Háromnegyed órád van, hogy becsekkolj a chartergépre, ami nem vár, és százhúsz kilométerre vagy a reptértől, egy teljesen ismeretlen olasz kisváros legkülsőbb zugában. Erre kidurran a kerék, és csak némi űrtechnikád van meg egy háromszáz oldalas kézikönyved. Káromkodol-e?
Alig egy hete olvashatták az új Audi A6-os bemutatójáról szóló cikket, ha bárkit érdekel, itt van. Gondolom, senkit nem értek meglepetések, hiszen az autó igen jó, a nagymotoros mennybe (és moziba) visz, a kismotoros pedig valószerűtlenül jóautó-szerű élményhez juttat, tehát azt sem érezni mezítlábasnak. Csak az út, az ne lett volna.
Papíron, még előzetesben jól nézett ki a dolog: reggel hétkor találkozó a Ferihegyen, egy átszállással menet Palermóba, ott tesztautóba ülünk, átautózunk fél Szicílián a déli partra egy golfklubba, ami Spa reszort is, sajttáj, kaja, másnap újabb tesztvezetés váltott autókkal, este hatkor pedig megérintjük a falat Budapesten. Zsír, az autós újságíró az élet császára, ha nem mondtam volna még.
Nem tudom, hogy sikerült végül egész máshogyan, de a valóságnak annyi köze volt az előzeteshez, mint a felfújható guminőnek az áru dobozán látható képhez. Pedig előre ki lehetett számolni: Szicília messze van, a délszláv háború, a World Trade Center elleni támadás és az általában fokozódó nemzetközi helyzet miatt egyre durvábbakat csúsznak a járatok, egyre nagyobb levegőt kell hagyni a tranzitra, ráadásul viszonylag hamar haza is érünk másnap. Ez jól nem jöhetett össze.
Négy órát vártunk Münchenben odafelé, kicsit kevesebbet vissza. Fél öt tájban értünk Pelermo repterére, de mivel a luxemburgi kollégák nem a Münchenből induló, Audi által szervezett chartergéppel jöttek, hanem maréknyi csoportjuk alternatív járatot választott, ezért egy órát ki kellett húznunk az érkezésükig. Épp megpillantottuk a pálmafákat, kicsit beszippantottuk a balzsamos, 12 fokos, langy levegőt, majd betereltek bennünket a palermói reptér egyik oldalsó zugában gipszkartonból felhúzott, kékesfehér falú, halogénizzókkal megvilágított, króm büféasztalkákkal telirakott, szűk helyiségébe, ott ácsorogtuk végig félálomban az időt. Aztán eligazítás, ami részben a tesztútról, részben az autóról szólt – szó, mi szó, alig valamivel hat óra előtt sikerült csak beülnünk Rácz kollégával az A6 3.0 TDI quattróba. Fotózni nem lehetett a sötét miatt, sietni viszont kellett, de nagyon. Sciaccáig kellett eljutnunk, az százharminc kilométerre volt onnan, eredetileg fél nyolcra tervezték a sajtótájékoztatót, de áttették inkább nyolcra.
Téptünk, mint barom, de akadt bőven kis út is, nagy forgalommal, teherautókkal, cserélni is kellett, meg aztán el is kavarodtunk egy helyen. Sciaccában a reszortnál kisbusz vitt a recepcióig attól a ponttól, ahol leadtuk a tesztautókat, a recepciótól hézagosan közlekedő elektromos golfautó sederintette tovább testünket a lakosztályokig. Mert nem szállodaépületben laktunk, hanem egy falunyi méretű helyen, kétlakásos házakban, amelyek között rendes távolság volt. A sok kisebb-nagyobb csúszás összeadódott, csoda, hogy egyáltalán a nyolcórás találkozóra sikerült odaérnünk.
Sajttáj, vacsora, nahát, éjféltájban kerültünk ágyba, reggel nyolctól meg már vezettünk, addigra reggelizve, összecsomagolva, kijelentkezve, kigolfautózva, kiminibuszozva az átadópontig. Az előző napi eligazítás szavai azonban – „nyomatékosan kérek mindenkit, hogy fél tizenegyre legyen a repülőtéren, akkortól kezdődik a becsekkolás a chartergépre” – vészjóslóan csengtek a fülünkben.
Ha már előző nap elmaradt, igazából szerettünk volna most kicsit nappal is vezetni, le is kellett fotóznunk az autót, az sem két perc. Palermóig volt két és fél óránk.
