Nekem sem volt mindegy, igazából zsibbadt már a bal karom, amivel háromnegyed órája támasztottam a fejem, de meg sem mozdultam, ne gondolja ez a dagadék, hogy nem bírok már várni sem. Idegeskedjen csak a rohadt nikotinhiánya miatt, aztán stíröljön a szeme sarkából, ahogy eddig tette.
Frankkel szinte együtt kezdtük a szakmát. Valamikor a boldog nyolcvanas évek elején találkoztunk először, azt hiszem, Tednek, a hájas kaszinósnak intéztünk el egy-két madarat, akik azt hitték, meggazdagodnak Vegasban. Hát nem. Frank aztán egy időre eltűnt. Miután a hájast felnyomta a könyvelője, Frank lerendezte, de közben valahogy beleesett a farka Ted feleségébe, az pedig utánanyúlt a kaptárból. Ekkor kapta a Négyujjas becenevet.
Tudom, hogy mindig, minden melómról tud és figyel. Nem veszítjük egymást szem elől. Igaz, ma már nem megy minden olyan ruganyosan, mint régen, de ha akad, aki eleget fizet, azért megmozdulunk. Pedig nem kevés vaj van a fejünkön. Talán ezért is ülünk most is a sötétben, Magyarországon, Közép-Európában. Nem járhatunk a napon. Elmosolyodtam.
– Mit vigyorogsz már megint? Hogy a kurva életbe vagy képes vigyorogni? Negyvenévesen itt rohadunk egy mélygarázsban, ahelyett, hogy Portoricóban fetrengenénk a homokban, te meg vigyorogsz? – Csak úgy recsegett alatta a 884 ezer forintos Nappa bőrkárpit, miközben hevesen gesztikulált. Inkább nem néztem rá. Úgyis tudom, hogy néz ki ilyenkor: fehér nyál csapódik ki a szája szélén, nem szép látvány.
– Lazíts. Vagy gyújts rá. Odakint. – Tudtam, hogy ezzel még jobban felhúzom, pedig alapvetően kedvelem. Csupán két rossz tulajdonsága van: rengeteget dumál és javarészt az autókról okoskodik. Mint egy hülye kisgyerek. Sokszor unalmas, de ilyenkor legalább múlatja az időt. Különben is: tudom, nem bírja ki, hogy le ne szólja a verdámat, hiszen ehhez csak ő érthet, más nem.
– Rohadj meg. A kocsiddal együtt. Lassan már fingani sem merek ebben a romban.
Kinyúltam, megpöcköltem a kis gombot és hármas fokozatra állítottam a jobb oldal ülésszellőztetését (236 ezer).
– Tessék, szelelj kedvedre, ez a rom megoldja. – Kíváncsi voltam, erre mit lép.
– Ó, ne vakíts már az ülésszellőztetéseddel, contadino. Akkor is csak egy túlárazott, bajor pöcsköszörű.
Frank kezdett bekeményíteni, de talán annyi időnk van még, hogy belemenjek a vitába. Felé fordultam, kicsit tán meg is ijedt, mintha nem tudná eldönteni, hogy túllőtt-e a célon vagy sem.
– Figyelj, én elhiszem, hogy azt tartod magadról: értesz hozzá. Ehhez képest egy dízel S-Mercedessel jársz, mint a bolognai zsidó uzsorások, akik a gyűlésen is csak akkora hasznot mutatnak ki a családnak, amennyit az üzemanyagon megspórolnak. Beszólsz, mert ennyi pénzért nem hetest vettem? Harminc éve vagy a szakmában, de még mindig nem tudod kerülni a feltűnést?
