A hétüléses Qashqai+2 nem a tudatos vásárlók autója. Az ilyen csávók mindenféle papírokkal mennek be a kereskedésekbe, literekből és milliméterekből álló mátrixokat lobogtatva rontanak oda egy autóhoz. Szemükben zavarodott fény, de hangjuk határozott. „Egy ilyet kérek szürkében” – mondják előzetes kérdezősködés nélkül. Biztos nem a Qashqai+2-re mutatnak.
Hogy miért nem valószínű, hogy a Qashqai+2-t bárkinek kidobná az
Excel, ha hétüléses autót keres tudományos alapon? Mert senki sem úgy
indul neki a kérdésnek, hogy szeretnék egy crossovert hatmillió
környékén, amibe beférnek heten. Egyrészt az emberek nem gondolkodnak
kategóriákban (amúgy is, mi a fene az a crossover?!), másrészt a
Qashqai+2-be tulajdonképpen nem fér be hét ember, csakis akkor, ha a
leghátulra kerülők egészen picik. És szívósak. Lényegesen szívósabbak,
mind egy Grand Scénic vagy egy Zafira leghátsó utasai. Bár egy gyerek
nagyon sokat kibír.
A hatodik és a hetedik szék alig hosszabb harminc centinél, és
kétujjnyi párnázaton kell jól éreznie magát az utasnak, nagyjából
derékszögben álló háttámlával. Éppenséggel elmentük vele
egyszer-kétszer ebédelni heten a szerkesztőségből, pár kilométeres
távolságot ki lehet bírni ott is. Kis segítség, hogy a középső pad
előrébb húzható, tehát leghátul legalább elfér az ember lába,
úgy-ahogy.
A póthelyek leginkább arra jók ebben az autóban, hogy az eredetileg
ötüléses Qashqai ért indulókat rávegyék, hogy mélyebbre nyúljanak a
pénztárcájukba. A pluszkettes félmillióval drágább, viszont nemcsak két
potyautasülés jár hozzá, széria a panoráma-üvegtető is, a középső pad
pedig tologatható. Mivel a +2 hosszabb 21 centivel, a csomagtartó is
nagyobb, ha a pótüléseket behajtogatják a padlóba, mérete meghaladja a
fél köbmétert. Vagyis jóval nagyobb, mint az ötülésesé.
Ráadásul előrelátóan oldották meg a pótülések kezelését. Először is:
pöpec kis helye van a csomagtakaró rolónak a padló alatt, ahová be kell
tépőzárazni, hogy ne zörögjön. Ezután csak fel kell nyitni a
pótüléseket a hátukon lévő leffentyűkkel, és ennyi.
Ha viszont csak úgy ránéz az ember kívülről, nehéz meglátni azt az
arasznyi különbéget a normál Qashqaihoz képest. Picit nagyobb a
pótablak a hátsó tetőoszlopon, az arányai pedig nem rosszabbak, sőt.
Azonban a tesztautó egészen perverz kivitelű volt; egyrészt mert a
kétliteres benzinmotor volt benne, másrészt mert nem volt
összkerékhajtásos, holott a Qashqai egyik vonzereje az SUV-szerűség. Az
Acenta szint alulról a második, amit kiegészítettek az úgynevezett
Biztonság-csomaggal (= tolatóradar és tempomat), összesen 6,3
millióért. Vagyis ez a kocsi egy rétegmodell alváltozatának oldalági
leszármazottja, viszonylag jó kivitelben, luxus nélkül.
A Qashqai belül már kevésbé izgalmas, teljesen szokványosak a
megoldásai, semmi csicsa, és így fekete belsővel nem is túl vidám. A
kárpitok és a szőnyegek kisautós nívójúak, a kongó kilincshanggal
nyíló, súlytalan hátsó ajtó is gáz hatmillióért. Viszont kétoldalas
digitklíma van, meg Bluetooth kihangosító, amihez egyébként bonyodalmak
nélkül lehet csatlakozni. Akármilyen hihetetlen, ez
nincs minden kocsinál így.
Na de kétliteres benzinessel? Lapozzon!
A bonyodalommentesség egyébként is jellemző, semmi kulcs nélküli
indítás, hangvezérlés, tolatókamera és hasonlók. És ugye a
kardánalagútról is hiányzik a 4x4 forgókapcsolója. Az ember csak
beindítja a kétlitykós, 140 lovas Nissan benzinmotort és csodálkozik.
