mit bénázol, te marha - arckifejezéssel nézett, csak mert percekig nem tudtam lehúzni az ablakot, hogy a kártyával kinyissam a parkoló sorompóját. Egyszerűen nem találtam a szokásos helyeken az ablakmozgató gombot, sőt más gombokat se nagyon, ezért aznap reggel sokaknak jutott elégtétel a buszmegállók népéből is. Később már koncentráltam, hogy a Mini Roadsternek nevezett életmódtermék sajátos belső logikája többé ne fogjon ki rajtam. Szerencsére az utastér elég kicsi, ezért annak ellenére nem kiismerhetetlen, hogy feladványokkal szórta tele, aki berendezte.
A kétüléses, nyitott változat sem más, mint a 2001-től számított újkor egyéb Mini típusai, vagyis épp olyan öncélú, humoros és csak mellesleg ergonomikus, mint a One alapmodell, persze az árlista másik végére pozícionálva. A jellemzően műanyag és fémhatású műszerfal minőségével nincs gond, tetszetős a vajszínű bőrkárpit, felőlem maradhat a falióra peremén mászkáló sebességjelző is, de néhány felesleges formai részletet elhagyva még vonzóbb volna a belső. Úgy a mai Mini talán még emlékeztetne is a részlettelen, és épp ettől nagyon természetes ősmodellre, melyet a világtalálkozó apropóján próbáltam ki néhány hete, azóta sírok is utána. Az új generációt pont azoknak készítették, akik régiben nem ültek, ezért csak klisék szintjén emlékeznek rá és nem zavarja őket a nyomasztóan sok részlet, sőt talán vonzódnak is egy kicsit a giccses holmikhoz.
Ez így egyértelműen prémium, ezt is üzeni annak, aki megpillantja a forgalomban. Ha megöregszik sem akaszt majd rá lakatot kiszállás után az ügyefogyott Mr. Bean, félek, nem is öregszik majd olyan szépen mint az ősei. A potenciális vásárlót sokkal inkább képzelem Dávid nevű, huszonnyolc éves key account executive-nak, aki nem hezitált az 1-es BMW-je eladásakor hátrahagyni az elmúlt öt évben felépített imázsát, majd megjutalmazta magát egy Minivel. Lehet, hogy a körülötte élők titokban megállapítják majd, hogy Dávid most már biztosan beképzelt, akinek nagyon megszaladt, ezért az autójával akar kitűnni. Ő ezzel nem törődik, amikor a kicsi, de láthatóan nagyon drága kocsival parkol le a romkocsma elé, mindig másik szőke nő száll ki mellőle, de egyiktől sem akar gyereket.
A vászontető mozgatását szerencsére nem elektromotorokra, hanem a tulajdonos erejére bízták. Teljesen egyszerűen, az ősi kabriós elvek szerint kell hátracsapni és előrehajtani. A keménytetős kabriók ebben a méretben a rövid tengelytáv miatt minden üzemállapotukban nagyon nyomorultul néznek ki, ráadásul csomagtér sem sok marad. Peugeot 206CC, broáf. Itt viszont a helytakarékos megoldásnak köszönhetően tűrhető 280 liter jut a holmiknak, kacatokat szórhatunk a háttámlák mögötti senki földjére is, továbbá a két ülés közt van egy ajtó. Azon át hátra nyúlhatunk menet közben, ha elfogyott a szendvics, az üdítő vagy a síkosító.
A Mini Roadster tetőreteszelése pontosan úgy működik, ahogy a kezdő kabriósok gondolják. A vaskos szélvédőkeret felső élébe kétoldalt kapaszkodik a kampóival tető, majd középen a nyitott lakat piktogramjától a zártig fordítjuk a fogantyút, és kész. Hibázni nem lehet. Nyitva kifejezetten tetszetős a Roadster, sokkal inkább, mint a sima kabrió. A nyitás akár kiszállás nélkül is elvégezhető, ami nagyban segíti a kiválasztotti szerep megőrzését a külvilág szemében. A rituálét egy hét alatt pont nem sikerült megunnom, tetszett a macera, csak tippelni tudok, még meddig tartott volna a láz. Nyár végéig, talán.
Él bennem a kétely, hogy a nálam rövidebb karúak, illetve a nők nehezen érik majd el az ülésről a nyitott tetőt, amely teljesen eltűnik a fejtámlák fölötti, íves és fényes bukókeretek mögött. A másodperceket nem számoltam, és menet közben sem rángattam az alulnézetből döbbenetesen egyszerű kivitelű szerkezetet.