Franknek felcsillant a szeme, témánál vagyunk. Éreztem, hogy mostantól kezdve nem is érdekli a meló, elfelejti, miért is vagyunk itt. Fél nyolc, késik. A mélygarázs szinte teljesen kihalt, két-három autó parkol csak a folyosónkon. A neonok fele kiégett, a másik felükben csak a légyhullák sütkéreznek a stroboszkópként villogó csövek fényében, a pisztolytáska pedig egyre kellemetlenebbül nyomta a hónaljamat. Mocskos egy környék, felül a pláza, alul a gané, így van ez.
– Feltűnés? Egy hetessel legalább komolyan vennének, így csak lejáratod magad, hogy ennyi év után nem telik rendes autóra.
– Frank, Frank, te tényleg szakértőnek mondod magad? Te vagy a nagy autóbuzi és annyit nem tudsz, hogy az 5 GT, a Touring, a 7er és az ötös limuzin ugyanazon modulokból állnak, egyazon a platformon? Hogy ez a 27 milliós autó, amit te itt a dízel Mercidből szarozol, 4899 milliméter hosszú és tengelytávja majd' 10 centivel több, mint az ótvar E-Klasse-é? – folytatni akartam.
– Na állj csak meg, állj csak meg egy kibaszott pillanatra… – Felemelte a hangját, de szerencsére a zajszigetelés remek, így sem kintről be, sem odabentről kifelé nem szűrődik ki abszolút semmi hang.
– …mennyivel is korábban jött ki az új E? Egy évvel? Kettővel? Szerinted ki kaszál ezen a bolton többet?
– Látod, látod, mindig okoskodsz, remélem, a kezed pontosabb, mint az adataid, Frankie, nézd csak meg, ki csinálja a számokat a szegmensben? Ha nem lenne az a sok sárga, a te duplalámpás, összefércelt Mercedesed sehol sem lenne. Elegancia, dupla fényszórók? Ugyan Frank, nézzél már szét, jön az új A6, egyedül az állíthatja falhoz a bajorokat. Ne röhögtess. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy a nevetséges, négyhengeres dízelekkel mennyi baj volt.
Azonnal visszakaptam a labdát, nem is vártam mást.
– Ha nem ismernélek, azt hinném, BMW-buzi lettél, de nem értelek. 27 millió helyi pénz… mi is ez? Ja, forint. Annyiért 740i-t kapsz, érted? A legnagyobbat. – Nem tágított ettől, sajnos legalább annyira megalomán volt, mint amennyire hallgatag. Tudtam, nem érti, nem is fogja soha, neki nőből is a legjobb kell, akkor is, ha ezt az ujja bánja. Rossz helyre dugta, de akkor is megcsinálta. Nekifutottam még egyszer, hátha…
– Próbálj meg lehűlni egy kicsit, szakikám, és mondd meg, minek? Vagy villogjak a fehér hetessel, mint a milánói bíboros, aki ötven euróért játszik a román gyerekekkel a hátsó ülésen? Mindenem megvan, amiről egy alapáras hetesben csak álmodhatsz és ha azt hiszed, hogy a sötétkék 535i nem mutat semmit, nagyon tévedsz, de erről nem tehetsz, te még mindig abban élsz, hogy csak a Mercedes a kényelmes. Ideje lenne váltanod, barátom, mert elszalad melletted a kor. – Nehéz vita lesz, de már belementem, ezeket a kapukat hiába döngetem.
– Túlzottan bízol te ezekben a kütyükben, az a bajod. – Látszólag feladta és idegesen elkezdett játszani a memóriás komfortülésekkel (659 ezer). Tudtam, hogy most fejben hibát keres, de biztos voltam benne, hogy hiába: az üléseket próbálgathatja, ennyire jókat sehol nem talál. Külön állíthatja a kétrészes támlát, a deréktámaszt akárhová, és felfújhatja az oldaltámaszt is egészen addig, hogy rákos tüdejéből kinyomja a szuszt, kacska lábát pedig támasztja a szintén motoros combtámasz. A belteret aztán lesheti: szép a bőr, a textúrája remek, a varrások párhuzamosak és mindenütt a puhaság, a vonalas német rend és szimmetria. Így kell ezt.
