Teljesen nyilvánvaló, hogy a Jeep Wranglerről szóló tesztet
a márka legendás múltjával illenék kezdeni. De mivel a témakört
már feldolgoztuk -
még némi mattzöld fétisre is fény derült -, inkább vágjunk egyből a
közepébe.
Az élet úgy hozta, hogy a
Grand Cherokee tesztautó visszaadása egybeesett a Wrangler elhozásával,
gyakorlatilag átültünk PG-vel az egyikből a másikba. Az, hogy csendesen
összemosolyogtunk a kulcsos ajtónyitáson és a központi zár hiányán, még
simán elmegy egészséges sznobizmusnak, de
a burjánzó röhögést, amit az ajtó becsapása váltott ki, máig
szégyellem. Egyetlen mentségem, hogy lélekben nem készültem fel
kellően a találkozásra, és teljesen átlagos, modern autót vártam.
Aki úgy közelít a Wranglerhez, mint egy mai autóhoz, annak csalódást
fog okozni. Nem kicsit. Itt van, például, az ajtó, ami nevetségesen
könnyű (hiszen műanyag),
még a spejz ajtaja is precízebben csukódik. Ráadásul az első
ajtóbecsapási kísérletnél nem sikerült kellően jobbra dőlnöm, így a bal
könyököm és a vállam meghiúsította a záródást. Még jobban össze kellett
húznom magam, hogy felhangozhassék a Wartburg-, és Barkas-ajtó
becsapását idéző tompa puffanás, majd lassan elhaló visszhangja és a
tető remegése.
Ennek persze nem kellett volna ekkora meglepetést okoznia, hiszen
egy, a szivacsba burkolt fém bukókeret fölé (egy maréknyi csavarral)
rögzített hardtop - vagyis műanyag - tető belső oldalára ragasztott
matrica előre figyelmeztet: "a tető és az ajtók kizárólag az időjárás
viszontagságai ellen óvnak...
balesetnél nem véd meg a sérüléstől". Bizony nem, sőt az egész
műanyag tető kialakításán érződik a céltudatosság: legyen valami, ami
télen értelmet ad a fűtésnek. (A hardtop egyébként feláras,
alapkivitelben nyitható vászontető jár az alap-Wranglerhez.)
Nincs is ezzel baj. Még akkor sincs, ha első pillantásra egészen
szánalmasnak is tűnik a csomagtérajtó nyitása, hiszen
előbb a fémajtót és a rászerelt teljes értékű pótkereket kell
kinyitni, ezután lehet felnyitni a műanyag hátsó ablakot. Utóbbit
egyébként lecsukása után kizárólag a rácsapott fémajtó pereme
kényszeríti a helyén maradása, semmilyen zárszerkezete nincs.
Ezek után már nem is olyan meglepő a többi nyílászáró sem: az ajtók
leakaszthatók, a szélvédő előredönthető, a motorháztetőnél sem
bajlódtak semmilyen határoló beépítésével. A két zsanér addig engedi
nyitni a géptetőt, ameddig bele nem ütközik valamibe.
Legnagyobb kedvencem a kivehető kesztyűtartó: csak egy mozdulat
kell (de tényleg csak egyetlen egy), és a nyitható tárolórekesz
kiemelésével máris hozzáférünk a biztosítéktáblához és az elektromos
vezetékek egy részéhez, mégpedig a legbetegebb terepjárós kaland alatt
is biztonságban lévő helyen.
Az utastér padlóját szó szerint padlószőnyeg borítja, vagyis a
lábtér oldala fém, az illesztéseknél nagyszerűen látszanak a hegesztési
nyomok. A küszöb kimondottan magas, amire szintén megvan az ésszerű
magyarázat:
vízben való átkeléshez kell a magas küszöb, és hát ne felejtsük
el, hogy az ajtó három egyszerű mozdulattal eltávolítható.
Egyébként mindenre van ésszerű magyarázat,
a Wranglernél többnyire így hangzik: az egyszerűség kedvéért. A
Wranglert hatvan-egynehány évvel ezelőtt még nem a mobilizáció hívta
életre; azzal a céllal született, hogy embereket és tárgyakat
szállítson, szinte bármilyen terepen. És ennek ma is tökéletesen
megfelel, annak ellenére, hogy képességei nem vethetők össze egy modern
SUV adottságaival.