Mert nincs hangja. És ha megy a Qashqai, akkor sincs hangja, egyszerűen
döbbenetesen csendes. Hogy mégse érezzük magunkat egy Lexusban − akarom
mondani, Infinitiben −, a hátsó futómű puffogása kicsit feltűnő ebben a
süketszobában. De csak azért, mert más zaj nincs.
A Qashqaiban − talán ezért − mindenki lenyugodott, aki vezette. Elöl
még a rugózás is lágynak érződik, a kormány iszonyat könnyű, a pedálok
is, tényleg úgy vezethető, mint egy átlagos kompakt személyautó.
Mondjuk ez érthető, mert akkora is: csak pár centivel hosszabb, mint
egy Focus kombi. Nem bántóan széles, nem kell létra a beszálláshoz, és
nem akkorák a tükrei, mint egy elefánt füle. Ami pedig a
manőverezhetőségét illeti: 11 méteren fordul, ami még elfogadható.
Valószínűleg ez lehet az autó trükkje: bár nem túl terjedelmes, az
SUV-k által nyújtott biztonságérzetet nyújtja, még sincs az állandó
para, hogy „elférek-e itt?” – és ez biztosan imponál a női vásárlóknak.
Pláne, ha adnak hozzá egy tolatóradart.
Olvasóink írták
Azoknak ajánlanám akik egy picit nagyothallók és nem
zavarják őket az innen-onnan érkező zörejek-zajok
Írjon ön is
ítéletet!
A kétliteres motor könnyedén elbír az 1200 kiló körüli kocsival,
szinte ugyanolyan, mint egy turbódízel, csak ezzel nem a büdösebbik
kútoszlophoz kell állni tankoláskor. Még hatfokozatú váltó is jár
hozzá, ami nem sportautós precizitású, de elmegy. A tíz másodperc
körüli gyorsítóképességet egyszer érdemes kipróbálni, de érezni, hogy a
4WD-rendszer kihagyása érzékenyen érinti az első futóművet. Mivel eleve
lágy, a kocsi kiemeli az orrát, és az erő kezdi kicsavarni a kormányt
az ember kezéből. Ugyanez az összkerekesben nem jelentene semmi gondot
automata üzemmódban, mert a felesleges nyomaték szépen elballagna
hátra. De ez melyik háziasszonyt érdekli? A normál közlekedésben az a
kétliteres motor legnagyobb előnye, hogy alig kell kapcsolgatni a
váltón, ha pedig – szigorúan egyenes menetben – gyorsítani kell, elég
erős. És arra sem kell figyelni, hogy mennyi a fordulatszám, ez nem
dízel.
Hát, a kanyarodás, az már más kérdés: billeg, orrot túr, hasonlók,
ha túl gyorsnak érzi a dolgot. Szóval csöppet sem sportos. A Qashqai+2
másik hátránya az, hogy a 600 kiló fölé növelt terhelhetőség miatt
bekeményítették a hátsó futóművet, mint egy furgonnál. Ezért, bár az
elöl ülők kényelemben érzik magukat, a középső sorban már ráz, főleg
síneken, keresztbordákon, fekvőrendőrökön és hasonló helyeken. Persze,
ahogy egyre jobban megterhelik az autót, úgy enyhül a rugózás
szigora.
Mégis, a Qashqai szerzett egy újabb hívet magának: Winklert már
korábban
levette a lábáról öt üléssel , engem meg most, héttel. Kicsit feminin járgány, de a
családi autók már csak ilyenek: eszembe sem jutna, hogy ilyet vegyek,
de a feleségem talán meg tudna győzni róla, pedig elég makacs vagyok.
Az pedig, hogy milyen minőségű szőnyegbe tapossák bele a gyerekek a
rágót, öntik a kólát és milyen műanyagokat karcolnak össze a Legókkal,
talán mindegy is. Mondjuk, azért akinek volt már japán Nissanja, kicsit
rosszul lesz, az európai gyártásból kikopott a japán finomság,
legalábbis ami a karosszéria és az utastér részleteit illeti. Be kell
indítani a kétliteres, változó vezérléses motort, hogy tényleg japán
kocsiban érezhessük magunkat. A fogyasztása elfogadható, városban a
dugóhelyzettől függően 9-10 liter között kajált, ami csöppet sem rossz
ekkora tömeg mellett, persze a dízellel biztos nem versenyezhet, ahogy
az sem vele, járási kultúrában.
További cikkeink
