A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, egy angol szót azért tud: a welding megvan neki, mert az apja hegesztő egy gyárban. Ekkorra már zöld tealevélkék vannak az arcunkon, mert az jó pandaszemek ellen (kínaiul így mondják, ha karikás), túl vagyunk a kézzel, egyesével gyömbérporral összesodorgatott teagombóckákon, a jázminos kombinációkon, meg persze ott nyiladozik az orchideás változat a talpas pohárban. Én pedig azt ajánlom neki, hogy ha a fater szeme begyulladna a hegesztéstől, próbálja a reszelt nyers krumplit, az lesz csak a zöld tea alkonya.
Kamu, gondolom, nincs is olyan, hogy kínai teaszertartás. Utólag persze megnéztem a neten, hogy pedig van, így-úgy öblögetünk, megsimogatjuk a friss teával leöntött kerámiabékát, mert szerencsét hoz, satöbbi, csak sajnos a kínaiak szervileg alkalmatlanok az öncélú, szertartásos fontoskodásra, ami a japánoknak annyira megy. A srác rendszeresen bemondja a figurát, hogy akkor ez a háromféle tea jön, ennyiért, kérem-e, a végén pedig annyit fizetek, amennyit mondott. Tuti, hogy a vesémet veszik ki mindjárt.
Úgy kerültem tehát ide, hogy kimentem a Bund parti sétányára, elkészítendő a kötelező Sanghaj-panorámaképeket. Ez a világ egyik leghíresebb városképe: balról a Bund, Sanghaj 100 év körüli, komoran elegáns kereskedőépületei, szemben meg a Pudong kerület a Gyöngy-toronnyal. Utóbbi azért egyedülálló, mert a felhőkarcolók sziluettjét előre, egyben tervezte meg egy holland építész. Na itt fotózkodik mindenki, és itt kért meg a két csaj, hogy kapjam le őket együtt. Innen követett szó szót, vidáman mondogatták, milyen jó lesz, majd meglátom, én meg felhagyok a paranoid turista hozzáállással, lesz, ami lesz, jöjjön a teaszertartás.
*A Volkswagent nem hangzásra fordították: Da Zhong Qi Che, szó szerint Nagy Tömeg Gőz Jármű. A Qi, vagyis a gőz ugyanaz a szó, ami ezóséknál a szervezetben áramló csí, az ejtése is hasonlít valamelyest.
Tizenöt éve voltam Sanghajban. Akkor is járt már a metró, a kínai utasok pedig minden gátlás nélkül, közvetlen közelről mutogatták ujjal a gyerekeknek a külföldit: látod, Lao Wang fiacskám, ez a bácsi visz majd el, ha nem eszed meg rendesen a tofut. Akkor még külön egyenruhások foglalkoztak azzal, hogy a megállóknál benyomorgassák a tömeget egy-egy metrókocsiba. Sanghaj lakossága közben vagy tízmillióval nőtt, de a metróhálózat lépést tartott a népességgel, mert még a péntek esti csúcsforgalomban, két csomaggal is beférek.
Durva volt akkoriban a szmog, bár autóforgalom alig lézengett a futballpálya szélességű sugárutakon, a jádeszínű derengés stílszerű szmogot kölcsönzött a városnak. Most viszont egyfelől nincs büdös, és éjjelente látszik legalább egy csillag nagyjából délen, középtájt (igazság szerint valójában inkább bolygó, mert ott ilyenkor leginkább a Szaturnusz lehet). Na de – csillagásztrollkodás ide vagy oda – ellátni az égig. 1997-ben Sanghaj úgy nézett ki, mint egy hatalmas, félkész épület. Azóta nem csak elkészült, de be is lakták. Mondanék néhány durva alapadatot. Budapest (agglomerációval) és Sanghaj területe majdnem ugyanannyi: 7 ezer km². Budapest népessége elővárosokkal 2,5 millió, Sanghajé a 2013-as állás szerint 24.
*Tudta, hogy Bruce Lee eredeti neve (Li Xiaolong) azt jelenti, Szilva Kissárkány?
Még az irodaházas, Gyöngy-tornyos, kereskedelmi központos Pudong kerület lakossága is ötmilliós. Hihetetlennek tűnik, de stimmel a méret: Anting, ahol a Volkswagen gyára működik, nagyjából ugyanannyira van a központtól, mint Budapesttől Gödöllő, és Anting hasonló, közeli kisváros. A 24 millió embert pedig úgy sikerül elhelyezni, hogy a metropolisz jelentős részét borítják harminc emeletes toronyházak. Ugyanúgy néznek ki, mint Madrid, Valencia vagy Lisszabon külvárosainak barna harmincemeletesei, és a lakásokban elég sokan élhetnek. Legalábbis az alapján, hogy a teaszertartáson csodálkoztak a csajok, hogy én, a feleségem és a gyermekem nem a szüleimnél lakunk. És de jó nekünk.
