Boldogan álltak mind az asszonyok a bölcső fölött. Ő volt a legszebb, legértelmesebb tekintetű gyermek a vidéken, igaz, alig nagyobb egy borsószemnél. Akkor még senki sem sejtette, hogy John Cooper Works, mert ezt a nevet kapta, a saolin kolostor legkiválóbb diákja lesz.
The way of the Mini
Nehéz szülés volt, ötödmagával jött ugyanis a világra. Anyjuk alig élte túl, de nagy volt benne az akarás, sehogy sem hagyhatta magukra a kis lurkókat, erőt vett hát magán, és mikor másodnap magához tért a nagy fájdalomból, rögtön szoptatni kezdett. Sok teje nem volt, igaz, de amennyi volt, igazságosan osztotta el. Az apróságok sohasem sírtak, mohón falták anyjuk emlőit, gyarapodtak is szépen. Telt, múlt az idő, és ők még mindig úgy hasonlítottak egymásra, mint a tojások a tyúkok alatt odakünn az ólban.
Egy kicsit kisebbek maradtak ugyan a többinél, de csinos és egészséges volt valahány. Mikor aztán növendékkorba léptek, három úgy döntött, elmegy szerencsét próbálni. Jaj, sírt az anyjuk, már hogy ne sírt volna, de hát mit volt mit tenni; tudta, ha nem engedné, messzebb űzné őket magától, mint amilyen messze a lábuk valaha is viheti őket. Meg aztán ott maradt vele One is, D is, sosem lesz már egyedül. Sok szerencsét kívánt csemetéinek, és útjukra engedte őket.
A három testvér csak ment, baktatott céltalanul. A sok gyaloglástól kikérgesedett a talpuk, megerősödtek a lábaik. Megtanultak vadászni, halászni, dolgozni, és ha kellett, meg is védték magukat a haramiáktól. Elválaszthatatlanok voltak. Szerették, védték, óvták egymást, együtt nevettek, de összetartottak a bajban is.
Egy nap találkoztak három saolin szerzetessel. Coopert láthatóan nyugtalanították ezek a fura, kopasz, narancssárga lepedőbe burkolózó alakok. Idegenkedett tőlük, és ezt nem is rejtette véka alá. Nem úgy a két másik. Őket vonzotta az ismeretlen nyugalom, gyönyörködtek a szerzetesarcok tiszta vonásaiban, csodálták az idegenek sima mozdulatait.
Cooper úgy érezte, a két testvér az ő saját teste, belőle szakad ki valami, mikor az útkereszteződésben sűrű könnyek közepette anyjuk háza felé vette az irányt. Sírt a két másik is, de tudták, nem történhet másképp. Szomorúan, de reménnyel telve követték hát sorsukat a nagy saolin kolostor felé.
Mivel ez egy autós médium, rövidre fogom a történetet, ígérem. Az egész alig lesz már több egyetlen nyúlfarknyi bekezdésnél, esetleg kettőnél. Tehát: a két testvér szorgalmasan tanult, alázatos, tisztelettudó diákok voltak. Jó ideig fej fej mellett haladtak, együtt edzettek, együtt meditáltak. Hanem mikor férfikorba léptek, már látszott, más-más jövő vár rájuk.
Cooper S egy napon úgy döntött, eleget tanult már, mostantól inkább az életnek szenteli mindennapjait. Elhagyta hát a kolostort, és újra a nyakába vette a világot. Erős volt, gyors és fiatal, nem félt semmitől, csak élt gondtalan. John Cooper Works azonban még sokáig a kolostorban maradt. Ő volt a legkiválóbb, legszorgalmasabb diák mind közül, hamarosan a mesterein is túl tett. És amikor már nem volt mit tanulnia, gyorsabb volt mindenkinél, és erősebb, mint három másik együtt, fogta magát, és könyörtelenül lemészárolt mindenkit a kolostorban. Azóta is a gyilkolásnak él. Ha meglátja, ne meneküljön. Már úgyis késő.
Hát így a legenda. Így lett az egyszeri Miniből John Cooper Works, a 210 lóerős szörnyeteg iszonyatos, 245 Nm-es nyomatékkal, aki a 230-at is megfutja, és 6,6 másodperc alatt van százon. A történet persze több sebből vérzik, hiszen a testvérek nem is egyszerre jöttek a világra, a JCW valójában a Cooper S továbbfejlesztett változata, és eleve hová lett a sok kabrió, de ettől most tekintsünk el. A lényeg, hogy ez a kisautó az egyik legélvezetesebb elsőkerék-hajtású sportkocsi a világon.
