A benzines
S40-eseket összehasonlító , keserű csalódást okozó tesztünk után a két
generáció dízelkombiját vallattuk, vajon örömteli, avagy bánatos
évekkel ajándékozza meg gazdáját. Nem lehet kétséges, kiköszörülték
a csorbát.
Formakalauz
Kombit ritkán nevezünk szépnek. Különösen akkor indokolt az
óvatosság, ha az azonos platformra épített négyajtóssal hasonlítjuk
össze. Isten tudja, miért, de a legkisebb Volvók közül mégis a
hasznosabb kialakításúak sikerültek csinosabbra.
A korábbi változat szedánját a szép hosszú motorháztetőn kívül
tekintélyes csomagtartó teszi elegánssá; ennek
meredek hátfalas verziója épp az ötödik ajtó függőlegességének
hiánya miatt tetszetős.
Határozott mozdulattal csapta le a végét a tervező. Esélytelenné
tétte ugyan a nagyobb szögletes tárgyak szállítását, de ettől lép ki a
mesterember kategóriából . Ha nem lenne mára elcsépelt, a sportkombi
kifejezéssel illetném.
Tulajdonosát könnyen el tudom képzelni hajszálcsíkos sötétszürke
öltönyben, amint tárgyalásra siet. Sportzakóban, a várható
sportsikertől felvillanyozva lendületesen bedobja a csomagtartóba a
fallabda-felszerelést. És látni vélem hétvégén ugyanebben az autóban: a
túrabakancsot öltött famíliát tuszkolja a szabad ülésekre, hogy
meghódítsák a Szalajka-völgyet. Érdekességet nem leltem az autó
külsején, az összhatás mégis kedvező.
A második generációs négyajtós S40-hez sem nyúltak kevesebb
határozottsággal, hogy kombi legyen belőle.
A kiindulási alap teljesen más volt: az előzőben jó arányú,
kissé jellegtelen jármű kapott formás puttonyt. Itt viszont a nagyobb
testvérei zömítésével nyert, kurta végű, de karakteres autó
csomagtartóját (és hátsó fejterét) kellett a funkcionális elvárásokhoz
igazítani.
Állítom, a dizájnerek most is kiváló munkát végeztek, noha
a teszthét előtt a minimum unokatestvérnek tekintendő Ford Focusszal
való gyanús hasonlatosságot akartam a szemükre lobbantani. Ebbéli
szándékomtól tántorít el a pazar, összetéveszthetetlenül volvós hátsó
lámpa, illetve a négyajtósnál még fintorogva szemlélt, itt viszont
tökéletesen helyénvalónak látott tömzsi orr.
Oldalnézetből valóban emlékeztet a Focusra, sőt
ebből az állásból az eleje hármas béemvés, de az összhatás
annyira megnyerő, hogy a kínálat legszebbikét látom benne.
És végre nemcsak összességében, hanem részleteiben is akad említésre
méltó: a már említett hátsó fényforráson kívül
a hivalkodástól mentes, mégis műszaki remeklés fényszórók,
valamint a hasznosságában is légies tetősín. Egy kifinomult kombi,
kifinomult tesztelőnek, mit beszélek, vásárlóknak.
--- V50-V40 1-0. ---
Térkínálat
Manapság
az autógyártók marketingosztálya igen szűk ötlettárral dolgozik:
legyen nagyobb az új modell. Nyilvánvaló, hogy e trend valahol
belefulladt az Északi-tengerbe, mielőtt elérte volna a göteborgi
partokat. Addig jutottunk, hogy az Opel (H)-Astra Caravan hosszában
ugyanakkora, mint az egy kategóriával nagyobbnak szánt V50. Az sem a
Volvo malmára hajtja a vizet, hogy a középszegmens bizonyos típusai
akár 30 centiméterrel nyurgábbak.
De mielőtt az asztal alatti kördossziéban iktatná a frissen szerzett
V50-katalógust, hadd említsem, ezek pusztán statisztikai adatok. Az
optimális utasszám,
a négy középtermetű felnőtt nem ugyanazt a kényelmet élvezi az
Astrában, mint itt. A Volvo szélesebb, a lábtér is bővebb, noha -
mint említettem - hosszban versenytársak. És ott vannak a 4,8 méter
közeli langaléták, mint a Passat, a Vectra vagy az Accord.
Elhiszem, hogy tágasabbak, biztosan sokkal több limlomot nyomkodhatunk
beléjük, de alaktalanok. Nézem őket profilból, aztán nem akarnak véget
érni. Az arányos forma óhatatlanul kisebb, de átlagos termetűeknek
bőven elegendő a V50 belső tere.