A kínaiak egyik fele mufurc; széles ívben szarik a világra. A másik fele, vagy inkább része, hiszen százalékot nem mernék mondani, annyira barátságos, mint egy túlpörgött dél-olasz. Oké, van, aki szerint a kínaiak egyszerűen tahók, de ez ugyanolyan méltánytalan, mintha a sevillai világkiállításon a magyar pavilonba beköltöztették volna a kofákat a Garay-piacról, hogy reprezentálják Magyarországot. A kínaiaknál a bunkóság, mint fogalom nem igazán értelmezhető – tedd, ami jól esik, bár tény, hogy Sanghaj központjában nem köpik ki, amit az orrjáratukból kiszívtak. A bunkóságon kívül valahogy a ciki fogalma sem létezik. Hajnalban tájcsiznál a parkban egy szál pizsiben? Hajrá!
*A kínaiak szemléletére jellemző, hogy a mandarin nyelvben nincs szó a köcsög külföldire. Lao wai, ez a külföldi, de nincs benne pejoratív, és a lao önmagában tiszteletteljes hangulatú szó. Még a nankingi mészárlás alatt felfoghatatlan szörnyűségeket művelő japánokra is csak annyit mondanak, hogy riben guizi, vagyis japán ördög, de ez is kifejezetten nankingi vérengzés-viszonylatban vonatkozik a japánokra.
Flashmobra emlékeztető táncot adnál elő valami sötét parkban nyekergő kínai szintipopra, bácsikkal és nénikkel? Szolgáld ki magad! Széklábon lógatnál bőrdzsekit amúgy Toldi Miklós-stílusban az utcán? Hálóingben sétálatnál egy rózsaszínre festett fülű, sárgára festett farkú, eredetileg fehér törpeuszkárt? Tedd csak, senki nem fog kiröhögni. Hát ez az igazi szabadság. A kínaiak undorítóan esznek. Böfögnek is, de leginkább szürcsölnek. Most komolyan: azon túl, hogy gyerekkorunkban belénk verik, hogy a szürcsölés undorító, mégis mi a baj a szürcsöléssel? Olyan ez, mint a nyelvtannáciság: alig várjuk, hogy valakit lenézhessünk valami általunk önkényesen kiválasztott kategóriában.
És tényleg, ha már szabadság, senki sem gondolhatja komolyan, hogy Kína kommunista diktatúra; a legkevésbé Sanghajban. A kommunizmus inkább olyasféle marketingkifejezés nekik, mint az amerikaiaknak a demokrácia. Nincs Facebook, Twitter, Youtube és Instagram. És időnként kivégzik a súlyosabb korrupción ért politikusokat, ami legalább ilyen szomorú. Ugyanakkor Kínában tízévente cserélik a vezetőgarnitúrát – legyünk pozitívak, vegyük észre, mennyire jót tesz a diktatúra például a környezetvédelem ügyének. Nem kell négyévente választásokat nyerni olyan dolgokkal, mint a GDP, senki sem fog belebukni, hogy hosszú távra tervez. Nemrég egy amerikai cég felméréséből derült ki, hogy a kínaiak átlagban kétszer elégedettebbek a saját országuk fejlődésével, mint az amerikaiak. A zsarnokság csalhatatlan jele viszont, hogy nem láttam olyan gyalogátkelőt, ahol gombnyomással avatkozhatnánk a ciklusba.
*A kínai eleve pozitív beállítottságú nép. Közismert a nagy kínai projekt, a Coca Cola kínaisításának össznépi projektje, melynek során végül sikerült a Ke Kou Ke Le-re jutni, ami Finom Boldogságot jelent. A kínai nem úgy állítja elő az idegen szavakat és márkaneveket, mint a japán, hogy megpróbálja kimondani, nem sikerül, attól kezdve az lesz az (Merüszedeszü bencü = Mercedes Benz). A kínaiban szempont, hogy hasonlítson a hangalak, de a megfelelő szótag-jelek összeválogatásánál az is fontos, hogy pozitív dolgokat jelentsen.
