Az Accord Type-R legnagyobb baja, hogy már nem gyártják. Az új
szériából csupán egy sportosságában visszafogott
Type-Slétezik, de
az valahogy egyáltalán nem is akar hasonlítani a legendás elődre. Egy
valamirevaló ATR manapság körülbelül 3-3,5 millió forintba kerül. Ha az
ember fia valami hasonló autót szeretne vásárolni újonnan, nagyon
mélyen a zsebébe kellene nyúlnia, és még úgy sem biztos, hogy jobban
jár.
Egy Type-R-nek sohasem a kinézet a legerősebb oldala. Az
Integra maximálisan
sportos, de már megjelenésekor is egy kicsit
oldszkúl volt, a
Civic sem
kifejezetten az a kirobbanó forma. A három modell közül egyértelműen az
Accord sikerült a legjobban, sőt, mondjuk ki bátran, ez tényleg jól
sikerült. Az autó orra a hidegvérű, öltönyös bérgyilkost juttatja
eszembe. Elegáns, de kegyetlen, csak úgy sugárzik belőle az erő. A
míves vonalvezetés és a hűtőmaszk közepén hatalmaskodó márkajelzést
körülölelő krómkeret az öltöny és a nyakkendő, a lapos, nyújtott
lámpatestek a szúrós tekintetet szimbolizálják.
Oldalról nehéz eldönteni, az Accord
limuzinos elemeket felvonultató sportkocsi, vagy ultrasportos
cirkáló. A Type-R felirat természetesen ott virít az oldalán is, és
a gyönyörű, 17-es könnyűfém felnikkel egyetemben erősíti a sportos
hatást. ATR-fenékből kétféle létezik. Az általunk tesztelt darab hátsó
szárnya a szolidabb fajtából való, de sok szaladgál az Integráéhoz a
megszólalásig hasonló légterelővel. Mindkét változathoz két kipufogó
jár.
A belteret ugyanaz a kettősség uralja. Méreteit tekintve, az Accord
igazi limuzin,
nagy is, kényelmes is, igazi ötszemélyes, 430 literes
csomagtartóval. Az egyszerű dizájn japán védjegy, ebben nincs semmi
különös, de a tökéletes fogású, bőr Momo kormány, a műszerfal fehér
hátlapja, a fordulatszámmérőn 7500-nál kezdődő piros mezővel, a fém
váltógomb és a versenyülésektől alig különböző Recarók egyértelműen
érezhetővé teszik a küzdőszellem jelenlétét.
Akkor most képzeletben
induljunk el jól megérdemelt nyári vakációnkra, mondjuk valahová
Split környékére, a horvát
tengerpartra. Vigyük magunkkal szívünk választottját és a szüleit is,
hogy ne unatkozzunk, de ne hagyjuk itthon a gyermeket és a hozzá
tartozó kötelező gyári extrát, a gyerekülést sem. Nagyon fontos, hogy a
hosszú úton - a gyermek miatt - ne legyen se túl hideg, se túl meleg,
ne menjünk túl gyorsan - nehogy kedvesünk és a mama egyszerre kapjon
frászt az apróság élete felett érzett határtalan aggodalomban -, és ne
legyen nagy a menetzaj sem, hiszen akkor meg a papa kínzó fejfájása
miatt kell majd minduntalan pihenőt tartani.
Nincs miért aggódnunk,
mindenki megkapja, amire vágyott. A klímának hála, a gyermek
boldogan alhat, utasaink önfeledt beszélgetésbe merülnek, hiszen hely
van bőven, mindenki kényelmesen elfér, és a menetzaj sem zavaró a
sebességkorlátozás nyújtotta kereteken belül. Lopva, amikor épp senki
nem nézi a kilométerórát, egy kicsivel még gyorsabban is hajthatunk. A
motor alul csöndes, a sebességet nehéz érzékelni egy ilyen nagy
autóban, a futómű meg kellemesen csillapítja az úton lévő
egyenetlenséget.
Nem is nyújtanám tovább, a kis család békében teljesíti az utat,
csak a kötelező kávézások és pisilések törik meg a folyamatos haladást.
Hogy ki kivel veszik össze, az ezek után kizárólag rajtunk áll, az
Accord megtette a magáét, igaz, a Type-R felirat R betűjének fénye
időközben szomorú halványpirosra fakult. Csokibarna bőrrel elindulunk
haza, szemünkből sugárzik a nyugalom és az elégedettség.