Jön a lift. Az ajtók közötti vékony sáv megtelt fénnyel, de a hátizsákos, pattanásos srác nem az volt, akire vártunk. Egy pillanatra csend lett, csak az i-Drive halk kattanásai hallatszottak (vannak még 2010-ben olyanok, akik használhatatlannak tartják?), ahogy unalomból böngésztem a menüben, megnyugtat a kis fémkarika súlya és hűvössége. Haladás? Technológia? Hogy kételkedhet ebben egy ilyen ember, aki gátlástalanul fingja tele a másik kocsiját úgy, hogy közben nem érzi a saját bűzét sem, miközben folyamatosan játszik az ülés gombjaival?
– A kütyük maguk a kor, Frankie – utálta, ha így szólítom. – Ha ellenük lázadsz, a kor ellen lázadsz, amelyikben élsz. Magadnál hordod még a Berettát? Látod, ahhoz az ócskavashoz még ragaszkodsz, ami szép tőled, legalább abban a tulok fejedben megőrzöl valami értéket, de mit érsz majd vele, ha öt lépésről nem találod el a vámházat? Megment téged a régi értékek őrizgetése, a szar feltámasztása? Tudod jól, hogy nem.
Abbahagytam az i-Drive birizgálását, háromnegyed nyolc, hol késik már? Ha ez egy csapda, akkor nagy bajban leszünk. A parkolóházban nincs merre menekülni, kijárat csak egy van. A szervómotorok halk zümmögése abbamaradt, biztosan eszébe jutott valami ennek a pojácának.
– Oké, rendben, Mr. Jövő, akkor meséld el, miért ragaszkodik a híres BMW-d annyira a hagyományokhoz? Soros, hathengeres motor? Mennyi előnye van egy véhattal szemben? He? Hokiütő? Vezető felé fordított középkonzol? És ez a forma? Bangle legalább egyéni volt.
Már-már úgy éreztem, megfogott, mikor ezt a motor témát felhozta, mert néha magam is elgondolkodom, tényleg, miért is? Aztán újra veszek egy soros, hathengeres BMW-t és rájövök. Ezt itt és most azonban hiába magyaráznám neki, így inkább finoman a forma felé fordítottam a beszélgetést.
– Lehet, sőt, hogy mai sikerélményed meglegyen, még igazat is adok neked. Bangle egyedi volt, így van. Csupán egy gond volt vele: két perccel a halála előtt érett be igazán. Az extravagancia tán nem éppen az a dolog, amivel ebben a szegmensben hódítani lehet, Frank. Mert attól, hogy tetováltatod a pöcsöd, még nem lesz több csajod. Ellenben ha valami úgy modern és 21. századi, hogy közben látod, tapinthatod benne a múltat – persze ha érdemes egyáltalán –, akkor jó esélyekkel indulsz. Nézd csak meg: a Mercedes elment egy sosemvolt formai irányba, az Audi viszont a high-tech-et nyomja. Szerinted kiben van meg mindkét hozzávaló leginkább? Segítek: nem a Lexusban, azt ne keverd ide…
Elgondolkodhatott, mert tán egy perc is eltelt, míg újra megszólalt. Úgy látszik, kielégítette válaszom, mert merőben új fronton támadt.
– De ha ennyire rejtőzködni akarsz, miért nem vettél hármast? Abban tényleg észre nem venne senki. Vagy azért az már nem jó, ha ennyire átnéznek rajtad? Egyedül élsz, bőven elfértél volna abban is.
