Csikós
panaszkodott egy sort nem is olyan régen, milyen nehéz az autós újságíró élete.
Hiába próbál szegény hiteles képet adni egy autóról, ha a nép
egyszerű gyermekei általában a fapados vagy ahhoz közeli
változatot veszik, ő viszont szinte minden esetben extrákkal teli,
túlmotorizált gépet kap a kezébe, ami köszönő viszonyban sincs az
alapváltozattal.
Imája nyilvánvalóan meghallgattatott, mi másért kaptuk volna meg pár
nappal később ezt az 520d-t, amely a népautótól ugyan messze van,
bimmernek azonban fapados: 9,99 milliós árával büszkén – vagy éppen
szerényen – viseli a „legolcsóbb Ötös” titulust a sok 15 meg
20 milliós rém között. Nem minden autónál ilyen nagyok
a különbségek, az ötös széria egyike azon extrém példáknak, ahol
a fapados modellnek tényleg semmi köze a csúcsváltozathoz,
nevezetesen az
M5-öshöz, amelyért több
mint két és félszer annyit, 26,5 milliót kell fizetni.
De míg a csúcs-Ötös úri huncutság csupán, tesztünk alanya igazi
hús-vér autó, és talán nem túlzás azt állítani, hogy reális közelségből
integet azoknak, akik eddig
Mondeót vagy effélét
hajtottak, de valami elegánsabbra vágynak, és nem mellesleg
megengedhetik maguknak, hogy bő 30 százalékkal több pénzt áldozzanak új
autóra. (A 2,2-es, 175 lovas dízel Mondeo legolcsóbb változata 7,5
millió forintba kerül.)
Az 520d kétliteres dízelmotorja 177 lóerős, alapváltozathoz képest
több mint meggyőző – az 520i mindössze néhány tízezerrel drágább,
viszont sokkal többet fogyaszt, picit gyengébb és jóval
nyomatékszegényebb a motorja, ennek megfelelően valamivel rosszabb
a gyorsulása is. De vajon elég-e ekkora teljesítmény ahhoz, hogy
az 1,6 tonnás limuzin ne érződjön lomhának? A kérdést
sokféleképpen megválaszolhatnánk, elég azonban egyetlen árva adat, hogy
mindenki világosan lásson: 350 Nm. Ekkora nyomaték mellett szinte
mindegy is, 7 vagy 9 másodperc kell az autónak, hogy százra gyorsuljon
– esetünkben a bűvös szám 8,3 –, érzésre biztosan nem lesz gyenge.
Nagyon erős sem, ahhoz kéne még vagy ötven lóerő, inkább nevezzük
magabiztosnak. Akár városban, akár városon kívül használjuk,
a dízel kellemes társ az autózásban. És nemcsak melegen, hidegen
is csöndes, ami nagy szó; a motortér szigetelése nagyon jó.
Egyetlen kivetnivalót találtam az autóban: a hatfokozatú váltó
kissé hosszú utakon jár, és ami nagyobb baj, kicsit akadozik. Valahogy
eleve nem illik a kézi váltó egy Ötösbe – beszéltem olyan
emberrel, aki egyszerűen nem hitte el, hogy egyáltalán létezik nem
automata váltós kivitel –, olyan, mint a csíkos nadrág meg
a kockás ing esete. Sajnos az automata 570 ezerbe kerül, érthető
hát, ha valaki mégis a kézi váltó mellett dönt, annyira rossz nem
lesz, hogy meg kelljen bánni a választást, de ez a kocsi, és
főleg ez a motor jobbat érdemelt volna.
A váltót leszámítva az 520d maga a tökéletes limuzin.
A hely elöl-hátul, hosszában-széltében óriási, a motor nagyon
csendes és pont elég erős, az ülések kényelmesek, ahogy a futómű
is. Járt nálam az
530xd, elképesztő,
micsoda különbség van a két autó menetkomfortja között. Mindössze
egyetlen apró hüvelyk a felnigarnitúrák átmérőjében, és persze
jóval kevesebb rugózatlan tömeg, és az 520d mintha egy másik autó
lenne. Pedig az 520d alapáron 16-os felniken gurul ki a szalonból,
a tesztautón meg 17-es garnitúra volt – ennyit a fapados
tesztautókról! –, de így is tökéletesen csillapította még
a legkeményebb ütéseket is.
A kétliteres dízelmotor már a BMW EfficientDynamics
programjának keretein belül készült – hogy pontosan mi az
EfficientDynamics, és miért isznak kevesebbet ezek a motorok, azt
ezen a linken
olvashatja el –, a gyár szerint 6,5 liter gázolajat fogyaszt
városban, 5,1-et vegyes ciklusban. Nekünk a komputer 9,6 litert
mutatott, ami a gyári adatokhoz képest kiábrándítónak tűnhet, de
ekkora tömeg és teljesítmény mellett városban egyáltalán nem sok.
További cikkeink
