hirdetés

Az S40-es
külsejében vérbeli Volvo. Sokkal inkább, mint elődje. A
hűtőmaszkkal eddig sem volt baj, autóügyben ugyancsak tájékozatlan
kedvesem szemből eddig is azonnal rávágta: ez Volvo, de most már
hátulról (a hátsó lámpáról) és oldalról (a kihangsúlyozott övvonalról)
is felismeri az S40-ben a márkát.

Nem csak Volvónak, autónak is szép jószág. A lökhárítók belesimultak
a kasztniba, a túlnyúlások béemvésen rövidek, az S40 sportosságával
nyeri vissza a respektet, amit kicsiségével elveszít.
Egy jótanács: aki sötét S40-re vágyik, vásárlás előtt nézzen meg
egy világos példányt is. Tesztautónk sötétbordó színe nagyon összehúzta
az autót, a kis Volvo fehérben sokkal méltóságteljesebb.

Mert bizony a Focus padlólemezére épült S40 - ahogy ezt már a
V50-tesztben Axa
kolléga is fájlalta -
Volvónak elég kicsi, méretei: 4468/1770/1452. Ezekkel a
paraméterekkel a kis Volvo versenytársai körét is meghatározza: prémium
alsó-közép limuzin, tehát
3-as BMW,
C Merci ,
A4-es Audi ,
9³-as Saab . Némelyiknél szélesebb, némelyiknél magasabb -
de egyiknél sem hosszabb. Szokatlan módon az új S40 12 milliméterrel
rövidebb elődjénél.

A szűkösség bent is érződik.
Elöl persze bárki elfér, végülis autóvásárlásnál jellemzően az
dönt, aki majd vezet - hátul azonban ugyancsak csekély a térdhely, és
az átlagos termetűek haját is folyvást kócolgatja a tető. Széltében a
Volvo helykínálatára nem lehet panasz, a könyökök nem akadnak össze. A
hátsó középső öv csak blöff, félreértések elkerülése végett tartsuk
mindig lehajtva a helyes kis könyöktámaszt, nehogy azt higgye valaki,
hogy neki ott még jut hely. Négy felnőttnek tehát elmegy. De nemcsak
felnőttek utaznak autóban.

Tavaly augusztus óta apuka vagyok. Ez az állapot számos
kellemességgel és legalább ugyanennyi kellemetlenséggel jár, egy
biztos: nekem azóta autó még nem tudott elég nagy lenni.
Az S40 sem válna be nálunk családi autónak, a babakocsi
összecsukva épp csak hogy begyömöszölhető az átlag alatti, 404 literes
csomagtér keskeny nyílásán, a gyerekülést pedig csak az utasülés mögé
tudtam beszíjazni, mert ha mögém kerülne, annyira előre kéne húzódnom,
hogy alig tudnám kezelni (lábalni?) a pedálokat.

Kárpótlásul a kis Volvo belül szép, és a pilótát alaposan
elkényezteti extrákkal. Az S40 négyféle kivitelben létezik, a négyféle
acélból készült masszív kabin mellé társított biztonságot szolgáló
kiegészítők legnagyobb része már a legolcsóbb, jelzés nélküli alaphoz
is jár. ABS-EBD, a DSTC nevű Volvo-menetstabilizáló, fűthető tükör, hat
légzsák, SIPS és WHIPS, azaz oldalütközés és ostorcsapás-nyaksérülés
ellen való varázs minden S40-ben van.

Az alapfelszereltségi listán van még négy automata villanyablak,
centrálzár, és klíma, meg persze a számtalan olyan apróság
könyöktámasztól CD-rádión át állítható kormányig, melyekről egy 5,7
millió (1,6 benzin), illetve 5,99 millió (1,6D) forintról induló mai
autó esetében csak akkor kell szólni, ha nincs. Tesztautónk azonban nem
csak a fentiekkel szolgált:
A SUMMUM elnevezésű csúcskivitelben van még jónéhány
miegymás.