A csomagtartójában valóban nem lehet fölnevelni egy
tehéncsordát, de nem is igyekeztek ezt a látszatot kelteni. Pompás
világos szőnyeg rettent vissza a szennyezett tárgyak hebehurgya
behányásától.
A szinte ugyanakkora V40 nem küzdött méretbeli problémával.
Konkurenciája akkoriban nem törekedett egy-két számmal nagyobbként
eladni a portékát. Ezért - ha fejedelminek csak a pigmeusok törzsfőnöke
nevezné is - éppen elférünk benne, hacsak nem zsákolóbajnoknak
születtünk. Keskenyebb, mint utóda, de a vékonyabb ajtók nagyjából
azonos teret hagynak.
A sofőr lába itt is beleütközik a kerékjárat borításába, a pedálok
alá sem fér be, csak a balettcipő (bezzeg ha automata lenne).
Személy szerint ennél tágasabb autót képzelek el magamnak, de
meg tudnék alkudni vele. Az üléseket szélesebbnek vélem, de
elképzelhető, hogy a V50-ben keményebbre tömték, oldalait jobban
felhúzták, ezért az érzés.
A személyes holmin kevésbé kell spórolni a V40-ben. A
kesztyűtartó öblös - odaát két pár megtölti. Itt nem nevetséges utánzat
az ajtózseb. A nagyobb motyóval sem lesz gond, csak az a fura, hogy
ilyen magas peremen kell átgyötörni. A térkínálat alapján nem tudnék
dönteni. Nagyjából egyformák, négy belőlem szellősen, tagbaszakadtabból
elfogadhatóan elhelyezhető mindkettőben.
Minőség és érzete
A V40 óriási hendikeppel indul. Több okból: 1. enteriőrje
túlhaladott; 2. a teszt-V50-et kilencmillió feletti összeggel
rendelkezők kedvére konfigurálták. Csodálatos, puha világosszürke bőr,
hozzá illő süppedős szőnyeg, kellemes tapintású, színben harmonizáló
plasztikok a műszerfalon és az ajtókon. Szegény elődmodell bánatában
önként indulna a csalánnal felvert udvarú, isten háta mögötti bontóba,
csak egy apróság tartja vissza.
A büszke leszármazott oda nem illő, műgyanta hatású fabetétje a
középkonzolon és - kisebb mennyiségben - az ajtókon.
Ki lehetett az az elvetemült, aki megrendelte? De az is
megérdemelné a korholást, aki beszerelte. Mintha zöld öltönyhöz kék
nyakkendőt kanyarítana a nyakába. Mindez persze nem befolyásolja az
ergonómiát, legfeljebb annak érzetét.
A V50 egyébként nagyon kényelmes. A bőr simogat, a villanymotor
készségesen emeli a vezetőülést optimális helyzetbe. A
prémium hifit és a tempomatot is a kormányról lehet pöckölni, és
a fedélzeti komputer kapcsolója sincs messze az irányjelzőn.
A klíma kétzónás, a menürendszer magyarul beszél, slusszkulccsal
sem kell vacakolni. Ezt nagyon szeretem. Csak odaslattyogok (kulcs
valahol a brifkóban), kinyitom azt az ajtót, amit előre engedélyeztem,
pöccintem a gyújtáskapcsolót, és kész.
Kár, hogy fordítva nem csinálja, vagyis akkor elő kell kotorni.
Ellenben ha a kulcsot birtokló távozik, azt észreveszi, és meg is
mondja azonmód.
Kéne még a navigáció, tűzre a műfa betéttel, esetleg
nagyvonalúbb lenne halványszürke kormánnyal, és egy szó kifogást nem
találnék.
távolabbról unalmas, szürke
A V40-ről nehezen zengedeznék ilyen hosszasan. Kényelmes, a
használhatatlan kartámasztól eltekintve. Alkalomszerűen találhatunk
dúsan extrázott példányt, de a józan dízel-vásárlók az eleve nagy
befektetést ritkán tetézték további százezrekkel. A kipróbált gép azért
birtokolt szabályozható klímát (bezzeg nem volt abban a két S80-ban,
amihez szerencsém volt), cédés rádiót, 4 villanyablakot, félbőr
ülést.
Sajnos, minden csupa fekete, különösen borzasztó a gyászhuszárok
egyenruháját idéző ülés- és ajtószövet.
Lehangoló, unalmas a műszerfal összes eleme. A tervező ötletei
nem jutottak messzebb a kapcsolók méretének és formájának önkényes
váltogatásánál. Legbátrabb húzása a néhány négyzetmilliméternyi kék és
piros folt, a hőmérsékletszabályozó tekerőjénél.
