Stump András, 3/b, szövészet szakos tanuló dolgozata

Befeszültem, mint Han Solo a szemétprésben

Öledbe hullik az ólomsúlyú teddyhenger, de olyan erővel, mint amikor egy kisebb figyelmeztető gyomrost kapsz. Jól össze kell fogni a cső végét, nehogy még a műsor előtt baj történjen. Aztán lecsukódik a rács, összeszorul a gyomrod, és már várod, hogy eresszenek le a ketrecben a cápák közé, de nem ez következik. Sziszegnek a munkahengerek, egy-két szelep élesen csattan, majd vészjósló amperhangú búgással komótosan elkezdi lengetni a karjait a kétkarú bandita.

Sky Flyer, a remekül kiegyensúlyozott embercentrifuga

Nem vagyok beszari, bízom a technikában, de nem biztos, hogy jó ötlet volt a Sky Flyerrel kezdeni a vidámparkos túrát. Ártalmatlannak tűnik a delikvenseket parittyaként lengető, tányérpörgető, polipkarú látványgépekhez képest, de alattomosságával, olcsó trükkjeivel legalább annyira megcibálja az ember idegszálait. Míg a legtöbb modernebb gép pörgetve, ügyesen lendítve rángatja a tehetetlen testet a legszokatlanabb irányokba, ez a ladik a gravitációra bízza a munka nagy részét.

Persze lehet, hogy csak a bemelegítés hiányzott. Pista a megmondhatója (ő videózott), befeszítettem magam, mint Han Solo a szemétprésben. Nem véletlenül van szivacspárna az ember feje fölött – a Föld vonzereje sokkal nagyobbnak tűnik, ha lábunk az ég felé kalimpál. Maga a mozgás, amit a villamoshangú elektromotor létrehoz a toronydarunyi karjaival, nem annyira dinamikus, hogy számottevő erőhatást gyakoroljon, viszont a gravitációt olyan ügyesen használja ki, hogy nem igazán hiányzik a hosszirányú gyorsulás, sőt.

A legaljasabb, amikor vontatott lassúsággal megáll az előrefelé mozgás, miközben fejjel lefelé lógsz. Rekedt, gonosz, fölényes kacagással dőlhetett hátra a vezérlés programozója, amikor ezt a műsorelemet kitalálta. Olyasmi érzés, mintha szuperlassításban játszanák le azt a pillanatot, amikor a szék hátsó lábain hintázva elveszítjük az egyensúlyunkat. Az ijedtséget szétnyújtja a gép, mint a kalács tésztáját, és így már nem is a meghökkenésé a főszerep, hanem a vészjelző központ erőteljes masszírozása következik az agyunkban. Kellemes, nagyon kellemes, langyos adrenalinzuhany – mondhatjuk utólag, amikor már kiszálltunk a ketrecből. De amíg bent vagyunk, azért van némi szorongás az összeszorított gyomorban. Igaz, ezért jöttünk a Vidámparkba, nem igaz?

Láncon húzott bevásárlókocsi

Zsírszaga van. Mint minden rendes öreg gépnek. 1925-ben épült, de ugyanolyan széles mosollyal sikít benne minden kölyök, mint egy világháborúval és néhány válsággal ezelőtt a mai ükapák tették. Igazán megérdemelne egy tisztességes restaurálást, mert esztétikai állapota hagy némi kívánnivalót maga után, bár műszakilag rendületlenül teljesíti a szolgálatát már 85 éve.

A második legöregebb játék

Bevallom, a Kanyargó a kedvencem a Vidámparkban. Szétlapított V alakú, hullámlemezzel borított retró tetőszerkezetén már a tipográfia is mosolyra fakasztja a zörgő-csattogó szerkezethez közelítő látogatót. Azért zseniális, mert végtelenül egyszerű. Lényegében egy láncon bevásárlókocsikat húzgál végig egy lóversenypályán, és furfangos rugós szerkezettel az ovál két végén jókorát lendít. Békebeli vasgörgői persze korántsem Toyota Priusként suhannak el mellettünk, miközben a színes kerítés mögött várjuk a bebocsátást – a drámai aláfestést megadó hanghatás körülbelül olyan, mintha egy óriási konzervdobozban rázogatnánk egy marék csavart.