Sanghajra nem könnyű felkészülni. Én persze nem is nagyon erőltettem, hiszen az indulás előtti hét keddjén még nincs vízumom, csütörtök május elseje, ami Kínában is munkaszünet, miként az azt követő péntek is. A kínai nagykövetség honlapjáról pedig kiderül, hogy a sürgősségi vízum átfutási ideje három nap. Aztán csodával határos módon meglesz a vízum, akkor viszont már nem nagyon készülök, mert az út elég kaotikus benyomást kelt: az Air France új első osztályáról, a La Premiere-ről kéne írni, de még azt sem tudják elmagyarázni, egyáltalán mi a fenét keresek ott én. Biztonság kedvéért kérek két nap hosszabbítást, hogy legalább megnézhessek egy-két helyi autós vonatkozást, hiszen légiközlekedés rovatunk egyelőre nincs.
Tudták, hogy a Google maps-nek Kínáról nincs Earth-nézete? Tehát ha átkapcsolunk, csak egy feketeség lesz jutalmunk. Pedig ha keresek valamit, mindig megnézem a műholdképet, mi van egy épület körül, egyáltalán hogy néz ki az épület, fű, fák. A Google Maps tömegközlekedéses útvonaltervezője viszont nagy kincs. Veszek egy útikönyvet a sétálóutcában, aztán nekiindulok, hogy megnézzem a két helyet, amit legutóbb nem sikerült. Nem mintha olyan fontos célpontok lennének, csak hát Sanghajban ilyen másodrendű célpontokból rengeteg van. Nekem a kínaiul Kong Miao nevű Konfuciusz-templom maradt ki, és a Yu Yuan Garden. Anno kis bódék álltak Sanghaj belvárosában, melyekben egy-egy egyetemista önkéntes írta át kriksz-krakszokká az útikönyvek latin betűs pinyinjét, hogy aztán a cetlit odaadhassuk a taxisnak. Ma már a belvárosban egész sok angolul tudó kínait találni.
*A kínaiak egyelőre úgy néz ki, a dohányzásnál tartanak. Shanghaj híres könyvesboltját nehezebben találtam meg, mint Amundsen a Déli-sarkot, trafik viszont lépten-nyomon van. Az egyik legnépszerűbb cigaretta a Dupla Boldogság. Nem drogos, hanem házassági utalás.
A közlekedés is elég nápolyos – ahogy éjjel egy-egy bukósisak nélküli, kivilágítatlan villanyrobogós a tilosban blazírt arckifejezéssel kacsázik keresztül a zebrán átkelő gyalogosok tömegén, az tényleg olasz. Olaszos az is, hogy a kifinomult ételeik mellett verhetetlenek az egyszerű alapkajáik. Egy tésztaleves egy saláta, egy... Nem is sorolom, mert menten nekiindulok az Illatos Csirke büfének.
*Anting neve azt jelenti, a béke pavilonja. Ebből az an a béke, ami ugyanaz az an, mint a Tienanmen, vagyis a Mennyei béke terében lévő an. És igen, a Tienanmen tér ugyanolyan hülyeség, mint a La Manche-csatorna, hiszen a men önmagában is teret jelent.
A metrótérképekkel akad néhány logisztikai probléma. Adott ugye egy papír, amit elvileg összehajtva a zsebünkben tartunk. Aztán 11 metróvonal irgalmatlanul sok megállóval. A megállók nevét latin és kínai írásjelekkel is fel kell tüntetni. Az össze-vissza kígyózó tizenegy vonal a követhetőség kedvéért más színű, de tizenegy árnyalatban már olyanoknak is kell lenniük, mint citromsárga, halványlila, világoskék, barna és bordó. Na ezeket a metró neonfényében próbálja meg értelmezni valaki. Jiading Xinchengnél ráadásul kettéágazik a vonal, és ilyenkor csak a helyieknek természetes, hogy ez valójában egy hurok, és a szerelvényen kell maradni, vagy nem hurok, és akkor leszállunk az elágazás előtt, de hogyan tovább?
A 11-es metróvonal a Nanxiang állomás után jön a felszínre. Itt gyakorlatilag már magunk mögött hagytuk Sanghajt, de a rizsföldek és kis erdők mellett sem látni nyomornegyedeket, vagy egyáltalán nyomorultabb épületeket. Nem kellemetlen lakótelepek, modern irodaházak, sok fa és virág. A sanghaji F1-pályával kapcsolatban olvasgattam egy kicsit fórumokat, mit szólt, aki a heyszínen látta a futamot. Amellett, hogy mindenki elégedett a szervezéssel, tudják, mi a leggyakoribb kifogás? Hogy nagyon steril a hely. Hogy is ne lennének elégedettek, amikor háromnegyed óra alatt kimetrózhatnak a központból? Mi meg ugye még szemfülesen jól meg is kúrjuk a küldöldit azért az öt kilométer autópályáért, elvégre a szabály az szabály. Én most nem szállok le a Shanghai Circuit megállónál, hanem a következőt veszem célba. Az Automobile City megállónál egyik irányban az antingi Volkswagen-gyár, nem mondom, hogy vár, hiszen sajnos nem. De azért lefényképezem a végtelenbe vesző komplexum bejáratát, ami valójában a művészbejáró lehet, mert a gyári honlapon nem ilyen kép van.
