Benyomva egy métert se – a zéró tolerancia óta a bevállalósabbak is így gondolják. De hogy menjünk haza? Taxival? Akkor ott marad az autó, mehetünk érte holnap. Alig drágább a sofőrszolgálat, és akkor hazajut a gép is. De vajon józanon is egy vadidegen kezébe nyomnánk az autó kulcsát?
Rolandnak nem volt ideje felkapni a fejét a csattanásra. Fékezés nélkül mentek át valamin, elég nagyot szólt, megálltak. Az autó mögött hosszú olajcsík és a betonkocka, ami éppen felszántotta az Audija alját. Nem örült. Aligha így képzelte el az este befejezését, de megpróbálta félrészegen is menteni a menthetőt. Jött a sofőrszolgálat vezetője, majd kisvártatva a tréler, a rendőrök helyszíneltek. Az autó ment a szervizbe, Roland pedig haza. Mindez tavaly szeptemberben történt, az Audi azóta sincs megjavítva. Kellemetlen ügy.
Roland előtte sosem használt sofőrszolgálatot, ezért inkább az étterem személyzetét kérte meg, hívjon egy sofőrt. Jó volt az esküvői buli, lecsúszott pár pohár, nem akart kockáztatni. Így a legkényelmesebb, gondolta, nem is túl drága, valami ötezer forint. A sofőr hamar jött, Roland rábökött az Audira, azzal kéne hazamenni. Nem látott a jövőbe, de átsuhant felette egy sötét felhő, ezért indulás előtt még meg is kérdezte, van-e biztosítása a cégnek. Van. Menjünk.
Kocativornyázóhoz képest még körültekintőnek is mondhatjuk Rolandot, és a sofőrszolgálat sem a kapucnis srácokat svarcban körbehordó fajta volt. Még telefonon egyeztették az autó típusát, illetve hogy automata váltós, az útvonalat is megbeszélték. Budapest XIII. kerületéből a XI-edikbe adja magát a budai alsó rakpart, nem is volt vita. De arra igazán senki nem számíthatott, hogy az Erzsébet hídnál egy Demszky-féle gömbsüveg lesz az út közepén.
A csattanásig minden rendben ment. A sofőr normálisan vezetett, Roland és a párja nem is figyelt nagyon oda. Nem tudnák megmondani, ment-e előttük valaki, aki, ha kikerüli a betontömböt, talán felfigyel rá a vezető. Egy 18 centiméter magas terelőelem, egész pontosan egy talapzatos gömbsüveg került az alsó rakpartra, amilyet például a körúton lehet találni a forgalmi sáv és a villamossín között. Nem fért át az Audi alatt, kiütötte az olajteknőt, megsértette az olajszivattyút, a váltóházat is eltörte, mint később kiderült.
Nem tudni, pontosan hogyan került az úttestre. A felső rakparton akkoriban újították fel a villamospályát, így ikertestvérei nagy kupacban tornyosultak az építési területen, de ez még nem magyarázza a kóborkocka elcsavargását. A jelenlévők szerint se biztonsági őr, sem érdemi elzárás nem akadályozta a hozzáférést a terelőelemekhez, így akár a tréleres is hazavihetett volna párat, ha éppen szüksége van rá. Vagy a Romkertben bulizók. Vagy nem is viszik haza.
A kocka mindenesetre ott volt, a csattanás megtörtént – Roland kezdett kijózanodni. Kiderült, hogy a sofőrnek előző nap lejárt a jogosítványa, ami előrevetített némi bonyodalmat, mivel az eset éjfél után történt. A sofőrszolgálat vezetője mindenesetre hívott egy autószállítót, az Audit elszállították az általa ajánlott szerelőhöz, Roland pedig bízott benne, hogy a biztosítás állja a kárt.
Ahogy teltek a napok, úgy jöttek a rossz hírek. Kiderült, hogy a váltó cserés, az olajpumpa szintén, és új olajteknő is kell az Audira. Ez az Eurotax által 1,89 millió értékűre becsült, 2002-es A4-es esetében gazdasági totálkárt jelent. A 2,5-ös, V6-os dízelhez nem olcsók az alkatrészek, a Multitronic váltót pedig a szakszerviz csak újra hajlandó cserélni. A roncsérték a kárbecslő szerint 557 ezer, vagyis a kár egészen pontosan 1,333 millió – élesítheti az utalást a biztosító, gondolhatnánk.
Csakhogy időközben a rendőrség határozata kimondta, hogy a sofőr nem az útviszonyoknak megfelelő sebességgel vezetett, vagy mit is szoktak mondani, amikor nem lehet senkire se ráhúzni a balhét. Lényeg, hogy erre a biztosító nem fizet, a szerződésükben külön kitétel, hogy a KRESZ megszegése esetén nem térítik a kárt, tudtuk meg a sofőrszolgálattól. A határozat ellen fellebbeztek, már bírósági döntés is született, amelyben felmentették a sofőrt a felelősség alól. Csakhogy Rolandnak vidékről kell bejárnia budapesti munkahelyére, az Audi meg hónapok óta áll. Érthető, hogy elfogyott a türelme.
