Az ember azt hinné, odaát, Miniéknél megállt az idő. Egyik Mini
olyan, mint a másik, pedig volt
modellfrissítés,
gyártanak
kombit is, de
a jól bevált formaterven sehogy sem akaródzik változtatni. Az
újításokat ennél a márkánál különösen nehéz észrevenni,
a dizájnért felelős részleggel nyilván mord hangon közölték
a marketingesek: jók az eladási statisztikák, szóval úgy
nyúlhattok hozzá, hogy nem nyúlhattok hozzá.
A hat év után, 2007-ben megjelent új
Mininek ugyan
minden alkatrésze más, még sincs a földön ember, aki meg tudná
különböztetni elődjétől, és ezzel tulajdonképpen nincs is semmi
probléma. Ha hat éve sikerrel árulnám ugyanazt a vattacukrot, én
sem nagyon változtatnék a receptjén. No de ha lenne egy olyan
hiper-szuper vattacukrom, ami szebb, jobb és finomabb, mint az összes
többi együttvéve – ezért természetesen sokkal drágább is –, ahhoz már
kitalálnék valami újat: csokidarabkákat szórnék a tetejére,
leönteném szörppel, szép, színes celofánba csomagolnám, és zsiráf meg
krokodil alakú pálcikára futtatnám fel.
Nem úgy a BMW. Az elősző JCW is olyan volt, mint a sima
Cooper S, és ezt a mostanit sem cicomázták ki. Csendben meghúzódik
egy-egy szolid John Cooper Works-logó az autó elején és hátulján,
a küszöbökre is jutott a feliratból, és van egy apró jelvény
a kesztyűtartó felett. Vége. A Cooper S és a JCW között
kevesebb a különbség, mint a 2001-es és a 2007-es Mini
modellek között.
Képzeljünk el egy potenciális JCW-vásárlót. Nyilván egy fokkal
exhibicionistább, mint a többiek, akik
Clio RS-t vagy
Civic Type-R-t
vesznek, de legalábbis jobban szereti a szépet. Kiválasztja
a legdrágább modellt, kifizet érte plusz másfél milliót –
a Cooper S 6,3, a JCW 7,75 millióba kerül –, és látszólag
ugyanazt kapja; nem hinném, hogy örül neki. Minden autógyártó
agyonspoilerezi a sportos modelleket, és ezt a vevők annyira
szeretik, hogy sokszor csak az optikai csomagot veszik meg, elég nekik
a gyenge motor, csak a kocsi mutasson jól. Miniéket ez
szemmel láthatóan kicsit sem érdekli.
Sokat gondolkodtam, mi lehet a háttérben. Két megfejtésem van.
Az első: a kocsi eleve jól néz ki, izgalmas, szembetűnő,
fölösleges lenne tovább feszíteni a húrt, nehogy túl csicsássá
váljon. A második: a gyáriak bíznak a JCW-tuningban, úgy
gondolják, a modell lényege a vezetési élmény, bőven elég
a plusz belső tartalom, hogy eladható legyen.
Szerintem kevesen bánták volna, ha a John Cooper Worksöt még
ördögibb külsővel ruházzák fel, de tény, hogy az embernek már akkor
összefut a nyál a szájában, amikor a műszaki adatokat
nézegeti, az autót még nem is látta. A Miniket jó vezetni.
Mindegy, milyen erősek, zártak vagy nyitottak, mindegyiknek első
osztályú az útfekvése, és mindegyikben nagyon jó a vezetési
pozíció. Ebben ráadásul még elektromos
differenciálzár
is van (EDLC, Electronic Differential Lock Control), ami ugyanazt
a feladatot látja el, mint a hagyományos sperrek, sőt, akár
teljesen össze tudja zárni a két oldalt, csak nem mechanikusan,
hanem elektronikus úton.
A motorról bővebben annak, aki érti
A csúcsmodell esetében a motorok különleges eljárással
köszörült és megerősített dugattyúkat, illetve fokozott
szilárdságú, megnövelt sűrítési arányú hengerfejet kaptak.
A szívószelepek és a szelepülékek szintén nagy
igénybevételre szánt anyagból készülnek. A sűrítési arányt
enyhén mérsékelték a Mini Cooper S konstrukciójához
képest.
A Mini Cooper S motorjához képest elért
teljesítménynövekedés elsősorban a levegő optimalizált be-
illetve elvezetésének, valamint az átdolgozott turbófeltöltőnek
köszönhető. A szívó- és a kipufogóoldali
teljesítményfokozó fojtáscsökkentés érdekében
a levegőszűrőt, a légtömegmérőt,
a kipufogórendszert és a katalizátort szintén
módosították.
A turbótöltő szívóoldali levegőbevezetésének áramlási
keresztmetszetét szintén megnövelték. A kettős
turbófeltöltő (Twin-Scroll Turbocharger) felépítése különösen
közvetlen teljesítményleadást tesz lehetővé.
A kipufogóleömlő öntvény, illetve maga a feltöltő
csatornái két-két henger szerinti tagolásban futnak.
A feltöltő turbinakerekei optimális módon már viszonylag
alacsony fordulatszám-tartományokon forgásba lendülnek.
A maximális töltőnyomást mindemellett 0,9-ről 1,3 barra
növelték.