Ez viszont igaz, mikor már nem tud felhozni semmit, akkor utolsó kártyájaként mindig kijátssza ezt. Jól tudja, hogy a válás óta ritkán találkozom a gyerekekkel, az anyjuk egyre ritkábban engedi őket hozzám. Szerinte egy ilyen alak ne neveljen senkit, a gyerekeit meg pláne ne. Csak azt felejti el az a hisztis tyúk, hogy ha én nem vagyok, akkor most ház sincs, amiben lakhatnak, nem beszélve a pénzről, amiből él. Tudom, hogy zavarta, ha Zoét kellett elvinnem jógára vagy bevásárolni, de megfizették, az volt a munkám.
Kizárt, hogy valaha is lett volna köztünk bármi is. Pedig tudtam, hogy kedvel és folyamatosan provokál. Amióta megvettem ezt a kocsit, még durvább lett. Szinte várja, mikor ülhet be hátra, mert tudja, hogy ilyenkor önkéntelenül is a tükörbe nézek. Először formás, ropogós fenekét tolja, szinte reped a kosztüm rajta, mikor beül, aztán kinyúl, behúzza az ajtót, közben tömött, sűrű melle közé esik a szem. Tudja, tudja. Utána már csak a végjáték: teátrális mozdulattal rakja keresztbe hosszú lábát, szemérmetlenül mutatva meg mindent. Aztán mosolyog, csak úgy magának.
Barna volt és gyönyörű. A főnökkel az alapítványunk által szervezett drogellenes koncerten találkozott. Ha rosszul ment az üzlet, akkor általában elég volt szervezni egy ilyet és minden rendbe jött. A sztárok sorban álltak a kokszért, kilóra vették, elvégre jó ügyet támogatnak. Így van ez.
– Nem, Frank, kell a hely, néha jönnek a gyerekek is – válaszoltam, de Négyujjas már nem rám figyelt.
A lift ajtajában feltűnt az ismerős, magas, vékony alak és határozottan elindult felénk. Nem láthatott be az autóba, de tudta, hogy mindig ugyanott várom. Mintegy 15–20 méterre járt, mikor az indítógombot megnyomva beindítottam motort. Mintha csak véletlenül felejtettem volna bekapcsolva, a bi-xenon adaptív kanyarfényszórók (271+131 ezer) felülről lefelé végigpásztázták a parkoló belsejét, majd az aktív fényelosztás nulla sebességet regisztrálva szétterítette a fénycsóvát, tökéletesen megvilágítva a repedezett betonpadló tócsáit és halvány felfestéseit. Az, akire vártunk, szeme elé kapta kezét.
– Kapcsold le, paraszt! – az ismerős hang élesen csattant.
Mintha csak a parancsnak engedelmeskednék, lekapcsoltam a világítást és kiszálltam, hogy a félig elvakított, bizonytalanul lépegető elé siessek. De Frankie már ott volt mellette, gondolom, nevén szólíthatta, mert felé fordult.
– Hé, te mit keresel itt, Frank? Elkísérted a bunkó haverodat? – nem vett észre semmit, nem gyanakodott, nem tudott. A főnök értett ehhez.
– Valahogy úgy – válaszolt, majd közelről egyenesen szíven lőtte.
Nem volt zaj, nem volt dráma, a hangtompító halk pukkanását teljesen elnyelte az ipari klíma duruzsolása. Egy nyögés, ez volt minden, amit Zoé a világra hagyott.
Tudtuk, mit kell tennünk, innentől kezdve olajozottan működtek a dolgok. Zsebemben kitapintottam a kulcsnélküli indítás kis plasztikdobozát és rányomtam a csomagtartó gombjára. Mire a felnyalábolt testtel odaértünk, már teljesen kinyílt a jókora nyílás. A csomagtartó mély, hosszan benyúlik a hátsó ülések mögé, 520 literes. Ez ugyan elmarad az E-Klasse 540-étől, de a néhai Zoé így is elfért a kofferek mögött, nem kell lehajtani az üléstámlákat (146 ezer). A leterített, fekete kertészfólia másik felét ráhajtottuk, majd visszaraktuk a három koffert. Egy gombnyomás és halkan zümmögve lecsukódott a fedél (163 ezer). Utazunk egyet, bébi?