Na, most vajon mi lesz? A tányérsapkás őr mögöttem hosszasan krákog, én pedig tíz méterről mohón visszafordulok: nyel, vagy köp? A képébe bámulok; már akklimatizálódtam, nem gond egy kis farkasszem egy vadidegennel. Az őr felteszi a lábát a padkára, a térdére könyökölve állja tekintetem. Irtózatos szellemi harc veszi kezdetét itt a külvárosi Roewe-szalon előtt – ő is tudja, a köpködés a kultúra nagy lakmuszpapírja. Az ő kezében, illetve szájában a döntés, hogy a kerület kulturálisan a nyugatias belvároshoz tartozzék-e, avagy csatoljuk egyetlen csulázással a barbár Mainland Chinához. Nézem. Visszanéz. Lassan vánszorognak a másodpercek, az idő szinte áll. A kétszer négysávos sugárúton gondtalanul robognak a Santanák, unokák fagyit kapnak a nagypapájuktól, anyukák beszedik a fregoliról a kiteregetett ruhát, nem beszélve Magyarországról, ahol hat időzónával odébb mostanában ébredezik több millió honfitársam. Az őr végül köztes megoldást választ: nem köp, csak engedi, hogy a gravitáció segítse a fűbe orrjárata közelmúltbeli tartalmát.
A Kong Miao azonban ezúttal sincs meg. Meg vagyok átkozva, mint Don Quijote, keresek egy útikönyvben látott árnyas parkot, nagybajuszú kung-fu-mesterek szobrával, faragott jádekövekkel, koi-pontyokkal és aranyfejű récékkel, A cím stimmel, toronyházak mindenfelé, de a Konfuciusz-templomot nem találom. Esélytelen, hogy elfilozofálgassak a ponty átugrik a sárkány kapuján-példázaton. Helyette néhány sarokkal odébb belebotlok a kínai naptárreform atyja, Xu Guangqi (1562-1633) sírjába, melyet tökéletes kis park vesz körül. Aztán inkább visszametrózok a Bundra, hogy megtekintsem életem első repülős sajtótájékoztatóját.
Maga a rendezvény elég egzotikus. A világ minden tájáról érkezett, de láthatóan legalább 50% ázsiai kollégát tartalmazó újságírómassza nagy része úgy tűnik, annyit konyít a légiközlekedéshez, mint jómagam. Vannak viszont szakértők is; ők teszik fel a kellemetlen kérdéseket. Ezekből tudok róla, hogy manapság luxus-légiközlekedésben az Etihad és az Emirates nagyon elhúzott (állítólag az olcsó kerozin nagy versenyelőny), de még a Turkish Airlines business class-a is bitang jó. Mondogatnak millimétereket, de így laikusként úgy tűnik, az Air France fő ütőkártyája távol-keleti viszonylatban, hogy naponta kétszer repüli a Párizs-Sanghajt. A mellébeszélés itt még talán feltűnőbb, mint az autóbemutatókon.
És az új La Premiére-t, ami egy ülés, némi kárpit és függöny, csak akkor tudnám kipróbálni, ha nagyon erőszakos lennék, akkor is csak fél percre. Szerencsére van még egy nagyobb kiállítás egyéb repülős dolgokból, kiváló légügyi dolgozókkal, akiktől megtudom, hogy
- a stewardesseknél nincs kasztrendszer, rotációban osztják őket a turista- vagy business osztályra
- hiába látom úgy, hogy a turistaosztályon össze-vissza állítgatják az ülések közti távot, igazából nem
- a business classon lehet, hogy több a bruttó meló, mint a turistán
- hamarosan a business class is új lesz az Air France-on.
És most már arra is rátérnék, hogyan nem jutottam be a sanghaji Volkswagen-gyárba. Egy mondatban: indulás előtt azt kértem, szerda este helyett péntek este indulhassak vissza, de Sanghajba érve nem leltem nyomát az Air France honlapján a visszafelé szóló jegyemnek, így elkezdtem levelezni egy Organization Team nevű illetővel, aki szerda délutánra elintézte a pénteki jegyem, de mint kiderült, péntek reggelre, úgyhogy lázasan emaileztem a kínai VW péeresével, hadd menjek a gyárba mégis inkább csütörtökön, mert félek, hogy nem sikerül áttetetni a jegyemet estére, de ő köti az ebet a karóhoz, hogy ha eredetileg péntek volt megbeszélve, akkor az péntek, ekkor csodával határos módon találok egy kétméteres, segítőkész holland illetőt a KLM-től, ami ugye már egy cég az Air France-szal, a holland srác pedig, mint másnapra kiderül, sikeresen el is intézte, úgyhogy írok megint a kínai VW-alkirálynak, hogy pénteken hányra legyek ott, ő pedig kedvesen válaszol, hogy a látogatásomat törölték, mert azt mondtam, nem jó a péntek, és slussz, zai jian, ahogy a han nemzetiségű bő egymilliárd ember mondja: viszlát.
