hirdetés

Ez a példány 43 éves

"190 SL? A sirályszárnyas?", kérdezte boldog-boldogtalan (és rontotta
el örömömet), amikor arról meséltem, mit sikerült kipróbálnom.
Hát nem, a Gullwing a 300SL, egy 1400 példányban készült
sportkocsi. Egy kicsit más szinten áll a klasszikussá nemesült
modellek örök ranglistáján. De azért a 190-es, azaz a W121-es sem
akármilyen darab.

Az amerikai vezérképviselet kérésére megtervezett két SL
(angol források szerint
Sporty és
Light, a németek a
Sehr Leicht-re esküsznek) együtt, 1954 februárjában
mutatkozott be a New York-i Motorsport-szalonon. Mindenkit lenyűgöztek,
kecses szépségükkel meghódították a kiállítás közönségét, a Mercedes
pedig Sindelfingenben nekilátott a sorozatgyártásnak. A szépséget nem
mérték olcsón. A 170-es Mercedes limuzin akkoriban 7900 márkába került,
a 190SL ennek úgy duplájába, a 300SL kicsit még többe, 29 ezerbe. A 190
SL-t 1963-ig gyártották, tesztautónk az utolsó évben készült példányok
egyike.

A fenekét sem lehet eleget csodálni

Sokkal szebb tető nélkül

Szép, harmonikus arányokkal megáldott kis roadster,
látszik, hogy nem egy levágott tetejű kupé, hanem eleve kabriónak
tervezték. Gyönyörű ívben fut végig az övvonal, a szemnek kellemes
szögben nyílik ki az ívből a szélvédő, ha felcsapjuk a ponyvatetőt,
egyből tönkrevágjuk a harmóniát.

Az nyer, aki a legtöbb engem talál meg a képen

A profilról órákat lehetne ömlengeni, aztán a frontról is, majd a
hátuljáról szintén. Ne féljenek, most nem fogok, de
egy-két részlet annyira szívfájdítóan csodás, hogy muszáj kiöntenem
a szívemet ide, Önök elé. Például gyönyörűek a lökhárítók, csodás,
ahogy domborodik, hajlik a krómozott lemez, szobrok ezek, örökké
ragyogó emlékművei a fél évszázaddal ezelőtti autótervezőknek. És ezek
még csak azok az alkatrészek, amik arra valók, hogy megvédjék a
sérüléstől a többit!

Látják azokat a krómszegélyes íveket a kerekek felett? Az első a
motorháztető, a hátsó a csomagtérfedél ívét követi le, és
még az sem baj, sőt, hogy a lemez hurkái betolakodnak a kerékjárati
ívekbe. Az egyszerre szögletes és ívelt hűtőmaszk? A hatalmas
krómcsillag a körben, két krómszárnnyal? Mmm! Minden részlet annyira
tökéletes, hogy úgy érzem, a tank töltőnyílását direkt azért oldották
meg ilyen rondán, hogy valamibe azért bele lehessen kötni.

Bordó, króm, csontfehér

Gyönyörű térképlámpa

A 190SL belseje más világ, nem olyan kortalanul gyönyörű, mint a
karosszéria, inkább muzeálisan szép. Három szín, a kormány, a
váltógomb, a kapcsolók, az ülés- és ajtókárpit csontfehérje, a
műszerfal bordó lakkozása és a ragyogó króm határozza meg a hangulatot:
sportos, elegáns, vidám.
Számtalan apró különlegesség villan meg a legszokatlanabb
helyeken: ki hallott már olyat, hogy egy autón szép legyen az ülés
zsanérja? Krómtól csillogjon a váltó gumiszoknyája alatti tömb? Láttak
már valaha szép térképlámpát, kívánatos, bőrkárpitos fedelű hamutartót?
És ez a csodás öreg Becker Europa?

Becker Európa, 43 éves

Egész használható a poggyásztér

Az enteriőr szépsége mellé komfort is társul. Az apró ülés
kényelmes, sokkal jobban tart, pihentet, mint kis mérete sejteti. Hely
is van bőven.
Kétüléses európai létére terebélyes csomagtartót, a könyöklők alatt
hatalmas ajtózsebeket, az ülések mögött nagy kárpitozott zugot,
sőt, a padlószőnyeg kis csapóajtaja alatt még öblös rejtett üreget is
kínál a pakknak a Mercedes.

Számos érdekes apró részletet rejt a műszerfal.
Szépek az órák, bár elhelyezésük meglehetősen ötletszerű: a két
nagy műszer, a 7000-ig skálázott, de 5500-tól már piros mezős
fordulatszámmérő és a mérföldben számoló sebességmérő alatt a
kormánytól balra került az olajnyomásmérő (amerikai importautó: ez is
fontláb per négyzetmiatyánkban számol) és a vízhőfok-mérő, balra a
benzinóra. Az időórát a kesztyűtartó (kulccsal zárható, persze, hisz ez
kabrió) ajtajába illesztették, szép, míves darab.