Amíg az ember nem használt huzamosabb ideig nyitott autót, hajlamos azt hinni, hogy száraz időben nincs is annál kiválóbb jármű. A protektoros ruhájukban rohadó motorosok például joggal gondolhatják, hogy míg ők a kánikulában percek alatt elveszítik emberi méltóságukat, addig a kabrióban ülő elit a tökéletes kényelmet együtt kapja a biztonsággal és az abszolút sebességélménnyel. Ez utóbbi egyébként a Miniben elmarad attól, amit a Mazda MX-5-ben érezni, előbbi nem olyan sportos. Sajnos akkor is kell egy kis önbecsapás egy efféle megvásárlásához, ha félretesszük a fokozhatatlan feltűnési faktort, illetve az annak folyományaként esetenként keletkező betört oldalablakokat és/vagy kedvtelésből kivágott tetővásznakat.
Irány a Balaton. Az indulás után még nagyon elégedettek voltunk, éreztük és sugároztuk, hogy nekünk most nagyon kerek a világ. A Cooper S verzióban ugyanaz a PSA-val közös, ezerhatos turbómotor van, mint a hagyományos Mini sportváltozatában. Még az izgalmas légbeömlő sem hiányzik a motorháztetőről. Amikor Sport-módban nagy gázt adtam, valóban erőteljesen gyorsult a kocsi. A száznyolcvan lőerővel nem lehetünk elégedetlenek, a nulla-száz hét másodperc, a futómű is feszes, de nem rázza ki a belet, és ami a legjobb, a Mini nagyon fordulékony. Így a nagysebességű egyenes haladásnál sokkal felemelőbb valamit kikerülni vele, vagy valahol befordulni, ahol mások lassítanának.
Csakhogy amikor igazán meleg van, a rendeltetés szerű roadster-használat, vagyis a véget nem érő játszadozás közben nem vettük észre, hogy a menetszél sem ment meg a napszúrástól. Egy ideig a klímát hajtottuk 17 fokon, majd rátekertük a ventilátort, csak később láttuk be, hogy még ez is kevés. A nyári napon veszedelmes dolog fedetlen fejjel autózni. A Mini légkondicionálója valamiért egyáltalán nem fúj sarkvidéki hideget, ezen semmilyen módon nem tudtunk változtatni. Csak azután kezdtük igazán értékelni, amikor egyszer teljesen kikapcsoltuk. Egy percen belül már nem csak az égből, de a motortér felől is dőlt a forróság. Ekkor már mindegy volt, szédelegtünk a napszúrástól.
A Roadsterben egyébként sem jó gyorsan közlekedni, mivel hiába a huzatfogó a tarkó mögött, százharmincnál már elég nagy a szélzaj. Alaposan fel kell hangosítani a Harman/Kardon rádiót, mert különben simán ráénekeljük a Do you really want to hurt me-t a Száguldás, Porsche, Szerelemre. Az amatőr kabriósok összes hibáját elkövettük, majd kezdett letisztulni a kép a Mini helyes használatával kapcsolatban. Célba vettük a Káli medencét, a Balaton északi partjának talán legszebb vidékét és legpocsékabb útjait.
Legfeljebb százzal hajtva ha a gyorsításokra koncentráltunk, nagyon élvezetes a minizés. A már említett sport mód használatával az egyébként pörgős motort magasabb fordulatszámon tartja a hatfokozatú automata váltó, hamarabb visszavált kigyorsításokhoz, és direktebbé válik a kormányzás is. Vagyis még jobban kell koncentrálni, hogy egyenesben valóban előre és ne jobbra vagy balra menjünk. A váltó kormányról is vezérelhető, de egy idő után, ha nem történik semmi, nem engedi bőgetni a motort, visszakapcsol automata üzemmódba.
Érdekes az élet, mivel éppen egy hete írtam le egy dízel Opel Insigniáról, hogy feleslegesnek éreztem benne a hatfokozatú kézi váltót, mert semmilyen plusz élményt nem nyújt azzal a motorral. A Roadster Cooper S esetében ennek éppen az ellenkezője igaz. Kár agyonvágni egy trükkjei ellenére sem sportosan működő automatával. Jó hír ez azoknak, akik szeretnének a lehető legtöbbet lefaragni a minden felsorolt felszereléssel együtt több mint 10 millió forintos árból.