– Hamar lelépsz – nyögi be Frank, utalva a bőröndökre, miközben beül mellém.
– Minek maradjak? – kérdezek vissza, aztán meghúzom a steptronicos sportautomata váltó (685 ezer) fura választókarját, a hosszú, szigorú orrot a kijárat felé fordítom.
Odakint megint esik, az út csúszós, nem hiányzik, hogy valami hétvégi sofőr most találjon el minket. Ezért a garázsbejáróból óvatosan hajtok ki, a sárvédőkbe szerelt kicsi kamerák (a 204 ezres Surround View rendszer egységei) megmutatják, hogy mindkét oldalról szabad az út. Kihajtunk, az automata ablaktörlő kicsit sem idegesítő ütemben azonnal törölni kezd. Frank a saját klímakonzolján matat, látom, megtetszett neki a szellőztetett ülés.
A Dynamic Drive (alapáras) üzemmódkapcsolóját Comfort módra állítom, ebben a városban szükség van rá, az utak minősége pocsék, nem szeretném túlzottan összerázni a csomagokat. Városban vagyunk, csak finoman, lassan gurulunk. Az osztott képernyős, 16:9 képarányú navigációs rendszert (Professional, 732 ezer) már előre beprogramoztam. Kicsit turkálok a telematikai menüben, de ebben az országban nem tudok bejelentkezni olajcserére a rendszeren keresztül, sebaj. A képernyőt megosztom, egyik felében maradjon a térkép, abból nem lehet baj, a másikon gyorsan átfutom a híváslistámat. Nem kell attól félnem, hogy Frank is látja, mert már tátott szájjal, félrebicsaklott fejjel alszik. Gondolom, tudja, hogy bőven van ideje, Zoét messzire visszük, minél messzebbre a várostól.
Az idő egyre romlik, ahogy a széttúrt belvároson keresztül kifelé tartunk, ilyenkor hálás vagyok magamnak, hogy nem sajnáltam 405 ezer helyi pénzt a HUD-ért. A navit sem kell figyelnem, a hangját le is vettem, ne zavarjon, mert a szélvédőre vetíti annak utasításait is. Az egyik lámpás kereszteződésben utolérek egy rendőrautót. Halkan szidom a balszerencsémet, hiszen jóformán ketten vagyunk az egész, várost átszelő, hosszú úton. Most eldőlhet, mennyire volt igaza az egyre hangosabban horkoló Franknek: megszívatnak vagy megvéd a sötét szín és a propeller? Most igazán nincs szükségem az ilyesfajta izgalomra.
Mivel a táblafelismerő rendszeren kívül szinte az egész extralistát beikszeltem, így az aktív, radaros tempomatot (452 ezer) 50-es maximális tempóra és minimális követési távolságra állítom. A zsaruk persze szigorú ötvennel szívatnak, várják, mikor borul el az agyam, de ráfaragnak. Ha lassítanak, a kocsi is lassít, ha gyorsítanak, gyorsít az én kocsim is, maximum ötvenig. A következő lámpánál persze pirosat kapunk megint, de dolgom nincs: automatikusan megállunk, majd el is indulunk puhán. Na, te dagadt disznó, ha nem örülnék annak, hogy végre csendben vagy, most felébresztenélek és az orrod alá dörgölném a működő technikát.
