Ez az igaz történet nem a barátságról szól, hanem arról, hogyan próbálták meg háromszor is összetörni a 300 lóerős tesztautót, hogyan csodálták kigúvadó szemekkel úton-útfélen, és miért akart mindenki azonnal versenyezni, amikor meglátta a japán Porschét.
Volt közben egy aprócska facelift. Kicsit változott a külső dizájn,
kicsit a belső is, állítólag jobb anyagok vannak az újabb 350Z-ben és
Roadsterben, mint előtte. Én nem tudom, nem vezettem a régebbit, de
kivételesen hiszek a sajtóanyagnak, mit veszíthetek?
Felhasználói szemszögből nem hiszem, hogy túl nagy jelentőségük lenne
ezeknek az infóknak, és az sem nagy durranás, hogy a 350Z 3,5 literes
V6-os motorja nem 280, hanem 300 lóerős.
Az új Z-k
egy tizeddel hamarabb gyorsulnak százra, és jobb a nyomatékgörbéjük.
Na, bumm. Lehet, hogy észre lehetne venni a különbséget, ha a két
modellt egymás után vezetjük, de biztos nem ezen fog múlni, hogy valaki
jól érzi-e magát ebben az autóban. Ha engem kérdeznek, 280 lóerő pont
ugyanolyan jó, mint 300. Persze extrém esetben egy kis finomhangolás
csodákra képes, de ahogy Karotta
élménybeszámolóját
olvasgatom, úgy tűnik, a Z motorjával eddig sem volt baj.
A Z Roadster gyönyörű és kívánatos. Mindenhol megnézik, sőt
megbámulják. Talán meg is kívánják.
Egy hatvanmilliós, vagyis ötször ilyen drága Lamborghinivel sem
kelthetnénk nagyobb feltűnést a budapesti utcákon. Az emberek
persze eltérően reagálnak; van, aki mosolyogva biccent és magasba emelt
hüvelykujjával jelzi, hogy szerinte jól választottunk. Van, aki juszt
se néz oda, és van, aki sötéten - talán irigyen? - bámul. De még többen
vannak, akik versenyezni akarnak.
az összhatás meg fenomenális
Én nap mint nap
sportautóval
közlekedem, de annyi versenyezni vágyó sportkipufogós, sötétített
ablakú Swifttel meg régi, morcos hangú BMW-vel, amennyit öt nap alatt a
Z-ből láttam, egy év alatt sem találkozom. Pedig az én autóm is vagány,
még nagy hátsó szárnya is van, mégis valahogy sokkal kevésbé piszkálja
fel puszta kinézetével az utakon közlekedő ámokfutókat, mint a 350Z
Roadster. Ez az igazi kihívás, jól megmutatni a gazdag ficsúrnak!
Ha valaki azt mondja, nem tetszik neki, egyszerűen nem hiszem el.
Jó, vannak
szebb autók a
világon, de a Z így is magasan túlteljesít minden normát.
Nem tűnik Nissannak, sőt japánnak sem tűnik. Úgy néz ki, mint
egy nagyon szép roadster, érdekli az ördögöt, ki gyártotta.
A beltér is pöpec, igaz, túl sok hely nincs. Se széltében, se
hosszában nem nyújtózkodhatunk, de ebben a kategóriában nem is lehet
elvárás. A csomagtér mérete miatt sem szólhat egy rossz szót senki sem.
Vicces, hogy míg a kupéba
két ,
a Roadsterbe a tető miatt csak egy golftáska fér be. Fenébe az
ostoba literrel, éljen az új mértékegység! A golftáskák elhelyezésének
helyes módjáról mindkét modellben kedves, debil matrica informálja a
tulajdonost.
A dizájnnal tehát minden rendben, arra viszont nem tudtam rájönni,
kinek épült a Z. A gazdag embernek, vagy a gazdag ember
feleségének? Csak úgy kerülhettem közelebb a megfejtéshez, hogy
kipróbáltam, milyen érzés gyorsan, nagyon gyorsan menni vele.
Tesztautót nem jó összetörni. Pláne
háromszor!