Még akkor sem, ha az autó egészen furcsán elbutított orrának
modernsége, a műszerfal tizenévvel ezelőtti amerikai átlagautós
anyaga-dizájnja - a tipikusan amerikai rádióval és gombokkal (és már
CD-játszóval) -, illetve a mindennél kevésbé ideillő
légzsákos-tempomatos bőrkormány próbál valamiféle rokonságra utalni a
modern SUV-okkal.
De hiába, a Wrangler kőkemény terepjáró, aminél az a
kompromisszum, hogy aszfalton is elmegy.
Ez szinte azonnal, az első méterek után kiderül, hiszen a Wrangler
hagyományos értelemben vett autó: gépszerkezet, amit uralni és
irányítani kell. A kissé túlméretes
kormánnyal csaknem folyamatosan korrigálni kell az autó
egyenesfutásán, aminek pontatlanságát a karosszéria szinte folyamatos
himbálózása kíséri, hála az elöl-hátul merevtengelyes futóműnek.
A váltó megdöbbentően precíz, de az sem a mai értelemben;
olyan, mint a Zsiguli váltója, a tenyerén érzi az ember a
fogaskerekeket. Ráadásul nem lehet gyorsan kapcsolni, minden egyes
fázist tökéletesen kell elvégezni, a szerkezet egyszerűen ezt követeli;
kuplung tövig, fokozat ki, fokozat be, kuplung fel. És hat fokozat
van.
A hatodik egyébként éppen arra elég, hogy tartani lehessen vele az
55 mérföldet egyenes úton, de
ha gyorsítani kell, bármilyen sebességnél vissza kell kapcsolni.
100-nál sokkal gyorsabban menni egyébként sem jó, mert nagyon zavaróvá
válik több minden, például a folyamatos játék a kormánnyal az
egyenesért, a motor búgása, a szélzaj és ezek együttese. Úgyhogy maradt
a 110, az első pillantásra baromságnak tűnő, valójában jó szolgálatot
tévő (feláras) tempomat és a joyride az M3-ason Mogyoródig. Azt hiszem,
az ilyen meneteket nevezhetik a Jeep-esek
fílingnek.
Meg azokat, amik az Adventure Parkban vártak ránk. Mert
kaland az volt, méghozzá nagyon tanulságos. De haladjunk
sorjában! És ez már a tanulság első része.
A Wrangler
meglepően személyre szabható. Ez a műszaki alapok gazdag
választékából is kiderül. Az alapmodell a 2,4-es négyhengeres
benzinmotoros (147 lóerős) Sport, ami Jeep-szinten alap, egyébként
kiemelkedő terepező tulajdonságokkal. Ha figyelembe vesszük a kínálat
másik végét, a négyliteres sor-6-tal szerelt Rock-Trac
összkerékhajtású, amolyan falon is felmenős, hosszított Rubicont, akkor
a legolcsóbb Wranglért kért hatmillió forintért (az USA-ban 18 730
dollárért, vagyis négymilliónál kevesebb forintért) a Jeepből leginkább
csak a legendát kapjuk, Magyarországon ráadásul jellemzően egyedi
rendelésre.
Tesztautónk is ilyen alapfelszereltségű Wrangler volt. Egyrészt a
modellhez kínált kétféle váltó közül a kevésbé terepes Command-Track
összkerékhajtási rendszer van benne.
Ráadásul az alapárért nem jár diffizár, vagyis csak a hátsó
kerekeket hajtjuk, vagy mind a négyet 50-50 százalékos
erőelosztásban, középen összezárva; a terepfokozat egészen pontosan
2,72:1 arányban rövidíti le a fokozatok áttételezését. Ehhez képest a
Rubicon sokkal többet tud (közöttük további ezernyi változat, olvassa
el keretes írásunkat!).
Építs magadnak Wranglert!
A Wrangler
a szó jó értelmében vett lego-autó, a gyár által kínált
alkatrészekből mindenki olyan autót állíthat össze magának,
amilyenre szüksége van. Arról pedig, hogy mire van szüksége egy
tipikus Wrangler-vásárlónak, meggyőződhetünk a hivatalos
honlapon is,
ahol büszke tulajdonosok osztják meg autójuk részleteit,
illetve történetüket.
De maradjunk a Wranglernél, és nézzük mi mindenből lehet
választani!
Lényegében hatféle alapmodell létezik, de ezek egy része
csak felszereltségben különbözik. Fontos viszont, hogy
kizárólag az alapmodellhez jár a 2,4-es négyhengeres
benzinmotor (147 LE), és hogy ebben a változatban nincs
diffizár. Aki a négyliteres lökettérfogatú soros hathengeres
benzinmotort választja, 190 lóerőt és 319 Nm-t (3200-nél!!)
kap.