Pofonegyszerű, mégis izgalmas. Máig népszerű a kanyargó

Jó, nem akkora flash, mint a Spinning Coaster, de miután Tommal behuppantunk a kocsiba, hogy mozgásban fotózzam Angélát és Árpádot, egyből megértettem, miért vigyorognak benne kajánul a srácok, akik a második randin a Vidámparkba hurcolták a félénk csajt. Itt nincs fröccsöntött Recaro, mozgást gátló biztonsági szerkezet: ez egy buján kígyózó kétszemélyes kanapé. Minden kanyarban kivédhetetlenül egymáshoz préselődik benne a két test, és még csak fel sem lehet róni az arcátlanságot a hódítónak. Egy a baj: továbbmenet nincs, ahogy a Neoluxszal pingált tábla büszkén hirdeti középen.

Cukorkaszínű Formula–1

Hát ez a vacak savanyúcukor-színű babajáték? Érdemes egyáltalán felülni rá? Nagyot tévedtem. Mondjuk én biztosan nem türkiz-narancsra festettem volna a Spinning Coastert, inkább fekete-vörösre. Mert letépi a fejed. Ez a menet szakította át nálam a gátat: még többet akartam, még nagyobb gyorsulásokat, még gyorsabb pörgést. Úgy szálltam ki belőle, hogy ha azt mondják utána, most üljek át egy becsövezett Zsiguliba, amivel hatos szaltót csinálunk, majd a falnak csapjuk, azt mondtam volna, menjünk!

Spinning Coaster. Tom szerint babajáték, aztán kiderült, hogy az egyik legdurvább

Pedig az sem egyszerű, amit a pörgő kocsijú hullámvasúton élünk át. Térdünk között ott a kapaszkodó, úgy markoljuk, mint egy tizenöt centis gokart-kormányt: talán ezért autós a fíling. Nem is szabad hadonászni benne, különben a pár centire a vállunk mellett elsuhanó türkiz oszlop menthetetlenül lekaszálja a karunkat. De nem is ez a bódító benne, hanem a gyorsulások, amiket, ha autóban élünk át, már nagy baj van. Az infantilisan felcicomázott kocsi minden irányból kapaszkodik a csőből hegesztett sínbe, leesni róla nem tud: ezért olyan kanyarvételeket produkál, amire talán Vettel Red Bullja sem lenne képes. Ráadásul kiszámíthatatlan, hogy milyen helyzetben érkezünk a fordulókba – van, hogy háttal megyünk be, de arccal jövünk ki. Szédületes, a szó eredeti értelmében.

Asztalos Angéla, 3/b, bőrdíszműves tanuló dolgozata

Ehhez képest az ejtőernyőzés nyugdíjas sport

Most még vigyorognak. A végén meg még jobban

Utoljára 12 éves koromban voltam a Vidámparkban. Már akkor is az a gép tetszett a legjobban, ami a leghajmeresztőbb figurákat csinálta, ami a legmagasabbra ment, és amin a legjobban lehetett sikítani. Akkoriban ez az öreg hullámvasút volt. Most is ezt vártam a legjobban, de valahogy nem volt ugyanaz az élmény, talán az időközben eltelt tizenöt év miatt. Amikor beültünk a legelső kocsiba és elindultunk, pont ugyanolyan érzésem volt, mint amikor felnőtt fejjel visszamentem az általános iskolámba: mintha minden összement volna, mintha órás lennék a törpék világában. Vártam, hogy jöjjenek a hatalmas hullámok, elkapjon ugyanaz a félelmetes izgalom, amikor önkéntelenül is sikítasz. De a hullámok nem voltak óriásiak, mint az emlékeimben, és cseppet sem volt félelmetes. Viszont így is szuper érzés volt nosztalgiázni.