Szerencsére egyelőre nem tudom, milyen érzés összetörni más
autóját. Azok a tesztautók, amik az én kezemen átmentek, eddig
sértetlenül megúszták. Ha az ember a saját kocsijára nagyon
vigyáz, akkor egy tesztautóra
nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon vigyáz.
Ez persze nem azt jelenti, hogy kíméljük a motort, a
futóművet vagy a fékeket - ha így tennénk, sosem ismernénk
meg az autó egyik igen fontos énjét -, hanem hogy mindezt csak
olyan helyen és mértékben műveljük, hogy ne legyen baj
belőle.
Az élet azonban produkál kiszámíthatatlan szituációkat. Az
ember sohasem úgy ül be a kocsijába, hogy ma aztán, ha törik,
ha szakad, összetöri, akármi is lesz, aztán mégis mennyi a
baleset. Egy tesztautónál
az anyagi kár, a vesződség meg a kiesett idő csak az alap,
erre jön a magyarázkodás a szerkesztőségben, a még hosszabb
magyarázkodás az importőrnél, és jó eséllyel a szakmabeli
kollégák csípős megjegyzéseit sem lehet megúszni, jobb hát az
elővigyázatosság.
Én vigyáztam is, a 350Z-n azonban átok ült. Rögtön az első
nap egy T elágazáshoz érkezvén kinéztem balra, semmi, kinéztem
jobbra, semmi, ráléptem a gázra, de azonnal át is ugrottam a
fékre, ugyanis időközben
balról megérkezett egy hölgy egy Honda CR-V-vel, körülbelül
hatvannal. Igaz, bűnbánó arcot vágott, és integetett is,
hogy bocsi, de valahogy nem tudtam jó képet vágni a dologhoz.
Nem sokon múlt.
Másnap egy szűk,
meredek utcában araszoltam egy kisteherautó mögött.
Vascsöveket szállított. A csövek jócskán lelógtak a
platóról, rá is kötöttek egy kis piros kendőt, mindenki lássa,
mi a helyzet. Ezzel eddig nem is volt semmi baj, azonban a
kisteherautó sofőrje egyszer csak hirtelen fékezett. Mivel kábé
hússzal mentünk, nem volt nehéz megállni mögötte, láttam, hogy
udvariasan beenged valakit egy bal oldali mellékutcából.
Igen ám, de a sofőrnek annyira későn jutott eszébe
udvariasnak lenni, hogy a balról jövő autó már nem tudott tőle
kikanyarodni, a kisteherautó elkezdett hát tolatni. No,
ennek a fele se tréfa, jön felém a batár platóján a
vascsövekkel, én meg nem tudok hátrébb menni, időközben már
mögöttem is álltak. Nyomtam a dudát, mint az őrültek, közben
csaltam néhány centit hátrafelé, a sofőr meg csak gurult
magabiztosan, nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, mi van
mögötte.
Aztán az utolsó pillanatban
a duda hangja valahogy mégis eljutott a tudatáig, és
rálépett a fékre. Nem vagyok vallásos, úgyhogy nem tudom,
kinek, de nagyon szépen megköszöntem, hogy ezúttal sem lett
baj.
A harmadik incidens egyszerű történet. Kicsiny mellékutcában
haladtam úgy harminc-negyvennel, mikor balról úgy kanyarodott
ki egy kis 121-es Mazda, hogy
a volánnál ülő úr egyáltalán nem nézett abba az irányba,
amerre az autója haladt. Valamit megszokásból tekert ugyan
a kormányon, de az ív, amelyen közeledett, fenyegetően közel
volt a roadster karosszériájához. Felüvöltöttem. Tényleg.
Nagyon ideges lettem. Harmadszor kerültem lehetetlen
szituációba, sok volt már.
Legalább csatában halna meg szegény, az én hibámból, de
így... Így nincs semmi értelme. Amennyire tudtam, jobbra
húzódtam, a kis Mazda milliméterekkel kerülte csak el a 350Z-t.
A sofőr talán észre sem vette, mi történt. Én meg olyan
boldogan adtam vissza másnap a tesztautót, mintha egy
Zastavától válnék meg. Pedig amikor épp nem akartak összezúzni,
nagyon jól éreztem magam benne.