--- Kettő és fél - fél a V50 javára. ---
Ha megyünk velük
Hogy nekem jobban bejön a két kombi, ízlés kérdése.
De vitathatatlan, hogy a dízelmotorok megcsúfolják a nemrég próbált
benzineseket. A V40 1,9 literes Renault-blokkja háromféle
teljesítményű, a korábbi hagyományos 90, az első common-rail 102, az
utolsó 115 lóerős. Ezt próbáltam. Kissé nyersen jár, hangját is
hallatja, főleg kisebb fordulaton. Mégis jól választ, ha erre
ácsingózik.
1800 körül hirtelen meglódul, szívesen és sokáig pörög. Kissé
hosszúak a fokozatok, városi forgalomban inkább a hármas és négyes van
használatban. Országúton viszont kellemes a kímélő ötödik. Száznál
kétezer körül forog. A váltó jó, talán a balra-lent lévő hátramenettel
bajlódtam kicsit; valószínűleg az automatákhoz szokott, lassan sorvadó
oldalirányú mozgatóizmaim miatt.
A futómű és a fék szintén jó. Egyszer sem akartak önálló
döntéseket hozni, békésen vitt arra, amerre tereltem. Igaz, nem is
provokáltam. Úgy használtam, mintha a legkonzervatívabb kezelési
kézikönyv legóvatosabb iránymutatását követném. Ültem bikaerős benzines
turbó V40-ben, amivel a sofőr sokkal keményebben bánt. Megmondom
őszintén, többször rám hozta a frászt, ahogy 140-150 között
száguldottunk a 8-ason. Hangsúlyozom, nem az autó, hanem vakmerő
vezetője.
Az összehasonlító teszthez
kifejezetten a kisebb dízel V50-et kértem. Amiben a a PSA és a
Ford közös fejlesztésű motorját találjuk. Szűk 1,6 literből 110 lóerőt
hoztak ki. Önmagában ez nem sokat mond, de az ugyanekkora benzineshez
képest sokkal jobban megy, utazótempón sokkal csendesebb, és 1,3
literrel fogyasztott kevesebbet, noha fürgébben haladtam vele.
Kis motorhoz híven alacsony fordulaton halovány, kétezertől éled.
Akkor élénken gyorsul, könnyen tartja a lépést kétliteres
benzinesekkel. Főleg persze a városban,
a sztráda császára címet ne 1,6D-vel akarjuk megszerezni. Nem
korlátoz a megengedett sebességre, százötvennel kényelmesen suhan.
A városban két decit sikerült lefaragni.
Ekkor 7,5 liter a pillanatnyi fogyasztás; tíz százalékkal több, mint
amit átlagként mértem. Bizony,
azon ritka autók egyike, amely a még nem esztelen autópálya-tempónál
többet fogyaszt, mint a városban. A fordulat kicsivel magasabb az
előbbi 1,9-esénél, az utastér mégis csendesebb. A sebességváltó
hibátlan, igen rövid úton jár, pontos.
A futómű jóindulatú, barátságos, esetleg a hosszirányú bordákon
lehetne határozottabb. Minden bizonnyal a széles abroncsok okozzák az
enyhe tanácstalanságot. Kanyarba nem sikerült olyan sebességgel
bemennem, hogy akár megnyikkanjon, orrnehéznek sem éreztem. Egy kínos
emlékem van csak: ha erős gyorsulásnál jött egy nagyobb úthiba, jókora
csattanás jelezte. Csak akkor, normál gázon semmi kellemetlen nem
mutatkozott. A fékre nem emlékszem. Ezek szerint hibátlan volt.
--- A V40 erősebb, a V50 kulturáltabb. Újabb döntetlen. ---
Konklúzió
Ha létezne felettes szerv, biztosan megtiltaná, hogy ennél kisebb
vagy gyengébb Volvókat gyártsanak. Ön, kedves vásárló, átveheti a nem
létező hatóság szerepét, és elkerülheti a gyenge
gyári belépőmodelleket. Ahogy értesültem, így is cselekszik:
a potom háromszázezerrel drágább V50 1,6 dízelt kapkodják. Így
lesz a kicsivel költségesebb változat a
valódi belépőmodell.
A V40-nél persze nem ilyen egyszerű a helyzet. Ott sokkal
vaskosabb summát kellett különbözetként leszurkolni, így jó használt
dízelt nem könnyű kifogni. Állítólag nehezen válnak meg tőlük, és ha
mégis, általában akad egy családtag vagy cimbora, aki lecsap rá. Nem
csoda, 6,5 literből kényelmesen kijön száz kilométer, mondják.
Hihető.
--- Ja, 3-1 arányban nyert az új modell. Nálam. És önnél? ---
További cikkeink