Tudtam, hogy adrenalin- és sikításigényem nem marad kielégítetlenül, legfeljebb máshol kapom meg az adagot. Elsőként felültünk a Sky Flyerre. Ez csak egy síkban pörgött, nekem nagyon tetszett, főleg, amikor megállt pár másodpercre a legtetején. Bandival és Tommal végignevettük az egészet.

De ez csak a bemelegítés volt. A Kanyargó után az egész park legdurvább gépe felé vettük az irányt. A T-Rex egy viszonylag új gép. Az egyik kísérőnk már messzire előtte, halálra vált arccal mesélte, hogy ez a legeslegdurvább gép, ebből csak ez az egy van Európában, és hogy ő erre a világ kincséért sem hajlandó felülni. Ez a gép maga az öngyilkosság. De mi elég őrültek vagyunk, szerinte próbáljuk ki egész nyugodtan.

Kirándulásunk itt inkvizíciós szakaszába lépett

Ahogy odaértünk és megpillantottuk, megértettük, miről beszélt. A T-Rex karjai őrült tempóban pörögtek minden irányba. Egy pillanatra én is elbizonytalanodtam, jó ötlet-e ezt kipróbálni, így ebéd után. Oké, nem vagyok egy hányós típus, de az én gyomrom sem arra van tervezve, hogy jóllakottan egyik pörgő masináról a másikra üljek vele.

Gondoltam, egye fene, egyszer élünk, ki kell próbálni! Gyerekek szállnak ki belőle nevetve, olyan rossz nem lehet…

Papucsot nem érdemes a lábon hagyni

Persze itt már nem volt akkora tolongás, mint a gokartnál vagy a dodzsemnél. A fiúk közül egyedül Tom csatlakozott hozzám. Puhányok, csak a szájuk nagy. Főleg Pistának. Persze felülni, azt nem mert.

Miután egy iszonyatosan nagy és vastag kalodával rögzítettek minket az ülésben, még integettünk a többieknek, akik röhögve fotóztak és videóztak. Elkezdtünk lassan vízszintesen pörögni előbb lent, majd egyre feljebb. De még csak a T-Rex karja végén és az egész önmaga körül.

Persze, ügyelni kell a megfelelően elegáns lábujj-tartásra

– Ez eddig még nem is olyan vészes – mondtam Tomnak.

– Várd ki a végét, mindjárt bedurvul! – válaszolta.

És igaza lett: hamarosan oldották a fékeket, és az ülések elkezdtek himbálózni önmaguk körül is. Fent-lent, jobbra-balra, fejjel lefelé. Sosem tudtuk, hogy a következő pillanatban mi jön. Sikítottam minden egyes alkalommal, amikor fejjel lefelé indultunk a föld felé. A mosolyunk már nem volt mindig őszinte. Ehhez képest az ejtőernyőzés nyugdíjas sport, tudom, mert csinálom. Egyébként a videón visszanézve sokkal rosszabbnak tűnik, mint amilyen belülről volt. Hányingerünk sem lett. Egyedül a végén volt egy intenzív vízszintes pörgés, amiben volt egy pár g-s terhelés. Azt hosszabb ideig elviselni már nem lett volna kellemes, de összességében jó volt. Kár lett volna kihagyni.

Van itt a súlytalanságtól a 4g-s fékezésig minden

A másik gép, amire nagyon kíváncsi voltam, a Torony. Szabadesés harminc méterről. Izgalmasan hangzik. Érdekes, hogy erre már többen is beneveztek a fiúk közül, pedig ez talán félelmetesebb, mint a T-Rex volt. Tíz emelet magasan ülni, láblógatva, a tériszonyosoknak nem a legmegnyugtatóbb dolog. Viszont gyönyörű a panoráma. Igaz, nem sokáig gyönyörködhetünk a budai hegyekben, mert egyszer csak elindul az egész szerkezet lefelé. A sebességet nem lehet érezni, inkább a súlytalansághoz hasonló az élmény. Szorítjuk a vasat, lobog a hajunk, a lábunk. Az alpinisták szokták mondani, hogy a zuhanást nem lehet megszokni. Ha egy nap tízszer esel bele a kötélbe, akkor is mind a tízszer lekarmolod a falat. Itt sem könnyebbülhetünk meg, ahogy leérünk, mert még nincs vége. Jön a következő kör. Újra felfelé. Aztán zuhanás lefelé. Nagyon jó móka. Mindez háromszor vagy négyszer egymás után. A tetején, a holtponton mindig van egy kis negatív terhelés, ami nekem nem esett annyira jól, kicsit felkavarta a gyomrom, de hál' istennek nem több. Ezt sem hagytam volna ki semmi pénzért.

