Ádándon már jártunk, jól ismerjük ezt a rövid és biztonságos, ennek ellenére nagy figyelmet igénylő pályát. Az aszfaltot sok helyen laza talaj váltja fel, egymást érik a lassú és a közepesen gyors kanyarok. A nagyjából egy kilométeres szakasz inkább technikás, mint gyors, ennek ellenére lehet zúzni és negyediket váltani, de borulni szerencsére nehéz – mi legalábbis megúsztuk már egyszer, amikor a Subaru WRX STi-t gyilkoltuk, majd még egyszer, egy fillérekből épített, mégis zseniális, pehelysúlyú szöcske volánjánál.
Ezúttal a Lancer Evo X-en volt a sor – a Mitsubishi igazából EVOLUTION-nek nevezi, de ha egyszer Evo X, akkor Evo X, kérem, nézzék el nekem, ha így hívom. Mielőtt virtuálisan beülnénk, sőt, még mielőtt vetnénk rá egy pillantást, kötelességemnek érzem, hogy megdöntsek egy városi legendát. Mivel a Mitsubishinek és a Subarunak komoly ralis hagyományai vannak, ráadásul az utcai csúcsmodelleknek, amellett, hogy papíron hasonló teljesítménnyel büszkélkedhetnek, mint a hasonló nevű WRC versenyautók, még összkerék-hajtásuk is van, ezért az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ezekkel a kocsikkal bátran mehetünk olyan útfelületen, amilyenen a ralisok versenyeznek.
Ez így ebben a formában igaz is, az akciónak azonban lesznek következményei, a legkülönfélébb alkatrészeket tehetjük ugyanis tönkre. Ezek az autók kiváló alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy igazi raliautót építsünk belőlük, de abban a formában, ahogy a szalonból kigördülnek, nem alkalmasak rá, hogy dimbes-dombos, egyenetlen, kövekkel és sok kátyúval tarkított földúton zúzzunk velük, legalábbis huzamosabb ideig biztosan nem.
Háromszáz lóerő ide, raliból származtatott összkerékhajtás oda, ezek valójában utcai autók, melyeket egyértelműen aszfaltra optimalizáltak. Nincs olyan hasmagasságuk és nincs rajtuk igazán komoly kartervédő sem, hogy csak a legalapvetőbb dolgokat említsem. Ettől persze nem dőlt meg az elmélet, mely szerint tetszőleges útfelületen A-ból B-be vagy Impreza WRX STi-vel, vagy Mitsubishi Lancer Evóval lehet eljutni a leggyorsabban, de a tetszőleges felületet kéretik nem szó szerint értelmezni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy pocsék minőségű aszfaltúton vagy kevésbé pocsék minőségű földúton – ahol jóérzésű sportkocsi legfeljebb csak poroszkál, ha bemerészkedik egyáltalán – ezeknek a gépeknek nem lesz gondja.
Versenytempóban száguldozni egy ralikrosszpályán azonban még egy STi-nek, vagy egy Lancer Evónak is sok, ez van. Ha ilyen körülmények között szeretnénk használni őket, ki kell cserélnünk néhány alkatrészt. A tesztelt modell már túl volt a szükséges változtatásokon, így bírta a gyűrődést. Nem volt benne motor- vagy féktuning, csak felkeményítették a lengéscsillapítókat és megvédték azokat a kényes területeket – karter, olajhűtő –, melyek megsérülhetnek. A hátsó üléseket kikapták, hogy beférjen a bukócső, mely, ha minden jól megy, csak keseríti az ember életét a ki- és beszállásnál, borulásnál azonban jó szolgálatot tehet.
Az Evo X utastere, műszerfala, középkonzolja sokkal szebb annál, ami az Evo IX-ben volt, ebből azonban a tesztelt darabot szemlélgetvén gyakorlatilag semmi sem jött át. A kárpitokat leszedték, az ajtókat éktelen randa fehér lap borítja, az ablaklehúzók gombjainak paneljét műanyag bilincsek tartják, még a váltó és a kézifék borítását is kivágták a kukába. Félre ne értsenek, a tesztautó utastere nagyon is vonzó, de távolról sem azért, mert jól néz ki, hanem mert hamisítatlan versenyautó feelinget áraszt magából. A beltér spártai, versenyautós világába remekül illettek a masszív, tökéletes oldaltartású Recaro ülések, pedig eredetiek, nem utólag szerkesztették be őket.