Érdekes hely lett volna az antingi gyár, egyrészt mert akkora, hogy a vége ködbe vész, hiszen a VW Kína legrégebbi partnere az autógyártásban. Érdekelt volna,
- miért esett a választás a SAIC-ra, amikor 1984-ben megkötötték az együttműködést
- hogyan kezdődött
- mennyi kínai munkásuk van és hogyan képzik őket
- ott is olyan irigyelt munkahely-e a VW, mint nálunk az Audi
- mehetnék-e egy-egy kört a gyárudvaron néhány helyi specifikációjú autóval
- kipróbálhatnám-e az előcsarnokban kiállított veterán SH 760 váltójának kapcsolási érzetét
- hogyan építették ki a beszállítói kört
- milyen érdekesebb igényei vannak az átlagos kínai vásárlónak
- hová exportálnak
- meg még nyilván ami menetközben eszembe jut.
A sétálóutcában hazafelé segítek egy kínai házaspárnak emlékfotót készíteni. Szó szót követ, nahát, milyen jól beszélek kínaiul, ő tíz éve tanul angolul, hogy tetszik Sanghaj, hová megyek még. A férj mutatja a fényképes térképet, hogy ők most egy teaszertartásra mennek. Nagyon érdekes, nem tartok velük?
További érdekességek ínyenceknek
A kínaiakkal történő kínai nyelvű beszélgetést nehezíti, hogy a mandarin nyelv nagyrészt kétszótagos szavakból áll. Minden szótag négy különböző hangsúlyt kaphat: magas, emelkedő, ereszkedő, ereszkedő-emelkedő, plusz lehet afféle hangsúlytalanul eleresztett. Ez többmilliárdnyi szárnyalás-szarnyalás-félreértésre adhat alkalmat.
A kínai az egyetlen nyelv, melyben az elvtárs szó az utóbbi években megváltoztatta jelentését: ma már buzit jelent (mármint homoszexuális, pejoratív összefüggésben). Ez annyira nem urban legend, hogy a tongzhi még a legtöbb szótárban, így az androidos Pleco fordítóappban is így szerepelt. Utóbbiban a legutóbbi frissítésnél visszaírták elvtársra.
A Sprite kínaiul Xuebi, vagyis Hó Zöldeskék
A kínai a világ legrégebben használatban lévő írása. Legrégibb példái a Shang dinasztia idejéből (Kr.e. 1200-1050) fennmaradt jóslócsontokon láthatók. Az 1916-os Kangxi szótár 47 ezer írásjegyet különböztet meg. Annyira azért nem félelmetes a dolog, mert a különféle ékezetek alvariációit is külön jeleknek veszi.
A kínaiaknál ritka a bajusz, szakáll, borosta. Valamennyi nődögél, de ha úgy hagyják, legfeljebb olyasmi kis csutak lesz belőle, mint a kung fu-filmek öreg mestereinek. Nem könnyű hát a kínai ZZ Top tribute band-ek élete, nem lehet véletlen, hogy a Google egy ilyenről sem tud.
Tudja, hogyan számítógépeznek, vagy sms-eznek a kínaiak? A kínai képírás leírására használt latin nyelvű pinyinnel gépelik be a szavakat. A gép ekkor felkínál több lehetőséget, hiszen még egy-egy konkrét hangsúly is több mindent jelenthet. Kattintanak egyet a kívánt hieroglifára, és nyomják tovább. Szemre alig lassúbb, mint ahogy mi csináljuk.
A Chevrolet kínaium Xuefolai, hó lát jön.
Kínában az állami tűzfalak blokkolják a legtöbb közösségi oldalt, plusz a Youtube-ot, és hát valljuk be, pornót se könnyű nézni. Ezért Kínába indulás előtt érdemes a gépünkre VPN (Virtual Private Network) klienst telepíteni, ami titkosítja az adatforgalmat. Így aztán Kínából is verethetjük Facebook-gyanús szelfijeinket.