A tudattól nagy lökést kapva még a reszortban elkészítettük gyorsan a belső fotókat és a behúzottakat (amelyeken mozog az autó), akkor már csak a külsőkre volt szükség, ám az olyanokhoz illik szép hátteret találni. Mentünk valamennyit, aztán letértünk a tesztútról, felhajtottunk valami jó magas hegyre, ahol lentről jópofa épületeket láttunk. Rácz Tomi vezetett, én a jobb egyen, ezért nekem tűnt fel először a hang.
„Te, mi ez az ütemes kopogás?” – szegeztem neki a kérdést. „Fogalmam sincs, nem hallom, nagyon rossz az út” – válaszolt. Aztán találtunk egy kis sima aszfaltszakaszt, ott meghallotta. „Talán jobb, ha nem is tudom, mi az” – fűzte hozzá egy kilencvenéves kínai bölcs éleslátásával.
A hegytetőn kórházat találtunk a hátába tapasztott templommal. Rossz irányból jött a fény, de rettentően szorított az idő, ezért jobb híján nekiálltunk ott, helyben, üsse kavics. A háromnegyedes hátsó fotó készítése közben vettem észre valamit. Khm, a jobb első kerék… Lapos.
Hát ezért nem hallotta Tomi elsőre a hangot, hiszen nem az ő oldalán kattogott a kerék, hanem az enyémen. És tudják, mi adta? Valami bazi nagy szög, mifelénk talán a középkorban használtak ilyet. Ott hevert a gumiban, csillogó vigyorral röhögött ránk.
„Siessünk, már ereszt!” – noszogattam Tamást, ő pedig elő is állt az ötlettel. „Csak olyan bő tíz kilométert jöhettünk el a szállótól, vigyük gyorsan vissza, és kérjünk másik autót, mert ebben nincs pótkerék, én meg nem akarok itt bénázni a defektjavítóval” – mondta. Én sem akartam.
Átvettem a kormányt, tekertem lefelé a nagy dög Audival a hegyről, a kormány már kicsit kenődött a kezemben, húzott is jobbra, csak tarts ki, kicsi, kapsz egy puszit. A puszi elmaradt. Az egyik balkanyarban erősebb, majd néhány hátrafelé távozó, gyengébb koppanást hallottam. Aha, most esett ki a szög. Nem jutunk vissza a bázisra, oké.
Így esett, hogy Sciacca kül-kül-külvárosában, egy jelöletlen utcában, 2011 egyik februári délelőttjén egyszerre vesztettük el defektjavító-szüzességünket Tamással. Előpakoltuk a cuccokat, és gondolkodóba estünk. Ami, a helyzet ismeretében, még mindig jobb volt, mintha valódi szüzességelvesztés után ugyanez történt volna teherbe.
1. Kézbe fogtuk a kompresszort. Ábrák rajta: mit is kell ilyenkor.
2. Megmarkoltuk a tömítőtrutyit tartalmazó bödönt, azon szűxavúbb volt a papír. Dunlop, mondta a sillabusz, meg hogy ne használjunk nem gyári kompresszort (és tényleg olyan kompresszor volt helyesként feltüntetve az ábrán, amilyen az autóhoz járt), sőt, emerre még magyarul is ráírták, hogy ne fröccsenjen a szembe, szájba, sehova. Nem mindig lehet szüzességet elegánsan elveszteni, ez tény.
3. A kompresszoron azt mutatta a képregény, hogy le kell venni az autóról a kereket. Pontosabban azt mutatta, hogy felfújás után vissza kell tenni, az ugyanis nem volt egyértelműen kivehető, hogy le kell-e venni. Aztán a keréklevételt mint műveletet feladtuk egyszerű, prózai oknál fogva – a kocsihoz nem adtak emelőt.
4. A Bedienungsanleitung, magyarán kézikönyv azonban azt szajkózta még, hogy ki kell venni a szelepet. Kicsit tartottam ennek a betartásától, ugyanis elképzeltem, mi lesz, ha felfújtuk a gumit: a ragadós trutyi két és fél bar nyomással fogja arcon spriccelni azt, aki épp kicsavarja a kompresszor csövét a kerékből. Nem így gondoltuk mi ezt az első alkalmat – magányosan, egy kietlen falu szélén, a susnyában guggolva… Aztán mivel az egész kocsiban nem találtunk eszközt (sem a kerekeken olyan szelepsapkát), amivel ki tudtuk volna tekerni a szelepet, úgy döntöttünk – a helyén marad.