Az ügy elgennyesedett, fizetési meghagyások szállingóztak a sofőr, a szolgálat, az építési vállalat és Roland között. Sajnos nem kitalált a sztori, beszéltünk mindkét féllel. A sofőrszolgálat a bírósági végzés értelmében kizárta a felelősségét, úgy vélik, amit tehettek, megtették. Kétségtelen, hogy a kárt okozó tárgy az építési vállalat tulajdonában volt, és nem biztos, hogy kellőképpen vigyázott rá. Roland ezt másképp látja, ő egy szolgáltatást rendelt meg, amely teljesítése során tönkrement az autója, ezért a szolgáltatótól követeli a kártérítést. Persze lehet, hogy ő is ráment volna a betonkockára, ha ő vezet, de történetesen nem ő vezetett. Nehéz lenne teljes meggyőződéssel rámutatni valakire, hogy tessék, itt a vétkes, neki kell megtérítenie a kárt.
Úgy néz ki, ezt már amúgy is jogászok fogják eldönteni, per lesz az esetből.
Egy biztos: ez a történet nem ismétlődhet meg, annyi szerencsétlen véletlen jött össze azon a szeptemberi éjszakán. De az is egyértelműen látszik, hogy a sofőrszolgálatosdi nem kristálytisztán átlátható üzletág, ahol pontosan tudjuk, mire számíthatunk, amikor részegen átadjuk a kulcsot valamilyen társaság valamilyen sofőrjének. Nem vagyok a túlszabályozás híve, de a jelenlegi helyzet sem a szolgáltató, sem az ügyfél számára nem megnyugtató.
Kezdődik ott, hogy a sofőrszolgálati tevékenység nem engedélyhez kötött. Bármilyen káefté, bt. alkalmazottja vagy akár alkalmi megbízottja elkezdhet furikázni az éjszakában mások autójával, egyedül egy B kategóriás jogosítvány kell hozzá. A felelősségbiztosítás sem kötelező; amennyiben nem kötött a cég, csak a nagyvonalúságukban bízhatunk, ha a bérsofőr kárt okoz autónkban. Nem beszélve arról, ha másnak is kárt okoz, azzal a tulajdonos bónusza ugrik. Egyetlen kivétel ez alól, ha a cég tisztán vagyoni károkra is kötött külön biztosítást, amely fedezi ezt – így a sofőrszolgálatok legnépszerűbb biztosítója.
Eddig az elmélet. A gyakorlat még ennél is zűrösebb. Amióta bevezették a zéró toleranciát, egyre többen tülekednek a sofőrszolgálatos piacon. Tucatnyi cég licitál egymás alá, hiénáznak a menő kocsmák előtt, érzékelhetően nyomott áron dolgoznak. Az autó hazaszállításához két sofőr kell, meg egy kísérőautó, mégis alig drágább, sőt, van, hogy olcsóbb a sofőrszolgálat a taxinál.
Mivel egy mobiltelefonnal és egy inkognitó kísérőautóval lehet bonyolítani a bizniszt, még az is előfordul, hogy cég sincs a szolgáltatás mögött: néhány srác összeáll egy szakadt kettes Golffal, hívásra kimennek, hazavisznek. Amíg nincs baj, sima ügy, a lebukás veszélye minimális. Ha pedig netán leütnék az ügyfél autóját, a sofőr átül a kísérőautóba, és huss. Ilyen és hasonló hajmeresztő sztorikat mesél egy sofőrszolgálat vezetője. Nem nehéz hinni neki, saját ismeretségi körömben is előfordult, hogy nem kimondottan jól öltözött fiatalok érkeztek a helyszínre, alternatív üzemanyaggal hajtott autóval kísérték haza a társaságot a buliból, és a felelősségre irányuló kérdésekre nem igazán megnyugtató válaszokat adtak.
Egy másik megkérdezett szolgáltató cég vezetője sem dicséri a konkurenciát, amikor a biztosításról faggatom. Annyi baleset történt a többieknél, állítja, hogy a legtöbb biztosító szóba sem áll a sofőrszolgálatokkal. Ő nem annál a társaságnál kötött szerződést, ahol az összes többi hasonszőrű cég, hanem ismeretségeit is kihasználva egyéni csomagot állított össze egy másik biztosítónál, mert szeretné biztonságban tudni magát. Egy harmadik sofőrszolgálat bevallottan nem is kötött biztosítást, hanem biztosítékként félmillió forintot tartalékol egy külön számlán az esetleges káresetekre.