A Roadster több mint 1,6 tonnát nyom, egy picit sok. A Porsche
911-es Cabrio 150 kilóval, a Boxster bő három mázsával könnyebb. A
tömeg gyorsításnál nem jelent gondot,
a 300 lóerős motor boldogan röpíti az autót, kanyarban azonban
érezni. Nem nagyon, de érezni. A Z Roadsternek nagyon jó a
súlyelosztása, ami alapvető fontossággal bír egy sportautónál. Ha rossz
a súlyelosztás, vagy dög unalmas, vagy vezethetetlen, vagy
életveszélyes lesz az autó.
A Z egyensúlyát tökéletesen megtalálták, viszont a futóműve lehetne
egy picivel feszesebb, közvetlenebb. Azt hiszem, amikor ezek a
gondolatok megfogalmazódtak bennem, kicsivel közelebb kerültem a 350Z
Roadster igazi énjéhez. A 350Z Roadstert mégis inkább a nőknek találták
ki. Ebben a kocsiban a brutális motor és a csodálatos Brembo
fékrendszer
nem arra való, hogy állatmódon gyorsuljunk és lassuljunk, hanem
hogy apunak is tessen a portéka, és úgy fizessen be anyunak új autóra,
hogy közben arra gondol, néhanap azért ő is elviszi majd.
A futómű tehát nem annyira sportos, mint a motor és a fékek, de így
is csodálatos. Hazánk útjainak állapotát figyelembe véve sokkal
egészségesebb egy kanyarokban kicsit bizonytalanabb, de kátyúkat,
útegyenetlenségeket jól toleráló megfejtés, mint egy kompromisszum
nélküli. Majd ha néhány év múlva viszonylag olcsón lehet használt
350Z-t vásárolni, a trackday-ekre járó önjelölt autóversenyzők és
drifterek vesznek bele négy lengéscsillapítót, addig meg a gazdag
feleségeknek jó lesz így, komfortosan is.
a hatodikat nehézkesen veszi
A puhaság persze relatív, a valóságban ez a futómű gyönyörűen fogja
az autót a kanyarokban, pontos és élvezetes autózást tesz lehetővé,
csak hát a motor meg a fék annyira brutális, azokhoz képest tényleg egy
kicsit nyúlós. A V6-os gyönyörűen szól, még alcsony fordulaton is
érezni rettenetes erejét.
A 6,3-as gyorsulást érzésre jó fél másodperccel kevesebbre saccoltam
volna. A 300 lóerőből és a 353 Nm-ből még akkor is sokat érezni,
amikor a motor kis fordulaton, teljesítménymaximumától öles távolságra
dolgozik. A végsebesség sem azért 250 km/h, mert a V6-os elfárad, hanem
mert ott tilt az elektronika.
A váltóról még nem szóltam. Fura egy szerkezet. Határozott, pont
annyi ellenállást fejt ki, amennyi még jól esik, rövid utakon, nagyon
pontosan jár. Negyedikig. Eddig még csak olyan váltókkal találkoztam,
melyek vagy jók, vagy rosszak, de végig. Ez negyedikig tökéletes, az
ötödiket és a hatodikat viszont nagyon nehezen ette meg, a rák tudja,
miért.
A 350Z nagyon jó kis autó. A Roadster egy hangyányival rosszabb
sportautó, cserébe viszont kábé húsz másodperc alatt kinyílik a
vászontető, nyitott autóval autózni meg kifejezetten szórakoztató.
Ott lapul benne a brutális állat, de szerintem akkor is nőknek
találták ki. Ha véletlenül négy-öt év múlva mégis veszek használtan
egy olcsó, megkímélt darabot, ezt az utolsó kijelentést visszavonom.
Ja, és mindössze 16 litert fogyasztott, pedig kapott hideget,
meleget.
A szerző értékelése
Roadster nem tisztán sportautó. Ha annak szánták volna, nyersebb,
puritánabb és talán könnyebb is lenne. A Z Roadster inkább egy
csilli-villi nyitott kétüléses, amit az asszony is nagyon szeret,
és az ura is szívesen visz el. Kiválóan lehet vele őrjöngeni, de a
mindennapokban is remekül használható. Jó vele.
További cikkeink