A regadóval és ÁFÁ-val 7,67 milliós kis Volvo többek között
bi-xenon fényszórókat, kétzónás automata klímát, aloméneombetéteket,
automata ablaktörlőt, világos bőrkárpitozást, 16 hüvelykes
könnyűfémfelniket, memóriás vezetőoldali villamosszéket, elektromosan
behajtható tükröket is kínál. A Volvo Hungáriának ez nem volt elég,
kulcsnélküli indítással (210 000 forint), iránytűvel kiegészített
elektrokromatikus tükörrel (25 000), integrált GSM-telefonnal (198
000), hátsó napvédő rolóval (31 000), gyári szőnyegekkel (29 000),
Premium Sound hatlemezes-tucathangszórós hifivel (290 000) taszajtotta
csaknem nyolc és félmillióra a tesztautó árát.
Akiknek az autó még így sem elég drága, navigációval (572 000
forint), állófűtéssel (337 000), automata váltóval (600 000) és mondjuk
egy jó kis metálfénnyel (184 000) csinálhat tízmilliós autót egy 1,6
literes dízel S40-ből.

Drága, drága, de jó benne üldögélni. Elegáns és szép a világos
bőrkárpit, az IKEA-székhez hasonlatos légies középkonzolt már
számtalanszor méltattuk, aluborítással pedig még szebb. Az S40 belül
nagy luxusautónak látszik. Amíg bele nem ülünk, csak az árulhatja el a
turpisságot, hogy a vaskos kormány mögé nem fért el egy rendes,
klasszikus négyszámlapos műszeregység, ezért a benzinórának és a
vízhőfokmérőnek a kilométerórában és a fordulatszámmérőben kellett
helyet szorítani.

Vezetni is jó. A szerény típusjelzésnél (1.6D, röhej, ilyet
utoljára '80-as évekbeli Escortokon, Kadetteken láttam) a motor többet
érdemelne. Az 1560 köbcentis PSA-Ford fejlesztésű univerzális kisdízel
már számtalan tesztautóban okozott nekem kellemes csalódást
206-os Peugeot-tól
Mazda 3-on át
407SW-ig, és
most megint. Szó se róla, nem ment úgy, mint
kétezres testvére , városban néha bosszankodtam is a lassú gázreakció és a
nehézkes felpörgés miatt (alapjáratról leszabályzásig üresben padlózva
háromig kell számolni), de autópályán simán tartható volt a 150-es
utazó - háromezres fordulaton. A 12 másodperces 0-100 nem valami jó, de
egye fene, a 190-es végsebességet elhiszem az autónak. Nyugodt
autózáshoz elegendő a 110 ló és az 1750 1/min-től jelenlévő 240 Nm. A
fogyasztás pedig hóban-fagyban, sok reggeli melegítéssel vegyes üzemben
sem volt több 6,3 liternél száz kilométerre. És ez egy 1466 kilós
autó.

A legjobb mégsem a motor, hanem ahogy az S40 érezni engedte:
a 110 ló semmi neki, kétszer ennyivel is simán megbirkózik. A
négy masszív tárcsafék, a precíz, direkt kormányzás és az igényes
futómű messze többet tudott, mint az autó. A 16 colos, 205/55-ös téli
Pirellikre sem volt panasz. A futómű hangolása a kényelmes-stabil
skálán a "még épp nem túl durva" pozícióban helyezkedik el. Utasaim
közül senki nem panaszkodott a többi ülésen - én meg élveztem a
vezetést.

Nagy szívfájdalmam, hogy a DSTC kikapcsolhatatlan, még a gombot
hosszan nyomva is csak a kipörgés gátlása szűnik meg, így a havas
útviszonyokat nem tudtam maradéktalanul kiélvezni. Szerencsére azonban
az elektronika nem agresszív, csak legvégső esetben avatkozik be
(legalábbis akkor, amikor már úgy érzem, itt a vég), szóval egye fene,
hiába gyűlölöm a gépek uralmát, maradhat.