Az autóról, most már tényleg
A brit John Cooper Works régi, tuninggal és versenyautó-építéssel foglalkozó cég. Amióta Mini van, összefonódás is van, de bármily furcsa és különös is egyben, a John Cooper Works volt előbb. A patinás cég nevét viselő Mini 2003-ban jelent meg. Kicsit gyengébb volt - 197 lovas -, és kiforratlanabb, mint az általunk is tesztelt modell, ami már 2004-es fejlesztés. Azóta kijött egy még ennél is durvább Mini, a John Cooper Works GP, de ez most mindegy.
A John Cooper Works valójában egy Cooper S, csak egy kicsit megbuherálták. Ha valaki ilyen autót szeretne, megveheti ebben a formában, de ha van egy Cooper S-se, elég, ha a tuning kitet vásárolja meg hozzá 1,3 millióért, ugyanaz a végeredmény.
Az átalakítás kívülről alig-alig látszik, pedig jó lenne, ha mindenkinek nyilvánvaló volna a dolog, a kis dög ugyanis iszonyatosan gyors, nem árt kitérni az útjából, ha támad. Akinek jó a szeme, talán észreveszi a piros féknyergeket, a John Cooper Works-kipufogóvéget és azt a néhány jelvényt az autón itt meg ott. A szénszálas műanyagból készült légbeömlőt és tükröket is csak a csúcs-Minihez kínálja a gyár. Sok apróság. Míg a Cooper S kedves játék, a JCW vadállat. Tudják, ahogy a mese is mondja. De ez kívülről nem látszik.
Annál többet foglalkoztak a brit mérnökök a motorral. A JCW-nek saját fejlesztésű injektora és motorvezérlése van. A kompresszort hatékonyabbra cserélték, módosították a hengerfejet és a kipufogórendszert is. Az nem olyan érdekes, hogy a légszűrőrendszerbe beszereltek egy extra szelepet, ami magas fordulaton nyit, hogy több levegőt kapjon a motor, az viszont igen, hogy valaki a BMW-nek drága pénzért lefordította az eredeti sajtóanyag idevágó részét a következőképpen: A mérnökök a motor szellőzését is nagyobb teljesítményre állították még egy szellőzőnyílás kialakításával, amely a másodpercenkénti 4500-as fordulatszám elérésénél kezdi meg működését.
A Works képes rá, hogy nagyobb emelkedőn is felmenjen, sőt fel is gyorsuljon negyedikben, 1000-es fordulatról. 2000 környékén már bőven elég ereje van egy kis könnyed, sportos autókázáshoz, 3000-től 5000-ig egy állat, onnan egyenesen gyilkos. Sorozat. De nemcsak a teljesítmény, az akusztikai élmény is extra, a kompresszor magas fordulaton hangosan visít a motortérből. A JCW 6,6 másodperc alatt van százon, és 230 a végsebessége, de sokkal fontosabb, hogy a kicsi kasztniban már 80-nál durvább sebességérzetünk van, mint valami limuzinban 150-nél. Isteni!
A motorhoz tartozó hatsebességes váltó férfias darab, kicsit talán túlságosan is. Nem akad, viszont elég nehezen jár, hosszú utakon, és nem is mindig sikerült megtalálnom a megfelelő fokozatot. Nem kifejezetten rossz, de nem is jó. Az elosztása sem igazán sportos, mégsem jelentenek gondot a hosszabb fokozatok, sőt! Nem baj, ha egy kicsit visszaesik a fordulat, a motor ott is nagyon erős, ugyanakkor harmadikban gyönyörűen végig lehet autózni szinte bármilyen hegyi szakaszt.
A tuning a futóművet is érinti. A John Cooper Works 15 mm-rel közelebb ül a földhöz, mint a Cooper S, és adnak egy első toronymerevítőt is. Nem hittem volna, hogy egy kis ültetés és egy semmi kis fémrúd ennyit változtathat egy autó viselkedésén, de tény, hogy a JCW sokkal kényelmetlenebb és ugyanennyivel sportosabb is a Cooper S-nél.