Már szinte lépésben gurulunk, mikor a rendőrök (persze indexelés nélkül) hirtelen sávot váltanak. Tudtukon kívül kifogtak a radaromon, mivel az ilyenkor elveszti a jelet, így az előre megadott sebességre gyorsít fel. Szerencsére ismerem már korlátait, hiszen éppen tegnap történt meg, hogy a sztrádalehajtónál ugyanígy elvesztette az előttem haladó jelét, majd még az előzőleg megadott tempóra kezdett gyorsítani, amikor újra feltűnt a képben a másik kocsi. Kíváncsi voltam, mit csinál. Sípolt, villogott és fékeztem egy nagyot. Hmm… az Audi lökhárító-sarkokba helyezett két, kicsi szenzora ezt kivédené…
Mindegy, nincs időm sokat gondolkodni, a rendőrautó felkapcsolta a fényhidat és bevágódott az egyik mellékutcába. Végre. Sok időt elvesztegettem, még napfelkelte előtt el kell tűnnöm jó messzire. Finoman gyorsítok, odabent ebből szinte semmit nem érezni, Comfort módban a nyolcsebességes váltó puhán, finoman vált 1500-as fordulatszám körül.
A villamossínek, megsüllyedt csatornafedelek csak tompa dobbanások a távolból, eszembe is jut valami teszt egy magazinban, ahol a defekttűrő gumikkal vagy mivel okolták a rázós komfortot. Lehet, teljesen más autóban ültek, mert ez aztán nem ráz, ez hintázik. Haha, most majdnem azt mondtam, hogy mint egy Mercedes, de nem, annál azért feszesebb. Mély merülésű hajó ez inkább, mint légpárnás.
A húgyszagú, külvárosi pályaudvart elhagyva már kijutottunk. Az eső alábbhagyott, halkan tolok az értetlen módon feláras pendrive-ról (USB 87 ezer) egy kis Count Basie-t. A 12 GB-os belső merevlemez tele filmekkel, oda már nem fér. A 16 hangszórós, Professional rendszer (286 ezer) halkan cincogja a Booty's Bluest. Cleveland Eaton bőgője finoman pattog, Frank felriad.
– Mi tartott ilyen sokáig? Még csak itt vagyunk?
– Zsaruk nézték egy félóráig a tátott szád, ez kicsit feltartott.
– De már nincsenek sehol, mégis csak húzzuk itt a belünket – a sosemvolt finom ember így próbált utalni arra, hogy nem elégedett a tempóval.
Belenéztem a visszapillantóba, mögöttünk lassan halványodtak a város fényei, ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk a régi húsüzemhez vezető úton, sehol senki.
A DDC kapcsolóját áttoltam a Normal és a Sport módon, egyenesen Sport+-ba, ahol kikapcsol a menetstabilizátor (DSC), a remek, aktív kormányzás (510 ezer) nagyobb ellenállást fejt ki és maximálisan direktté változtatja áttételezését. A gázreakció azonnali, a folyamatosan szárazon tartott fékbetétek pedig ugrásra készen állnak a maximális fékerő érdekében. Nem kell már semmi, egyazon mozdulattal húztam oldalra, Sport módba a váltót és süllyesztettem a velúr szőnyegbe a gázpedált.
– Ó, baszdm… – Frank nem tudta befejezni, mert éppen ennyi ideig tartott, míg a váltó visszapakolt három gangot és a 19 colos, 275/35-ös hátsó gumik menthetetlenül elvesztették tapadásukat. A kocsi fara kitört jobbra, majd balra, ahogy a turbó mindenféle késedelem nélkül azonnal, maximális nyomáson tölteni kezdett. Látod, Zoé, egy BMW kellett ahhoz, hogy megismerkedj az alsógatyáimmal… Nevettem. A 890 ezres feláras, aszimmetrikus méretű gumik még harmadik fokozatban is megnyikkannak, jó vicc…
Az 1760 kilós kocsi pedig nem könnyű, a motor nyomatékgörbéja azonban 1200-tól 5000-ig teljesen lapos, fix 400 newtonmétert biztosít. És ha Frank sápadt arcáról jól olvastam, akkor ez teljesen más, mint a dízelek hirtelen hatszáza.