Vályi István, 3/a, textilfestés szakos tanuló dolgozata

Nincs új a nap alatt?

Úgy voltam vele, mint sokan mások. A Vidámpark az dodzsem, körhinta, vattacukor és céllövölde. Egy kicsit olajos, egy kicsit lepattant, de a mienk. Minek oda menni? Évek óta ugyanaz, harmincegynéhány éves fejjel vajon ki a francot érdekel a sötétben elénk ugró kartonpapírszörny a nyikorgó szellemkastélyban?

Pista kicsit elvarázsolt srác

Aztán egyszer elborult az agyunk, és a hétvégén elmentünk Sanyi barátommal és a lányokkal a vidámparkba. Éjszakára, természetesen, legalább annyi extra legyen. Legalábbis így gondoltuk.

Aztán persze minden máshogy lett: torkunk szakadtából üvöltöttük tele a parkot, sikítva röhögtünk egymás félelmén, mikor 30 méter magasból zuhantunk a sötét semmibe, vagy amikor a rodeó-bika szarvait kitépve csapkodtunk körbe-körbe, mint a hülyegyerekek.

Mert gyereknek lenni jó. Időről időre kell ennyi, elhihetik. Sosem gondoltam volna, hogy ekkorát szórakozunk, azt pedig pláne nem, hogy ennyire durva, soktízmilliós komplex gépek teszik majd próbára a gyomrunkat és bátorságunkat.

Irány a csónakázó

Ezért egy percig sem ellenkeztem, mikor Csik felhozta az ötletet, hogy a Vidámpark meghívására vessük bele magunkat a gépforgatagba. Ami tényleg egy vidám park, ahol szénné röhögtük magunkat, ahol ordíthattunk és bizony, helyenként sűrűn bazmegeltünk is. Utóbbiért elnézésüket kérjük, elhihetik, nem a választékos, magyar nyelv szavai jutottak eszünkbe életünk utolsónak gondolt pillanataiban. Az csak a filmekben van úgy, a valóság teljesen más. Szomorú és vidám is egyben.

Szomorú, mert látszik és érződik, hogy azok, akik hosszú-hosszú évek óta ott dolgoznak, mennyire kötődnek a parkhoz, mennyire ismerik és szeretik minden szegletét. És nem pénzért, elhihetik. Ennek ellenére egyre kevesebb embernek jut eszébe, pedig ott van és valós, igazi élményt és szórakozást ad. Ez már egy darab történelem Budapest szívében.

Vidám. Olyan, amilyennek lennie kell. És az őszinte mosolyt nem lehet pénzért megvenni. Mentsük meg, megérdemli.

Csikós Zsolt, 3/d, nőiruha-készítés szakos tanuló dolgozata

Bármit, csak ne hányjak…

Alapvetően a gépekért mentem, meg anyagot gyűjteni, nem szórakozni (ó, persze), amúgy is, amióta egy óriási hajóhintán tényleg kis híján kidobtam a taccsot, nem voltam vidámparkban, semmilyenben.

Gyí

Tehát főleg az ottani emberekkel beszélgettem, meg bementem a muzeális körhinta gépházába, végignéztem, ahogy a dodzsemen a Vályi és Telós Bandi lemészárolja az izzadtan menekülő Ziriget, röhögtem a többieken, amikor elindult velük az égbe a Sky Flyer. És arra gondoltam – az ebéd után bevágott fahéjas, illetve kakaós palacsinták az enyémek maradnak, nem adom őket.

