Az Autókorbelnél ahol az olvasók autóinak a teljesítmény mérése folyik, ezúttal egy igazi szürke kisegér jelent meg. Kiderült, hogy a régi Swift több megbecsülést érdemelne.
Nem akarok hazudni: én sem veszem észre az utcán a régi Suzuki Swifteket. Ez a sorsa a népautóknak, melyekből mindenhol sokat látni és nem is érnek igazán sokat. Az egyes Swiftet, amely valójában nem is az első, hanem a második generációhoz tartozik, mi magyarok azért tekintjük ősmodellnek, mert az esztergomi gyártás kezdetekor találkoztunk először a típussal. A magyarországi gyártás tizenkét éves története során számos ráncfelvarrást és apróbb módosítást végeztek rajta, de a lényeg mindvégig változatlan maradt.
Ez teszi különlegessé.
Amikor 1992-ben, Esztergomban megkezdődött a termelés, a második generációs Swift már négyéves volt, valójában ideje lett volna leváltani. Ráadásul, ha kicsit szigorúbbak vagyunk, az első generáció több szerkezeti megoldását is örökölte ez az autó, úgyhogy 1988-ban sem volt már teljesen korszerű és akkor hol volt még a gyártás 2004-es befejezése? Persze az idők során igyekeztek valamennyire korszerűsíteni a kis Suzukit, így kapott légzsákokat, ABS-t, többször feljebb lépett környezetvédelmi normában, újabb motorváltozatok jelentek meg benne.
Hiába más a hűtőmaszk, az eltérő lámpák, illetve a japánosan tarka kárpitozás, a Swift egyszerűen túl sokáig maradt a piacon, és ez sokak fejében nem tesz jót a megítélésének. Ha csak egy példát említhetünk, az a sokszor kritizált utasbiztonság, hiszen már a kilencvenes, de főként a kétezres években is sokkal biztonságosabb autókarosszériák készültek ebben a szegmensben. Ma meg aztán végképp, de ezek az autók nem kopnak ki a köztudatból, még mindig több tízezer példány jár-kel körülöttünk nap mint nap.
A swiftesek számára manapság a korrózió a legnagyobb probléma, mert az autó amúgy műszakilag hihetetlenül kiforrott. A motorok és a váltók több százezer kilométer után is állják a sarat, az alkatrészek nagyon olcsók, így a régi-Swift fenntartási költsége minimális. Én az egyik Belsőség-posztomnál döbbentem rá, hogy más szemszögből is lehet a Swiftre nézni.
Ekkor hosszan dicsértem a frissen vásárolt 127-es Fiatomat, hogy mennyire könnyű és pörgős motorja van és egy kommentelő csak ennyit írt: „Nekem is ilyen van, csak megbízható is, úgy hívják, hogy Suzuki Swift.”
És valóban! A Suzuki Swift motorja pörgős, karosszériája könnyű, ráadásul ezt a motort szét sem lehet ütni, meg amúgy is: minden japánosan precíz benne. Nem mellesleg minden szerelő ért hozzá.
A kis tömeg és a jó befecskendezés miatt a fogyasztása is alacsony, és kategóriájában valóban nagyszerű autó. Csak ne kövessük el a hibát, hogy azonos korú Volkswagen Polóhoz hasonlítjuk, mert árban sem egy kategória, és az utóbbi konstrukciója is jóval frissebb!
Az Erőmérőben ezúttal egy 1998-as 1,3-as, háromajtós Swiftet mutatunk be. Az autó nagyon szép állapotú, 157 ezer kilométer van benne, ami a részleteket látva elég hihető. A motor fogazottszíj-hajtású egy vezérműtengelyes SOHC konstrukció, hengerenként két szeleppel, vagyis semmi extra. Persze anyagminősége kimagasló, megmunkálásai pontosak így nem eszi meg magát belülről, mint rengeteg korszerűbb és bonyolultabb utódja.
De mit produkál egy ilyen autó a mérőpadon? Oké, hogy az úton fürge a kevesebb mint egy tonnás bódé, de közben lehet, hogy a gyári 68 lóerőből már csak 55 maradt, vagy annyi sem. A kis tömeg általában is becsapós, hiszen a kevés lóerőt is többnek érezzük, ha nem 1300 kilót kell cipelnie.
A mérés ezúttal szépen lefutott, az 1998-as Swift csendben elforgott 6500-ig, és nagyon szép görbét rajzolt. Az adatokat megnézhetitek a videóban, ahol a görbe alakjáról is beszélünk. A mérés után mi is kicsit máshogy néztünk a „mi autónkra”.
Ha érdekesnek találjátok hetente jelentkező sorozatunkat, iratkozzatok fel a Totalcar Youtube-csatornájára, mert még sok érdekes autó következik!
További cikkeink