Felkerült a sisak, a négypontos övet meghúztam, ahogy csak bírtam, alig kaptam levegőt; borultam én már versenypályán, pontosan tudom, mennyire fontos. A motor már járt, meleg volt, mégis inkább óvatosan kezdtem, nem gyilkoltam rögtön. Szomorú lett volna az első körben a bozótban landolni, még mielőtt megszerzem a szükséges tapasztalatokat.
Az Evo IX és X között óriási a különbség, már ami a kasztnit illeti. Az előző modell már-már hagyományőrzőnek mondható, őszinte, egyszerű külseje a múlté. Helyette itt ez az új, matchboxos dizájn, mely – amellett, hogy továbbra sem szép – már a vagányságát is elveszítette. Persze egy 300 lovas Lancer Evo mindenképpen vagány, még akkor is, ha barbirózsaszínre fényezik és pici, mosolygós, UV-zöld levelibékákat festenek az oldalára, de azért a régi legalább határozottan valamilyen volt. Nyers és férfias. Ez meg gömbölyű. Ennyi.
Vezethetőség és viselkedés tekintetében azonban nem sokat változott az Evo. Hála a magasságosnak. Nehéz róla olyat mondani, amit nem tudtunk már eddig is. Borzalmasan erős és közvetlen a motorja, gyakorlatilag a teljes fordulatszám-tartományban gyönyörűen húz, turbólyuknak se híre, se hamva. A kuplunggal nem kell birkózni, könnyen jár, az ötsebességes váltót egyetlen jelzővel illethetjük csupán: tökéletes.
A kormány nagyon közvetlen és végtelenül precíz, a futómű továbbra is zseniális. A Lancer Evo egyszerre érződik összkerekesnek és hátsókerekesnek úgy, hogy mindkét hajtási formából a legjobbat nyújtja anélkül, hogy a hátrányait is meg kéne tapasztalnunk. 300 lóerő ide vagy oda, az Evo X nagyon könnyen irányítható, jóindulatú autó. Gázadással tökéletesen kontrollálhatjuk a fenekét, mely jó hátsókerekeshez híven folyamatosan fickándozik, mégsem tör ki, ha állunk a gázon a kanyar közepétől. Mégiscsak négykerekes, vagy mi a szösz.
A tesztelt példányon nem gyári volt a kipufogó, így egészen jó hangja volt – a gyári dob kifejezetten visszafogott –, bár átütőnek még így sem nevezném. Ebben a tekintetben nálam egyértelműen a Subaru a nyerő, és az erejét is az adja le brutálisabban, vezetni mégis az Evót szeretem jobban. Könnyedebb, kecsesebb, elegánsabb. Jó, nem sokkal, de azért érezhetően.
Furcsa volt, hogy még a keményített gátlókkal sem volt igazán kemény, vagyis sokkal feszesebb volt ugyan a futóműve, mint az átlagos utcai autóknak, de még így sem volt elviselhetetlen. Még a ralikrossz pálya gödreiben, versenytempóban sem, amiből arra következtetek, hogy utcán is jobban használható, vagyis kényelmesebb a Lancer, mint az Impreza.
Jó móka volt újra Ádándon csapatni, az Evo X-es megerősített a hitemben: továbbra is a Lancert választanám. De nem a tízest, az nagyon csúnya. Sokkal inkább valamelyiket, hatostól a kilencesig. Azok is csúnyák, de azok annyira, hogy az már szép. Ha a dizájn a jövőben is hasonlóan fog fejlődni Mitsubishiéknél, ahogy már megszoktuk, akkor most engem egy ideig hidegen hagynak majd a Lancer Evók. Viszont kíváncsian várom, hogy fog kinézni az Evo húszas.