Aztán győzött a versenyszellem. Pistáék berángattak a gokartba, azaz ez az első gokart itt a Vidámparkban a Versenyautó nevet viseli a homlokán. Ugyanabból a szokásos, benzines, Honda-motoros vánszorgányból fut itt négy, ami minden ilyen gokartos helyen van manapság, csak ezekbe tettek övet is, meg akad rajtuk némi karosszéria. Itt a pálya a különbség a többihez képest, ami sima, mint az anyaméh, és gyönyörű nyolcasban megy magamaga fölé és alá. A lendületet ügyesen beosztva, ideális íveken autózva lehet itt előzni, de vigyázat, a testsúly sokat számít!

Mindenki elszánt

Innentől nem volt megállás.

Mivel a többiek minden jó ízlést nélkülözve legyáváztak, amikor nem szálltam fel a fejreállós, pörgős, láthatóan hányatós (bár állítólag nem) T-Rexre, és nem akarták megérteni, hogy csak az ebédemet féltem, ezért megígértem, hogy a Pista által igen ijesztőnek mondott Flying Circusra felülök velük. Hogy az milyen jó volt!

Mi újság odalent?

Kicsit, persze, félelmetes, mert az embernek nem tipikus állapota fejjel lefelé lógni hat emelet magasban egy forgó vasszerkezetre erősített platóról, az meg még szokatlanabb, hogy mondott plató forog is, miközben a vasszerkezet öt és háromnegyed emeletet zuhan. De inkább csodálatos volt a dolog, mint félelmetes, a német gép túl precízen működött ahhoz, hogy egy percig is attól tartsak, leejt. Igazi diszkomfort-érzetet kiváltó pillanat csak egy akadt, amikor a hátra-felfelé-megpördít-fent-megáll kombináció olyan furcsán jött ki, hogy a gyomrom háromszor rátekeredett a bal lábam Achilles-inára. De az egész tartott három másodpercig, a gép kijött a formációból, minden szerv visszakerült a rendeltetési helyérem s már megint élveztem a dolgot, telibe.

Amin konkrétan megijedtem, sőt, olykor féltem is, az a Spinning Coaster volt. Ez egy igencsak apró hullámvasút, szerény esésekkel és emelkedésekkel. Komolytalan játék, gondolná bárki. Aha, persze. Csakhogy itt a kanyarok rádiuszai igen szűkek, a kocsik pörögni tudnak a függőleges tengelyük körül, s a testünket nem tartja más rögzítés az ülésben, mint egy keresztben a hasba mélyülő, szivacsozott rúd, amit az a kormányszerű izé szorít le, amit görcsösen markolunk.

Ijesztő, tényleg, furcsa dolog a kiesés határán csücsülni egy óriási kávéscsészében, ami egyre gyorsuló pörgésben, de pillanatnyilag hátrafelé egy lejtőn megindul óriási sebességgel. És iszonyúan közel vannak azok a pályát tartó vasak, aki itt elengedi a fogantyút, az nemcsak azonnal kiesik, de már eleve leszakadt karokkal teszi ezt. Ám Bősze Sándor szerint még nem történt olyan, hogy valaki el merte volna engedni a fogantyút. Annál sokkal erősebb az életösztön, ki van ez számolva, kérem.

Minden leolvasható Csikós arcáról

Kicsit rettegtem itt, talán látszik a képeken, és míg a Flying Circus hatemeletes magasságában fejjel lefelé sem jött elő a tériszonyom, itt két és fél emelet alacsonyan már szédültem. Hogy mennék-e rajta még egyszer? Naná.

Sajnos a bukócsöves Wexxtor Buggyt nem lehetett kipróbálni, mert abba csak 150 centi alatt szabad beülni. Helyette végigzavartuk az Elvarázsolt Kastélyt, amihez sajnos nem ártott volna pár tíz évvel fiatalabbnak lennünk, hogy szórakoztasson. Tovább a Hullámvasúthoz, amire anyukám nem engedett fel kilencéves koromban, mondván: vagy az esik szét alattam, vagy én ki belőle. Anyukám, hadd jelezzem, a vén szerkezet jelét sem mutatta a szétesésnek az én kilencven kilóm alatt, pedig azóta harmincnégy évvel idősebb is lett. Igaz, nyolc évvel ezelőtt az utolsó telített fenyőből készült gerendáig, csapig felújították az egészet.