Kompakt, elegáns utastér

Bigyók

A fűtés-szellőzés szabályzóit egyenletesen szétszórták, háromszor két
tolókarral (az utas elé is jutott egy blokk) variálhatjuk a
nem-felülről beömlő levegő összetételét.
Ez lenne a kétzónás klíma őse? A visszapillantó tükör a kormány
mellé, le, a műszerfal tetejére került. A klasszikus megoldás cseppet
sem zavaró, így is jól látni a mögöttes forgalmat, tulajdonképpen nem
is értem, mára miért veszett ki. A tükör mögötti kis krómpálca nem
antennaként szolgál, csak a szélvédő keretét merevíti, haszna nincs, de
szép.

Amerikából tért vissza az óhazába, mérföldben számol

Ebben a Merciben
még nem a később általánossá vált pedálos rögzítőfék van, egy
esernyőnyél meghúzásával aktiválható, megcsavarásával oldható a
kézifék. Irdatlan, vékony, mégis kellemes fogású a kormány. Fura, hogy
mögötte a kürtkarima küllői nem követik a Mercedes-csillag vonalát, én
úgy terveztem volna, hogy kövessék. Aranyosak az arasznyi ablaktörlők,
viccesek a napellenzők: lehajtva őket az útból gyakorlatilag semmit nem
lehet látni. Viszont felhajtva jól elfogják a szelet.

A tető lenyitásához-becsukásához nem kell öt másodperc. Jobb,
középső, bal rögzítőkapcsokat kioldani, tetőt hátralökni - kész. Vissza
ugyanez, fordítva, ugyanolyan gyors, egyszerű, mint az ezerszer
megénekelt MX5-ös Mazda ponyvája.

Szép kis sor négy

Még a motor is szép: krómtól és réztől ragyog, műszakilag rendezett,
átlátható, az öntöttvas blokk érezhetően masszív, mercedesesen
robusztus, örök darab. Ez adta a típusjelzés numerikus részét is:
1897 köbcenti ugye 1,9 liter, hát akkor legyen a kocsi neve
190-es. A kétkarburátoros, négyhengeres OHC-blokk 105 lóerős, a
végsebesség 170 km/h katalógus szerint. Annyit nem, de olyan
100-120-at mentem vele, merthogy ugye ki is próbálhattam.

Tyúkitató, csillaggal

Ezzel a motorral nem egy sportautó,
1,2 tonnához ennyi erő manapság már csak normális, hétköznapi
közlekedéshez elég. Azért még 80 mph-ról gyorsult volna könnyen,
csak a lógó kormánymű miatt nem mertem tovább tolni neki. Hamarosan
érkezik egy új, azzal jóval stabilabb lesz az autó. A pedálok kezelése
nem igényel túl nagy erőt, inkább fura elhelyezésüket kell szokni: a
fék és a kuplung a padlóból áll ki. Négysebességes a váltó, egész
könnyű kapcsolni. A súlypont mélyen lent, a futómű egész igényes.
Mégis...

Eszébe jut erről egy mai Mercedes?

A 190SL-t nem jó vezetni. Gyenge, imbolyog, nem szép a hangja,
külseje alapján sokkal-sokkal többet vár tőle az ember, mint amit
nyújtani tud. A négy dobfék nagyon kevés, a modern, szervofékes
autókhoz szokott elpuhult huszonegyedik századi autóst minden
lassításnál az infarktus kerülgeti.

Tesztautónk úgymond szalonállapotú, ami veteránműfajban általában
nem egyenlő az újjal. Annyira jól meg van csinálva, amennyire egy ilyen
öreg veteránt helyre lehet hozni.
Csillog-villog, fut-szalad, mégis patinás, a polír alól kilátszik a
történelem. 25 881 készült a 190SL-ből. A mi példányunknak
tízmillió felett volt a vételára, a
mobilén már húsz-harmincezer euróért lehetne venni elfogadhatót.
Lehetne, de csak az tegye, akinél a veteránautózás az öreg vas
vezetésének hangulatában, az integető, vigyorgó járókelőkben, üzleti
befektetésben, vagy a kortalan szépség tiszteletében merül ki, és soha
nem akar bőgő motorral, csikorgó kerékkel James Bondot játszani egy
szerpentinen, vagy kortársakat alázni pályákon rendezett
veteránversenyeken. Nem arra való, ez nem sportautó, ez szép autó.

Teszt: Mercedes-Benz 190SL - 1963