A BMW-hez tartózó márka hazai weboldalán ugyan néhol keverednek a magyar és angol nyelvű figyelmeztetések, továbbá nem működik a konfigurátor, amiért elnézést kérnek, illetve nem találtam a felszereltségről szóló magyar táblázat alatt olvasható árlistát sem, amelyre valamiért angol feliratban hivatkoznak. Ugyanakkor egy telefonnal kiderítettem, hogy az élményt csorbító Aisin váltóért 500 ezer forintot kell fizetni. Pontosan ennyit spórolunk, ha hagyjuk, hogy a kis turbós játékautó karakteréhez biztosan jobban illeszkedő hatos kézit szereljék be. Arról nem is beszélve, hogy a mért kilenc literes fogyasztásból is faraghatunk egy keveset. Bár akinek ez annyira fontos egy ilyen élményautó esetében, az majd dízelmotorral kéri a Roadsterét.
Van még mit kidobálni az extrák közül. Nem tagadom, a Harman/Kardon hangszórók szépen, telten szólnak, nem érezni torzulást nagy hangerőnél sem, nem tolakodóak a magasak, tehát jó vele zenét hallgatni. Mindezt azonban csak azért írhatom le, mert egyszer leállított motor mellett is alaposan kipróbáltam a rendszert. Addig csak a kétségbeesett finomhangolással töltöttem az időt a navigációt is tartalmazó fedélzeti számítógép kijelzőjén. Amikor már teljesen visszavettem a basszust, rájöttem, hogy amit eddig túlvezérelt mélyhangnak hittem, valójában nem a látótér minden irányában látható kis, közepes és nagy ovális hangszórókból jön, hanem a kipufogóból, szinte megszakítás nélkül.
Az óriási, öblös hátsó dob a tipikus kabriós tempónál elszabotálja a zenehallgatást. Amikor a motor percenként 2000 környékén forog, a váltó D-ben van, mély búgás tölti be az utasteret. A fej megfájdul, az agy gázt adna vagy fékezne, hogy végre meneküljön abból a fordulati tartományból, ahol a kipufogó a legelviselhetetlenebbül szól. Amíg ezt nem tanuljuk meg, egyfolytában fáradtak leszünk a Cooper S-ben. Megmértük az utastér zajszintjét, menet közben. Kiderült, hogy már csukott tetővel, kilencvenes tempónál is sokkal zajosabb a Mini a mai kis és nagy dízelautók átlagánál. Egy mezei Opel Corsa 1,3 CDTI 66,1 decibelt produkál, a Mini Roadsterben 70-et mértünk. Ez az előbbi érték két és félszerese. Gonosz dolog ez a decibel. Nyitott tetővel pedig már 50-nél megvolt a 67 dB.
Nem egyedi problémáról van szó. Amikor Pistával még ősszel elhoztuk a Szlovákia ringet is megjárt, szerintem semmire sem való kupét, abban pontosan ugyanígy idegesített a nyomuló dörmögés öt perccel az elindulás után, mint most, a hátracsapott tetejű Roadsterben. Úgy látszik, hogy miközben mindenféle karosszéria formára ráhúzták már a modern Mini-skint, nem maradt idő átgondolni a zajkérdést. Lehet, hogy a hibái ellenére imádni való Mini Roadster Cooper S jobban megtalálná a vevőit, ha visszavenne egy kicsit az arcából.
Így maradnak a félreértések az ismerősökkel, a búgó kipufogó, és az értelmetlen extrák. Azokat is megértem, akik beleszeretnek a formákba, hogy ennyire tömzsi, mégis teljes értékű a Mini Roadster, és nem az esős novemberben szeretnék először kinyitni a tetejét. Ők nyugodtan vehetnek egy ilyen autót sima, egyhatos szívómotorral is. Az két másodperccel lassabban ér százra, alig több, mint kétszáz a vége, de még így is lép akkorát, mint az alapmotoros Mazda MX-5, igaz, nem hátul hajt. De ha önök pont ilyen autót szeretnének, valószínűleg életükben nem forgolódtak álmatlanul az autójuk hajtási módja miatt, és azok közé tartoznak, akik sportos vezetőként jellemzik magukat, amikor meg kell magyarázni az el-elkapott piroshullámot a városban. Addig lépjenek, amíg nem jön a gyerek. Ha pedig mindenképpen turbósat szeretnének, feltétlenül rendeljenek mellé füldugót, és soha ne hagyják az utcán éjszakára.
További cikkeink