A tuning-Mini veszettül ráz, földútra inkább ne is menjen vele az ember, borzalmas. Már a kisebb útegyenetlenségek is zavaróak, bár ha gyorsan megyünk, még izgalmas is lehet a dolog, az autó ugyanis folyamatosan pattog, meg kell küzdeni minden méterért. Nem ez az ideális állapot, egy raliautót teljesen másképp állítanak be, de ennek is megvan a maga varázsa.
Ha viszont véletlenül találunk valami rendes, jó minőségű utat, a Works hazaér. Erőszakosan tapasztja magát az aszfalthoz. Jó széles a nyomtáv, kisautóban ilyen kanyarsebességet talán még sohasem tapasztaltam. Nagyon hamar megkezdhetjük a kigyorsítást, a sperr-diffi, mert a tuningcsomaghoz az is jár, szinte kirántja a kocsit a kanyarból. Általában a rövid tengelytávú autók egyfolytában keresztbe akarnak állni, és könnyebben megpördülnek, ami nagyon élvezetesé teszi az autózást, hiszen sokkal jobban mozog az autó feneke, és nagy a tét, ami jó dolog.
Az erős motorokkal meg általában az van, hogy ha az első tengelyt hajtják, kigyorsításnál nagyon óvatosan kell adagolni a gázt, ne az aszfalt felett forogjanak a kerekek bután, hanem ténylegesen hajtsanak. A John Cooper Works viszont, a sperr-diffinek és a remek első futóműnek hála, olyan jól viszi át erejét az útra, mintha mind a négy kerekét hajtaná.
Apró bakikat azért találtam. Van ugye a váltó, meg hogy nagyon ráz, bár utóbbit az élményért cserébe egy sportkocsinak meg lehet bocsátani. Nagyobb tempónál már hangos a futómű. Elöl eléggé, hátul borzalmasan szűk a hely, és a csomagtartó is kicsi. Az ülések oldaltartása sem az igazi, és egy 170 centis sofőrnek - ez én volnék - nem ér el a keze a könyöklőig. Akkor meg minek a könyöklő, pláne, ha még a kezemet is beleverem, amikor behúzom a kéziféket. Ezek a bajok.
És végül néhány szót arról, hogy akkor most férfiúi vagy női autó a Mini, és szép-e, vagy csak egy hivalkodó giccsparádé.
65 éves édesapám véleménye: Jaj de jól néz ki, tisztára olyan, mint az új Suzuki! Nagyon aranyos! Ebbe szívesen átülnék!
59 éves édesanyám véleménye: Na látod, fiam, ez már nekem is tetszik! Mindig csak azokat a nagy batárokat hozod ide, de ez olyan aranyos, erre szívesen lecserélném a Fiestát. Miiiii, hogy 7,5 millió az ára? Nem baj, akkor is nagyon szép.
Lányoknak, asszonyoknak egyértelműen tetszik a Mini, ez nem is kérdés, de barátaim és egyéb hímnemű ismerőseim egybehangzó véleménye szerint is jópofa autó. Nem mindenki tud azonosulni a stílussal, de ez a vidám, kedves dizájn valahogy belopja magát az emberek szívébe. Akinek nem tetszik, kérdezze meg magát még egyszer! Lehet, hogy egyszerűen csak nem meri bevallani magának, hogy a Mini aranyos, mert túlságosan sok játékosan gyermeki, ne adj' isten, feminin vonást fedez fel rajta?
Nem lehet, hogy attól fél, kinevetik, uram bocsá', lebuzizzák? Ne féljen, buzinak lenni valószínűleg nem is olyan rossz, legalábbis nem rosszabb, mint heterónak. Vagy kereszténynek, vagy mohamedánnak, vagy zsidónak, vagy feketének, vagy romának. Gondolkozzon nyíltan, fogadja el embertársait, és szeresse bátran a Minit!
Leányismerőseimet kitartóan kérdezgettem, mit szólnának, ha barátjuk egy ilyen autóból szállna ki. Azonnali választ senkitől sem kaptam. Egyértelmű, hogy a Mini erősen feminin, hosszas gondolkodás után végül mégis mindenki úgy döntött, semmi ciki sincs abban, ha a pasi egy Miniből száll ki, főleg, ha az a Mini fekete. Ha pedig a tetejébe' még megy is, mint a golyó, végképp senkinek sem lehet kifogása a mostanában kapható legszórakoztatóbb, legélménydúsabb első kerék hajtotta sportkocsi ellen. Vagy?
A szerző értékelése 
További cikkeink