A 306 ló egytől egyig megszámolható, orrukkal tolnak és tolnak, folyamatosan. Ha elfogy a lendület, paff… ott egy újabb fokozat és kezdődhet elölről. Nem durva, eszeveszett menés ez, nem a 4,4-es V8 földindító drámája. Ez egyfajta konok csörtetés, a motor és a kettős megfúvású turbó összhangja direktbefecskendezéssel és változó szelepvezérléssel (Valvetronic). És ahogy mindenezen a modern technológián, a számítógépek milliónyi bitjén keresztülszűrődik a jól ismert, fémes, gépszerű, soros hathengeres üvöltés…
– Hallgasd Frank, csak hallgasd – vetem oda neki, ahogy jobbra fordulva egy kontrával megfogom a csúszást, miközben a váltó engedi 7000-ig pörgetni a motort – ez a tradíció, ez a haladás egyben!
…és ezért nem vettem V8-ast. De ez neki tán mindegy is ebben a pillanatban, ahogy az Adaptive Drive (875 ezer) az aktív első-hátsó stabilizátorokat megkeményítve dolgozik össze a csilliónyi szenzorral azért, hogy élve és gyorsan érjünk célt. Karosszériadőlés szinte nincs, a valaha analóg, mára azonban teljesen elektronikus fogyasztásmérő pedig régen elhagyta a mérhető tartományt. Most aztán rekuperálhat a fékenergia-visszanyerő rendszer. Nem kicsi autó, ezt érezni, de méretéhez-súlyához képest nagyon is agilis, Frank mindjárt elhányja magát… Megérkeztünk.
Az utolsó pár száz métert jóformán alapjáraton gurulva, csöndben tettük meg. A fényszórókat lekapcsoltam, az 584 ezres Night Vision tökéletes képet ad a monitoron, kicsit szokatlan és nem kicsit kockázatos, de ennyit megér. A környék elhanyagolt házaiban lakók tán nem is regisztrálnak semmit, ahogy a borongós éjszakában házaik előtt halkan elgurul a sötétkék autó. A rendszer száz méterig üzembiztos, így idejében kiszúrjuk az út szélén támolygó csövest, ő csak akkor riad fel részegségéből, mikor közvetlenül mellé érünk.
A húsfeldolgozó valaha virágzó üzem volt. A környékbelieknek bőven adott munkát, épültek is a házak, játszóterek, egyik a másik után. Aztán az aktuális politikusgarnitúra leosztotta valamelyik szarrágójának, az pedig az utolsó fillérig eltette a hasznot, eladósította a céget, majd csődöt jelentett. Mindennapi történet, a végén egy emberi roncsok százait maga mögött hagyó hiénával.
A valaha volt telep olyan, mint minden, magára hagyott gyár. Kitört ablakok, szétvert redőnyök és üvegcserép. Halkan ropog a téglatörmelék a kerekek alatt, ahogy átgurulunk a néhai teherportán, a portásfülke vakon figyel, odabent egy telefonkagylót lóbál a kitört ajtón besüvítő szél.
– Szép kis hely, mindig is az volt – dörmögi Frank –, emlékszem, Bibbyvel mennyit jártunk ide, mikor a szakszervezet hangoskodni kezdett. Szinte hetente új embert kellett befenyíteni… szar ügy. De most már igazán megállhatnál, pisálnom kell, na meg rá is gyújtanék már tényleg.
Sürgetése nem izgatott fel különösebben, ahogy befordultam a raktárépület mögötti sarkon, a monitoron jól láttam a falak mentén menekülő patkányok hőképét. Megkocogtattam a plexit.
– Mindjárt ott vagyunk, vagy szeretnéd, ha a mogyoróidra rámozdulna a helyi mókus örs?
A vágóhíd csarnoka volt előttünk, a felhők mögül egy pillanatra elővillanó holdfény megcsillant a vakítóan kékre csempézett benti falakról. Jobbra fordultam, majd rükvercbe toltam a váltót.
– Mit csinálsz? Hát ennyire ellustultál már? Hová mész?