További választási lehetőséget kínálnak a hosszított
kivitel (unlimited), az abroncsok (a 215/75R15 Wrangler All
Terrain az alap), a különböző tengelyek (a Dana 35 az alap,
választható a heavy duty 44 hátsó tengely is, három eltérő
áttételezéssel), a négyfokozatú automata és a hatfokozatú kézi
kapcsolású váltómű, illetve a kétféle összkerékhajtás, hiszen a
Command-Trac mellett a Rock-Trac elnevezésű, kimondottan
terepjárásra szánt rendszer a Rubicon kivitelnél már
alapáras.
Sajnos az
első-hátsó diffizár (Tru-Lok) csak ehhez a rendszerhez
jár, de természetesen az opciós listán szerepel külön a
hátsó (Trac-Lok), illetve az első-hátsó automatikus diffizár
is. A Wranglerek átépítésével ráadásul számos cég foglalkozik,
gyakorlatilag bármit meg tudnak építeni, hotrodtól
bigfootig.
Persze a normális autókhoz hasonlóan a Wranglerhez is meg
lehet választani a tető színét (igaz csak fekete és sötét keki
van), a hifirendszert (van hét hagszórós, mélynyomós is),
rendelhető akár digitális rádió is, és még vagy kismillió
kiegészítő a teljes fémajtótól a megnagyobbított
üzemanyagtartályon át a növelt teljesítményű generátorig.
Fapadosságunkkal magunk is tisztában voltunk, mármint az autóban
mellettem ülő instruktor meg én.
Csakhogy a magabiztosság - amivel a Wrangler teljesítette a
kötelező köröket az akadálypályán -, illetve a természetesség - ahogy
az autó minden egyes béna részlete egy csapásra magyarázatot nyert -
hatására megfeledkeztünk saját határaink szem előtt tartásáról.
Ezt nem kellett volna! És ez a tanulság következő része. Azt történt
ugyanis, hogy a Wrangler az oly sokszor teljesített, komoly
terepjáróknak szánt erdei feladat során is döbbenetes könnyedséggel
libbent át minden nehézségen,
ezért kimerészkedünk olyan helyekre is, ahol korábban egyetlen
tesztautóval sem próbálkoztunk. És, nem szépítem tovább,
elakadtunk.
Egy Suzuki Vitara húzott le minket a bucka tetejéről, merthogy arra
a pályára merészkedtünk, ami szándékosan lediferálásra és a nagy
hasmagasságra van kihegyezve (vagyis durván bakhátas út, tele
lyukakkal, hogy az átellenes kerekek egyszerre emelkedjenek a
levegőbe).
Az ötödik-hatodik hatalmas buckán nem tudtunk átmenni, mert már
túl lassú voltam, és nem volt elég lendület, hogy a holtponton áthúzza
a kocsit, így az autó alját védő brutális keresztmerevítés egyszerűen
megakadt a dombtetőn.
Mivel a két ellentétes kerék a levegőben volt, elforogtak, és nem
jutott nyomaték a másik két, egyébként kapaszkodó kerékre, már
csak az első vagy hátsó diffizár segíthetett volna. Ha lett
volna. De nem volt, így maradt az utolsó tanulság, ami egyben már
ismert, örök terepjárós igazság is: azért jó a jó terepjáró, mert olyan
helyen akadsz el, ahol már senki sem jár.
A telefonon hívott segítség után sokkal megfontoltabban ugyan, de
megint új útvonalakat küzdöttünk le. Tudomásul véve a differenciálzár
hiányát igyekeztünk elkerülni a veszélyes helyzeteket, és
végeredményben egészen nagyszerű túrát tettünk az erdőben. Kiderült,
hogy a betonon nem éppen remeklő motor benzinesektől szokatlanul
nyomatékos alacsony fordulaton, terepfokozatban és
egyesben ("félegyben") bármilyen akadályt leküzdött, szinte végig
alapjáratban. Annyira belemerültünk a terepezésbe, hogy ránk
szakadt sötétség vetett végett a wrangleres kalandnak.
Akkor már én is azt mondtam, hogy sajnos, hiszen
első találkozásunkkor kinevettem, de a teszt végére megkedveltem
a Wranglert. Nem mintha puritánsága és terepjárósága ne tette volna
körülményessé a városi létet, de hát úgy kell annak, aki A JEEP-el
városban jár.
között próbáltuk ki az Adventure Parkban. Hinta, vizesárok, siratófal,
bakhát, bucka: a részletes metódust
itt találja.