Indítás kulcs nélkül

A Volvo kulcsnélküli rendszere igen okos, az autó mindig
tudja, hol a kulcs és programozható arra, hogy akár csak azt az
egy ajtót nyissa, amelyik kilincsét a kulcsot zsebében hordó
beülni vágyó épp meghúzta. Persze a rendszer nyithatja azonnal
mindet is, ha a menüben ezt állítottuk be. Ha járó motornál a
kulcs kikerül a kocsiból, intenzív bippelés veszi kezdetét,
amit a komputer READ gombjával elhalgattathatunk.
Automatikus zárás nincs, viszont ha elvittük a kulcsot,
az autóban maradt gyerekek nem tudják beindítani az autót.
Érthetetlen viszont, hogy az indítás miért nem automatikus,
mint a Toyotákban-Renault-kban-BMW-kben: a műszerfalon lévő
kulcsnyílásba helyezett bumfordi műanyagot épp úgy kell
kezelni, mintha rendes slusszkulccsal akarnánk életre kelteni a
motort.

A drága szedánsághoz képest idegesítően kevés hely mellett alig-alig
tudnék negatívumot találni az autón. Néhány apróság és egy nagyobb
gond: a középkonzol szép, de igenis nagyon könnyű egyszerre kettő,
három, vagy épp négy gombot megbökni.
Elöl nincs normális hely egy térképnek vagy újságnak: a kesztyűtartó
kicsi, az ülőlap elején lévő zseb rövid, az ajtókon lévő tárolórekesz
meg egy vicc, talán ha öt centi mély. A bal külső tükör még
legfelső állásban is csak épphogy jó, ha öt centivel magasabb lennék,
csak a hátsó kerékig látnék benne. És a váltó. Az ötsebességes
szerkezet nagyon helyes és kézreálló kis karban végződik, a kar
megvezetése is pontos és egyértelmű, de gyorsan átrántani egyik
fokozatból a másikba nem lehet. Különösen hármasba tolásnál volt gond,
akár föl, akár lefelé kapcsolgatva ér ide az ember, ha nem fékezi kissé
a mozdulatot, megakad a váltó. Persze nem zárom ki, hogy egyedi hiba
volt.

Ami viszont nagyon tetszett, az
a Volvo átgondolt kényelmi elektronikája. A tempomat szerintem
továbbra is tökéletes, már csak ezért a négy gombért megéri Volvót
venni. A számítógép magyarul is beszél és mindenről tájékoztat, az IDIS
nevű információs rendszert úgy tervezték, hogy a legkevésbé zavarja a
vezetőt és engem nem is zavart. A biztonsági öv bekötésére szolgáló
bimmbamm kétfokozatú, egyesben-kettesben szeliden sutyorog, hogy kösd
már be, naaa, kösd be, de harmadikba kapcsolva NEM ÉRTED? KÖSD BE!!!
üvöltésre vált. Persze csak képletesen.

A középkonzol kis kijelzőjén pedig
kimondottan szórakoztató jelenetek zajlanak le a mindennapi volvózás
közben. A rádió bekapcsolásakor megjelenik egy kis S40-es az LCD-n.
A rádió egy kis grafikus skála segítségével kézzel is hangolható.
Menüből állítható az automata klíma ventilációjának erőssége. A
képernyő négy sarkán mindig látjuk, a négy fő tekerentyű közül épp
melyik aktív. Jó móka.

Az S40 1.6D hátrányos helyzetű autó, hiszen márkája legkisebb
modellje, elejében pedig kommerszebb gyártóktól átvett tucatmotor
dolgozik.
Mégis: van karaktere, nem unalmas jószág. Szóval ez egy jó kis
autó. A hangsúly a "jó"-n is és a "kis"-en is ott van: akinek ennyi
pénzért mindkettő megfelel, viheti, nem fog benne csalódni.