Kompresszor már rég nincs, az új generációs Miniket turbófeltöltővel
lélegeztetik. A JCW-ben kifinomultabb technika van, mint
a Cooper S-ben, kettős befúvású turbója külön pumpálja
a levegőt a hengereknek kettesével, de lélegezni és kipufogni is
hatékonyabban tud a motor, emiatt 260 – sőt, overboosttal 280 – Nm
a nyomatéka, és ezért produkál 211 lóerős teljesítményt 175
helyett. A nagyobb motorerő miatt hatékonyabb fékeket szereltek
a kocsira, a hatalmas, piros féknyergeken csinos John Cooper
Works felirat. Megtaláltuk hát, dizájn helyett mire ment a sok
pénz, de vajon megérte-e?
A motor dögerős és csodálatos a karaktere. Már alul, kétezres
fordulat környékén is elég jól húz, feljebb pedig megőrül, szinte
kiugrik az autóból. Űzi, röpíti a kocsit, nehéz elképzelni olyan
szituációt, ahol ez a masszív 210 lóerő kevésnek bizonyulna.
A Sport gomb benyomása után érezhetően javul a gázreakció, és
kissé felkeményedik az egyébként is szokatlanul kemény és közvetlen
kormány. A JCW 6,5 másodperc alatt 100-on van, ám ezzel távolról
sincs vége, még jóval a sebességhatárok felett is magabiztosan,
könnyedén gyorsul. Kár, hogy a hangja nem az igazi.
A JCW brummog. Jó hangos a kipufogó, és szépen durrog, mint
némely versenyautóké, ha gyorsítás után elengedjük a gázpedált, de
nem vérpezsdítő a hangja, sőt, hosszú távon inkább idegesítő.
Autópályán kifejezetten kellemetlen a mély orgánum, 130-nál
a gázpedál legapróbb érintésére is bántó búgás tölti meg az
utasteret.
A motorhoz tartozó hatfokozatú váltó nagyon szépen, pontosan jár.
A váltóutak lehetnének kicsit rövidebbek, ennek ellenére nagyon
elégedett voltam vele. Egy baja azonban van. Amikor harmadikból vissza
akartam tenni másodikba, többször is átugrott a kar
a holtponton abba a tartományba, ahol már csak a rükverc
van. Amikor gyorsan megyünk, egy komolyabb féktávon nagyon kellemetlen,
hogy minden figyelmünket eltereli a vezetésről
a szerencsétlenkedő váltókar.
Ha az aktuális JCW-nek a futóműve olyan lenne, mint az
előzőnek, csak a motor és a váltó újult volna meg,
a közepes hangélmény és a megszokást igénylő váltó ellenére
is kapna négy és fél csillagot. A Mininek azonban a futóműve
is új, és sajnos azt kell mondanom, a John Cooper Works
Magyarországon gyakorlatilag használhatatlan.
Már az előző is nagyon kemény volt, ez azonban úgy pattog az
útegyenetlenségeken, mint az a kicsi, kemény, tömörgumi labda,
amivel délutánonként komoly sérüléseket okoztunk egymásnak
a napköziben, amíg a tanító néni el nem vette.
A sofőrnek egyfolytában korrigálnia kell az autó mozgását az
útegyenetlenségek miatt, nagyjából úgy érzi magát, mintha rosszul
beállított versenyautót vezetne.
A hosszanti bordák megvezetik, ide-oda tologatják a kerekeket,
a huplik rendre kikapják a kezünkből a kormányt, és ha
ez még nem lenne elég, az elektromos diffizár komoly hajtási befolyást
produkál gázadáskor lassú és gyors kanyarokban egyaránt. Ha a John
Cooper Worksöt rendesen meghajtjuk, a kormány megállás nélkül –
igen, gázadáskor még egyenes szakaszokon is – mozog a kezünk
ügyében, ha akarjuk, ha nem.
A futómű nagyon kemény, és a kasztni is végtelenül merev. Egy
sportkocsi esetében ezek a legszebb bókok, de a JCW-nél egy
kicsit túlzásba vitték a dolgot – vagy egyszerűen nem gurultak át
Magyarországra a tesztidőszak alatt. Az egy dolog, hogy
kényelmetlen, az előző is az volt, és sok más jó sportkocsi is az.
Mindent nem akarhatunk egyszerre, ezt minden sportautó-tulajdonos
tudja, és boldogan nyeli le a békát, ha bírja. De a JCW
békája túl nagy falat, ilyen körülmények között egyszerűen képtelenség
jóízűen autózni.
Az első kötény rendszeresen megsimítja az aszfaltot. Nem kell hozzá
fekvőrendőr vagy földút, csak a megszokott magyar minőségi
aszfalt. Nagyobb tempónál az autó rendre elpattog az útról – akkor is,
ha nem eszeveszetten száguldunk –, márpedig ha nincsenek az aszfalton
a kerekek, roppant körülményes a fékezés,
a kanyarodásról nem is beszélve.
Mindehhez vegyük hozzá, hogy a kanyarokban egyfolytában mocorog
alattunk, minden kisebb útegyenetlenség, minden pukli, minden
keresztborda dob egyet rajta, szóval nekünk megállás nélkül
korrigálnunk kell, ami megöli az élményt. Pedig tulajdonképpen minden
rendben van, a motor és a váltó remek, a fékek
brutálisak, a futómű nagyon gyors, és a diffizár is sokat
segít kigyorsításkor. Versenypályán valószínűleg élveztem is volna,
a magyar utak azonban még nem értek meg a Mini John Cooper
Worksre.
Az előző generációs JCW élvezetesebb és jobban használható, mint az
aktuális modell. Ez inkább egy versenypályán mutathatná meg
kvalitásait, de rossz úton sajnos kirázza a lelket az emberből,
így vezetni sem akkora öröm. Aki sportos Minire vágyik, vegyen egy
használt JCW-t, vagy ha új autót szeretne, érje be a sima, 175
lovas Cooper S-sel.
További cikkeink