5. Felráztam a defekttömítőt, Tomi a tetején levő, szakasztott szelepnek kinéző csöcsbe belecsavarta a kompresszor csövének a hollanderét, s a defekttömítőből kilógó csövet pedig a kerék szelepébe tekerte. Én közben a kompresszor dugaszát beszúrtam a középkonzolon levő szivargyújtó aljzatba, s ráadtam a gyújtást.
6. Kicsit betojva bár – hiszen először csináltuk – fejjel lefelé, függőlegesbe állítottuk a defekttömítőt (ez nagyon fontos), és bekapcsoltuk a kompresszort. Éktelen sivításba kezdett, a nyomásmérő műszer mutatója felugrott három barra, hallhatóan leesett a fordulat, majd valami engedett, a mutató visszatért másfél bar tájára, és ottragadt.
7. Tamás már javasolni akarta, hogy szerezzünk valami másik kompresszort, mert ez semmit sem csinál, de nekem van otthon is ilyenem, tudom, milyen lassan dolgozik. Egy-két perc sivítás után már csak 1,1 barnál jártunk, s a löttyből is érezhetően fogyni kezdett. Aztán egyszer csak kiürült a flakon, a kompresszor megkönnyebbült, és szélsebesen pumpálni kezdett. Alig nyolc-tíz perc után fel is nyomta olyan 2,5 barra a gumit. Azt nem tudtam kideríteni, hogy pontosan mennyire kell felpumpálni, mert a kompresszor leírása szerint 2,0-3,5 között lehet az érték, de biztonságból a gyári értéknél kicsivel nagyobb nyomásra szavaztam. És az a dög – sziszegett.
8. Tomi kicsavarta a tömlőt, a gumival összekent szelep persze nem zárt jól, kicsit lespriccelte – mi lett volna itt, ha még a szeleppel is küzdeni kell? Kiragasztottuk a műszerfalra a defekttömítő aljára odakészített biztonsági matricát, ami a vezetőt figyelmezteti, hogy lassan menjen (max. 80 km/h), mert átmeneti jelleggel kijavított gumival közlekedik. És lehetőleg tíz kilométernél kevesebbet tegyen meg így.
Nagyjából elpakoltunk. Már háromnegyed tíz, elméletileg negyvenöt perc múlva fújják a riadót Palermóban, hogy eltűnt a két zsurnaliszta ungherese. Nem szerettük volna, ha miattunk feleslegesen zargatják a Cosa Nostrát, és ezzel újabb ürügyet adunk olasz állami pénzek elsikkasztására, inkább sietősre vettük a dolgot. Akkor még a visszavezető, arra a délelőttre szánt, festői útvonal volt bepötyögve a naviba, 58 kilométert mutatott. Talán odaérünk, persze, ha nem jön közbe semmi.
Tamásnak gyanús lett a távolság, ezért kilépett az útvonalból, s beütötte végcélnak a palermói repteret. Hopp, hirtelen százhuszonegyre nőtt a táv …Vegyük úgy, hogy ez a repülő elment.
Azért megpróbáltuk. Toltam a gépet, a zabszemet már nem a záróizom, hanem az ülés szövete tartotta bent, kanyarogtam a szerpentinen, rá a pályára. Óvatosan növeltem a tempót, várva, hogy nagy durranással mindjárt szétrepül a gumi – száz, száztíz, százhúsz, százharminc-harmincöt… Megérkezésünket a reptérre ekkor 11.24-re taksálta a navi.
Csökkent az idő, fogytak a kilométerek, 11.09, hajrá, ekkor Tomi bejelentette, hogy akármi van, meg kell állnunk, mert nem víztartály ő. Javasoltam neki, hogy – bár magam sem vagyok hidroglóbusz – inkább izzadjuk ki, mert minden másodperc számít, elmegy a gép, de nem ment bele. Ja, és a kerék pedig ekkor már vagy öt perce ütemesen kattogott. Öt perc kiesés. Száznegyven… száznegyvenöt… Csak hagytak némi tartalékot a mérnökök a defektjavítós rendszerben – gondoltam, miközben fél szemmel a „80 km/h” matricát fixáltam a műszerfalon, amit Tomi poénból még le is tépkedett előlem, és máshova ragasztott át. A végére már nem voltam olyan baromi vicces hangulatban.
10.58-ra a reptéren voltunk, nagyjából utolsóként. Még épp be tudtunk csekkolni. A defektjavító? Köszöni szépen, jól bírta. Pont duplaakkora sebességet bír, mint amit írnak, és a javasolt táv tizenkétszeresét zokszó nélkül tűri. Ne habozzanak használni.
További cikkeink