A túlnyomó többség – a Rolandot szállító sofőrszolgálat is – egyetlen biztosítóval szerződött, amely megállapodástól függően esetenként 2 és 15 millió forint közötti összeghatárig téríti meg a sofőr által okozott kárt. Ez lehet, hogy soknak hangzik, de ha egy harmincmilliós autóm lenne, hezitálnék, kihívjam-e a sofőrt. Ráadásul a sofőrszolgálatok sem elégedettek a biztosítással, amellyel saját magukat szeretnék védeni: állítólag a legtöbb valós esetben valamilyen kifogással, például a KRESZ megszegésének felrovásával bújik ki a biztosító a kártérítés alól. Márpedig a legtöbb esetben, például ha benézünk egy jobbkezet, megsértjük a KRESZ-t.
Ennek egyrészt ellentmond a megkérdezett biztosító állásfoglalása, amely minden rosszindulatú kétséget eloszlat, másrészt felmerül a kérdés, honnan a sok tapasztalat a rengeteg káresettel, amikor szinte minden sofőrszolgálat azzal dicsekszik a honlapján, hogy sosem törtek még össze ügyfélautót. Sajnos a póruljártak nem is nagyon fórumoznak, pedig így legalább némi visszajelzés lehetne a cégek működéséről – egyetlen négybejegyzéses thread foglalkozik konkrétan a topikkal, illetve van egy másik, amelyikben érintik a témát, de az sem egy információbánya.
Ha még nem lehetne elég erősen érezni az egymásnak feszülő érdekellentéteket, megemlítenék még egy csavart a rendszerben. Papíron a sofőrszolgálatot teljesítő cégek nem is felelősek semmiért, mert mind olyan szerződést köt alkalmi vagy állandó megbízottjaival, amelyben a teljes felelősséget rájuk hárítják. Vagyis a sofőrnek kellene elvinnie a balhét, ha szélsőséges esetben összecsukja az ötvenmilliós Ferrarit. Az általában másodállásban, kényszerből güriző csórónak, elnézést a feltételezésért. Próbálja meg valaki behajtani a kárát egy egyszerű alkalmazotton – sok sikert.
Egy biztos, aki végiggondolja a kockázatot, munkavállalóként nem írna alá ilyen szerződést. Lehet bármekkora a vezetési rutin, autós újságíróként mi is nap mint nap tapasztaljuk, hogy ismeretlen járművekkel furikázni nem olyan, mint a jól megszokott sajáttal – egyszer mindenki hibázhat. És akkor, ha nem véd a biztosítás, marad a csak oda jegy Dél-Amerikába.
A nagyobb sofőrszolgálatok, amelyek már több éve űzik az ipart, tökéletesen tisztában is vannak azzal, hogy mindennél fontosabb az ügyfél bizalma. Módszeresen válogatják sofőrjeiket, sokéves balesetmentes előéletet várnak el, olyan pályaalkalmassági vizsgálatot követelnek, mint amilyen a taxisoknak kell. Megpróbálják körbebástyázni magukat biztosításokkal, de ők is olyan szerződést kötnek a megbízottakkal, amelyben a felelősség a sofőröket terheli, csak hogy meglegyen a kellő fenyítés. A kisebb károkat, három-ötszázezer forintig, inkább zsebből állják, annál többet ér a jó hírnév. De ha beüt valami kacifántos eset, nagy lehet a baj. Egyesek éppen ezért hivatalosan csak cascós autókat vállalnak el.
Mi a tanulság?
A sok egymásnak ellentmondó állításból egyvalamit lehet megállapítani: sok a tisztázatlan kérdés a sofőrszolgálatok körül. Van-e biztosítás, egyáltalán mi ellen véd, és főleg: ki a felelős, ha baj történik? A kérdéseket sokszor még józanul sem lehet egyértelműen megválaszolni, hát még egy súlyosabb tivornyázás végén, amikor tajt részegen a sofőr kezébe nyomjuk a kulcsot. Sokan pár ezer forintos üzletekhez többoldalas szerződéseket írnak – önök egy többmilliós autót átengednének egy artikulálatlanul kimondott, szóbeli megbízással valami idegennek?
A bizalom egyetlen alapja, úgy tűnik, a cég hírneve lehet. Nem életszerű, hogy egy alapos lerészegedés után telefonban faggatjuk a diszpécsert a szerződési feltételekről, majd a honlapjukon ellenőrizzük a hallottakat, végül lekérjük a cégbírósági kivonatot. Roland esetéből azt is láthatjuk, szélsőséges helyzetekben még akkor is előfordulhatnak óriási szívások, ha alapvetően minden rendben van.
Bár gyanús, hogy már most is egy agyonszabályozott országban élünk, ebben a viszonylag fiatal üzletágban nem ártana kicsit rendet tenni. Egy megfelelő terjedelmű biztosítás mind a sofőröket, mind a cégeket, mind az ügyfeleket a jelenleginél megnyugtatóbb helyzetbe hozná. Kellő igény esetén a piac talán ezt is beszabályozza, de addig még páran pórul fognak járni. Érdemes meggondolni, kire vagy kire ne bízzuk az autót.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
