Hogy Van Gogh levágta a fülét, és egy kurvának adta megőrzésre?
Piha.
József Attila vonat alá feküdt Szárszón? Katonadolog. De hogy a
brit Royal College of Art autótervezési tanszékének vezetője, az Aston
Martin Virage és a Bentley Azure dizájnere aggkorára megvilágosodik, és
Ssangyong Rodiust tervez, az elmebomlás a javából.
Hogy egy személyes vallomással kezdjem,
anyámnak tetszett. Igaz, nagyon sötét volt, és csak pillanatokra
látta, de azt mondta, "Szép nagy". Aztán visszament a házba. Hideg volt
kint.
Apám megállt léptében. "Hű." Aztán közelebb ment, de csak
óvatosan, ívben, mint vizsla a pitbull körül a kutyafuttatóban. "Hű. Hű
de kurva ronda."
És boldogan vihogott hozzá. Én is vihogtam. És lelkendezve jártuk
körül. "Nézd azt a kereket! Uáhuáhhhá!
És azt a vájatot fölötte! Hahaha! A hűtőmaszk! És a rettenetes
spoiler! Hihihihiii! A pótféklámpával! Hááááháhá!" És így tovább.
Csodálatos családi pillanat volt. Rég nem voltunk ilyen közel
egymáshoz.
A szerkesztőség kiránduló ovisokként tobzódott körülötte. "A
márkajelzés megvolt? Talpasbetűs!
Alatta meg Power AWD! Hahahaha! Merci-paródia! Kilógnak a
szegecsek a fényezés alól a küszöbön, hihihi!"
Bori, a velvet főszerkesztője fülig érő szájjal kérdezte, hogy "Az a
rettenetes behemót az utcában nálatok van teszten?" Keki a folyosón
kapott el kacarászva, hogy az undok szörnyeteggel én jöttem-e. A Rodius
átvételének pillanatától csak boldog, mosolygós embereket láttam magam
körül.
Ismeretlenek mutogattak rám ordítva nevetve az utcán. Bohóc
voltam. Sikeres, körülrajongott bohóc.
Nem mondom, eleinte nehéz volt megszokni, hogy egy oszló bálnatetem
vár rám a parkolóban. Pláne hogy bele kellett ülni. De bent minden
sokkal könnyebb. Kívülről a Rodius magatehetetlen esetlensége komikusan
szívszorító.
Egy saját súlya alatt összeroppanó szerencsétlen, kihívásokkal
küzdő, gyámolításra szoruló. Egy kisgyerek, akit direkt kövérnek,
bicebócának, nyúlszájúnak, himlőhelyesnek, vaksinak és dadogósnak
csináltak a szülei. És még be is pisil álmában.
Rodius-szépítő pályázat
A totalcar városképvédelmi megfontolásokból pályázatot írt
ki a
HVTM virtuáltunerei számára:
szépítsék meg a Rodiust a lehető legszerényebb
változtatásokkal. Mindent ér, de lehetőleg gondolkozzanak
szerény költségvetésű koreai dizájnerként, ne csináljanak
belőle ormótlan Lamborghinit. A pályázat a tehetség fényes
diadala. Ken Greenley életrajza impozánsabb a mi tunereinkénél,
de a döntősök tervei agyba-főbe verik a hús-vér behemótot. A
legmegalázóbbak a pusztán néhány vonallal vagy törléssel
alapvetően megjavított Rodiusok, és sok ilyen akad. Reszketve
várjuk a faceliftet, remélem Ken nem lesz rest ötleteket
lopni.
Köszönjük a részvételt.
Kattintson a pályázatok megtekintéséhez
De belülről minden sokkal szebb. A belső érthetetlenül jól néz ki. A
bénázás jegyében még komikus a váltókar és rémes a beépített Blaupunkt
rádió, de innen minden jó. Illetve még egy dolog:
a Ssangyong forradalmi újító szelleme elhozta nekünk a forgó
vakkapcsolót, vagyis a vak forgókapcsolót. Ott ül a klímavezérlő
jobb oldalán, megszólalásig olyan, mint a bal, csak ez nem csinál
semmit. Tekerheted, és recseg-ropog a helyén, de nem mozdul, nincs
dolga. Imádnivaló.
De a műszerfal szép, a légbeömlők elzárva szépen összesimulnak, a
joystick két oldalán teleszkópos pohártartók ugranak elő, és a
műszerfalon van váza, ami lehet tolltartó.