Válasz helyett visszahajtottam a külső tükröket és megnyomtam a környezetet feltérképező, Surround View rendszer (204 ezer) gombját. Kicsit állítottam a felülnézeti kép fényerején és alig pár centimétert hagyva mindkét oldalon, finoman betolattam, egészen a szennyvízlevezetőig. Szemem közben az átlagfogyasztás-mérőre siklott: 12 liter. Jó dolog a nyolcgangos váltó…
– Tessék, rágyújthatsz – fordultam hitetlenkedő kollégám felé, aki még mindig azt a rést bámulta, ahol az előbb bejöttünk –, feltéve, ha előtte segítesz.
– Basszus, ez szép volt, ez egy hasznos kütyü.
– Az, Frankie. Menjünk…
A csomagtartóban a vártnál kevésbé borult fel a rend. Egyedül az egyik bőrönd csúszott a lassan merevvé váló Zoé gyomrába. A fólia négy sarkát megfogva kiemeltük a csomagtartóból. Hosszú, barna tincsei önálló életet élve kacskaringóztak elő pici füle mögül, megtört fényű tekintete – mintha választ keresne még mindig – úgy fúródott az enyémbe.
– Várj – szóltam oda az egyre idegesebb Négyujjúnak –, tegyük le ide.
Egy kevés vér csorgott a cipőmre, ahogy letettük a földre. Leguggoltam és lefogtam a szemét.
– Istenem, ennyi érzelgősség – Frank már háttal nekem, szájában égő cigarettájával a falnál állt és a csobogásból egyértelművé vált, hogy a sör még mindig jó hatásssal volt veseműködésére –, a végén még megsiratjuk…
– Mondasz valamit, öreg barátom, azt hiszem, rágyújtok egyre én is. Túl jól ismertem (és talán szerettem, még ha tégla volt, akkor is). Feltéve, ha adsz egy bagót…
– Eh, érzelgős embernél miért nincs cigaretta? – kérdezett vissza, és már nyúlt is kabátzsebébe, hogy kivegyen nekem egyet.
– Öö, Frankie, én igazán nem szívesen… – kabátjában matató kezére mutattam –, de egy perce még azzal fogtad a pöcsöd, úgyhogy…
– Jézus ereje, mi vagy te? Egy kibaszott higiénikus? – csóválta fejét és odatartotta belső szivarzsebét.
– Rosszabb, Frankie, rosszabb… – súgtam, ahogy cigaretta helyett előhúztam hónaljtokjából Berettáját –, bérgyilkos vagyok.
Bumm. A közvetlen közelről kilőtt golyó átrepült Frankie állkapcsán, szájpadlásán, majd a feje búbját magával szakítva pattant meg a kék csempén. Nem maradt ideje semmire, csak némán odaomlott a földre, még parázsló cigarettája mellé, Zoé lábához.
A pisztolyt megtörölgettem, a kezébe nyomtam, majd ledobtam mellé a földre.
– Mondtam, hogy a cigaretta visz a sírba, öregem.
Kihúztam Zoé teste alól a fóliát, majd belecsavartam véres ruháimat és átöltöztem az egyik bőröndömből. Az elégetni való darabokat bedobtam a csomagtartóba, és lassan elhajtottam. A lövést biztosan hallották a környéken lakók, de azok sokat nem tudnak majd segíteni a zsaruknak. Azok csak egy instant szerelmi drámát találnak a földön heverve. Az órámra néztem és tárcsáztam a számot a Bluetooth-on keresztül csatolt telefonomon (187 ezer). A második csöngésre felvette.
– Szervusz, Ted. Minden elrendezve…
– …nem, a kocsit megtartom. De a következőhöz kipróbálnék egy új A6-ost.
Megint vigyorogtam…
Kevés volt az adat? Kattintson a képgalériába, vagy jöjjön cikkünk blogposztjába és mondja el véleményét!
További cikkeink