A városba érve előbb a szülőket rakjuk ki, majd otthon
kihámozzuk a gyermeket a gyerekülésből, bekísérjük kedvesünket a
lakásba, amikor egyszerre eszünkbe jut, hogy pont iszonyúan valami
olyasmit akarunk enni, ami sajnos épp nincs a hűtőnkben, és bizsergő
tenyérrel, nyugalmat színlelve elindulunk a közértbe.
Ezúttal egyedül ülünk az autóban. Ilyenkor már indításnál más a
motor hangja, a 2,2 literes, 212 lóerős VTEC
már érzi, hogy most valami merőben eltérő feladat vár rá. Amikor
az ember leírja, hogy egy Honda váltója tökéletes, lassan már úgy érzi
magát, mintha arról beszélne, hogy az Alfában milyen jól néz ki a kerek
légbeömlőnyílás, milyen jó, hogy az Accord váltójába egy picit bele
lehet kötni.
Az
ITR-hez és a
CTR-hez képest hosszú
úton jár, és ha lehet hinni a
népnek, az
ötödik fokozattal a vártnál sűrűbben adódhatnak problémák. Érzésre
mindenesetre ez a szerkezet sem rossz, nem lesz vele gondunk, úgyhogy
pöcc egyesbe, aztán nyomás.
Az említett három R-modell közül az ATR csúcsnyomatéka a legnagyobb,
215 Nm, de ez sajnos csak 6700-as fordulaton jelentkezik. Mindamellett
1405 kilós saját tömegével az Accord jóval nehezebb rokonainál, ami azt
eredményezi, hogy
ugyanabban a Honda-betegségben szenvednek mindannyian, nevesen
egyikük sem olyan vérmes alacsony fordulaton, ahogyan azt a
teljesítményadatok alapján az ember elvárná.
Ez nem azt jelenti, hogy a városban egyfolytában váltogatni kell,
hiszen amikor a sávok között ugrabugrálunk, bőven elég a nyomaték, hogy
végrehajtsuk, amit kitaláltunk, de
amikor tényleg nyélen megyünk vele, nagyon kell ügyelni, hogy a
fordulatszámmérő mutatója a hatezres vonal felett maradjon. Másként
menthetetlenül elvész az erő. Az ITR-ben ez nem nagy mutatvány, hiszen
az 1,8-as VTEC-et 8600-ig pörgethetjük, de az Accordban, ahol a
motorvezérlő elektronika már a bűvös 8000-es határ előtt leszabályoz,
nem mindig könnyű feladat.
A futómű nemcsak remekül csillapít, de elképesztően gyors is. Az
Accord úgy elfordul, hogy rossz nézni, és pont úgy viselkedik, ahogyan
a nagykönyvben meg van írva - bár az első futómű egy icipicivel lehetne
feszesebb. Az ATR-t persze ne úgy képzeljük el, mint egy könnyű építésű
sportkocsit, hanem mint a világ egyik legsportosabban,
legélvezetesebben vezethető limuzinját.
Az alulkormányzottság, ami ebben a kategóriában rendre problémát
okoz, egyáltalán nem zavaró mértékű,
az autó feneke szépen mozog, anélkül, hogy egy pillanatra is azt
éreznénk, kapaszkodnunk kell, mert ki akar törni. Minderre rátesz egy
nagy lapáttal a 6000-es fordulat fölé hajtott motor rettenetes,
extatikus üvöltése. Gyönyörű.
Egy ilyen autó
könnyedén felveszi a versenyt bármilyen utcai harcossal. Ha
hajtjuk, 16 liter körül fogyaszt, ami nem kevés, de ehhez a tömeghez és
teljesítményhez egyáltalán nem sok. A horvátországi utat öt személlyel
viszont 10 liter alatti átlagfogyasztással megúsztuk, és ez több, mint
meggyőző.
Mikor kiőrjöngtük magunkat, beugorhatunk a közértbe az alibi
Sport Szelet jégkrémünkért, és szépen haza poroszkálhatunk a családhoz.
Életünk párja egyáltalán nem gyanakszik majd ránk, megérti, hogy csak
az ötödik közértben találtuk meg kedvenc portékánkat, és azt sem veszi
észre, hogy a ház előtt parkoló autón büszkén izzó fénnyel világít a
vörös R betű.
A szerző értékelése
Ennyi. Öt csillag.
További cikkeink