Igen, lopták a
Beetle-ből, és akkor
mi van? Ha senki se lopna ötletet, a banán nem uzsonna lenne, hanem
főétel. És mennyire aranyos a legyezőként kinyíló CD-tartó! És mellette
a kárpitozott fenekű doboz! Milyen pompásan tágas a könyöklő, a világ
egyetlen gázrugós dobozfedelével!
A Rodius koreai belül, kicsit olcsó, hangyányit
kifinomulatlan, de pofás. Fess legény, uniformisban, szépen
nyesett bajusszal. Kicsit kolbásszagú. De két lépésről jár neki az
alászolgája, tiszt uram.
És akkor még szó sem volt a kényelmes, karfás bőrfotelekről. Mindhez
van hárompontos öv.
Végre itt egy hétszemélyes egyterű, amiben tényleg elfér hét
ember. És némi csomag. Középen alacsony a szék, a térdet kissé
feltolja a fülhöz, de a
Seat Alhambra
rosszabb volt. És a középső ülések forgathatók, tologathatók.
A hátsók tologathatók és dönthetők. Akár lehet komplett bőrkárpitos
franciaágyunk, jó két méter hosszú.
A Rodiusban lakni lehet, nem vicc. Igaz, hazajárni és
viszontlátni kicsit embert próbáló, de lehet távmunkában dolgozni és
hozatni az ételt, akkor pedig sose kell kiszállni. És aki nem száll ki,
annak nem kell visszaszállni. Tiszta sor.
És milyen kellemes vezetni! Elkísér a mosoly, a nevetés, a derűs
rácsodálkozás, bármerre jársz. És közben a Rodius készséggel szolgál. A
Mercinél 270CDI néven futó motor itt is jó, az automataváltó nem egy
hűbelebalázs, de elváltogat. 163 ló és 340 Nm jön ki az öthengeres
dízelből, és ez nem csak az előző E-osztálynak volt elég, ahonnan a
műszaki alapok jönnek, hanem a Rodiusnak is. Érzésre a fék is jó, de
úgyis mindenki tisztul előle.
Hanem a futómű, az cudar. Hátul 10 lengőkar van benne, mint egy
komoly, modern személyautóban. De ne éljünk a számok bűvöletében.
Városban néha kicsit ráz, de túlnyomórészt kényelmes. Hanem amikor tele
van, és hét emberrel a gyomrában sávot kéne váltania hirtelen az
Árpád-hídon, 80-nal, akkor ijesztőbb, mint egy szüntelen orrot fújó,
lázmérőző kacsacsorda.
Mind a heten fejvesztve sikoltoztunk, mire meglett újra az egyenes. És
az alapáras ESP be sem kapcsolt. Tulajdonképpen igaza van,
igazából nem is csúsztunk meg, épp csak úgy tűnt, hogy azonnal
beborulunk a Dunába, minden további nélkül. Erre meg mit kattogtassa az
ABS-t szegény, a zuhanást úgysem fékezi.
Tudomásul kell venni,
a Rodius nem személyautó. Bő öt méter hosszú, széles, magas és
nehéz. Tisztelni kell a tömegét, és akkor simán egy kényelmes,
összkerekes mikrobusz (egyterű). És ennyi pénzért (9,5 millió) a
korszerű, és feltehetően egészen megbízható Merci-vasakhoz még
összkerékhajtást is adnak. És digitális klímát, rendesen hátravezetett
légkiömlőkkel, bőrkárpitot, légzsákokat.
Épp csak tolóajtó nincs. Nem rossz ajánlat. A kétkerekes, kéziváltós
alapmodell
7,4 millió, amennyiért ilyen erős dízel egyterűt csak lopatni
lehet más márkából. Az ár/érték aránya lenyűgöző, és akkor még az
örökös jókedvről nem is beszéltünk.
Perverzió, nem vitás, de a szerkesztőségnek nagyon a szívéhez nőtt a
Rodius. Iszonyúan néz ki, de
ami ennyire egyedi, csak elhatározás kérdése szépnek látni.
Belül jó, menni vele jó, és ki ne álmodott volna gyerekként arról, hogy
csatakos rinocérosza hátán átcsörtet a szavannán? Ken, tisztelünk.
Halál a kompromisszumra!
További cikkeink