És ez még mind előttünk

Aranyos, öreg szerkezet, a mai hullámvasutakhoz képest egy szelíd, hangulatos, városnéző kisvonat. De gyönyörű, az az irgalmatlan faépítmény onnan fentről, olyan a szemnek, mint a Sagrada Familia egy-egy cizelláltabb nézete. Árpád leghátul ült, ő két alkalomról is beszámolt, amikor az ülepe húsz centivel elhagyta a szivacsot. De mint tudjuk, Árpi azért olyan gömbölyű, mert tele van nagynyomású héliummal.

Még egy gokart-szeánsz következett a sík pályán futó, kicsit gyorsabb, már valóban Gokart címszó alatt futó játékon. A piros gépre figyeljenek, mert azzal le is köröztem a többieket, annyival gyorsabb a többinél. Majd jött a Flying Circus után a másik csúcspont – a Torony.

Fellő, leejt, megáll.

Lényegében egy óriási fallosz, amin fölcsusszan egy gyűrű a tizedik emelet magasságába, majd leesik onnan. A gyűrűn körben ülések, bennük sikoltozó emberek. Egyszerű játék, de eszement hatásos. Az ember átéli a bukott, milliárdos tőzsdei ügyletek miatt öngyilkosságra készülő bróker életének utolsó pillanatait. Csak annyi a különbség, hogy nem hal meg. A gép olasz, kulturált, a kilátás fentről leírhatatlan, a zuhanás döbbenete a nyúltagyig hatol. Nagyon jó, kicsit félelmetes, cseppet sem hányatós – imádtam.

A gondolák billegnek, ami forgás közben nem feltétlenül kellemes

Mindenről, amin eddig ültem, vigyorogva szálltam le, s ha lett volna több időnk, azonnal visszamászom bármelyikre. De már erősen hat órába hajlott a Poljot mutatója a karomon, már csak egy búcsúprogramra maradt idő. Az Ikarus lett a kiválasztott. Szintén egy közel tízemeletes oszlop, szintén gyűrű csusszan fel rajta a magasba, annyi különbséggel, hogy a gyűrűről itt négy kar ágazik ki, mindegyik kar végén pörgő, kör alakú tartó, amelyről kicsi, csővázas, billegő kabinok lógnak, bennük emberekkel. A Torony után is ígéretesnek tűnt, de a valóságban közel sem olyan meghökkentő. Amikor odafent már épp jó lenne a kilátás, már nagyon pörög, utána meg van egy olyan része a programnak, amikor a pörgés lassul-gyorsul, a kabin pedig kellemetlen hintázásba kezd. Látják, emiatt nem ettem végül aznap vacsorát.

De szuper volt, ígérem mindenkinek, sose megyek többé ligeti vurstliba május elsején. Hiszen ott a Vidámpark, ami – ó én ignoráns barom – eszembe se jutott eddig…

A gépek

Mivel bennünket beengedtek a színfalak mögé, néhány játékról meg is tudtunk ezt-azt. Aki azt hiszi, hogy egy ilyen gép egy bazi villanymotorból meg pár ékszíjból áll, az téved. Egyik-másik igazi technikai ínyencfalat.

A Körhinta

Muzeális cucc, 1906-ban készült, s amikor idetették, még nem volt Vidámpark, sőt, elődje, az Angol Park sem. Csak a Lizsé, az volt meg. Műemlék, sőt, Európa Nostra-díjas eszköz, ezért nemhogy átépíteni nem lehet, de a műszaki megoldásait is tilos megváltoztatni. A vezérlőszobából vaslétrán lehet lemászni a pincében levő gépházba, ami olyan, mint valami háborús katakomba-rendszer. Laposszíjak sustorognak jobbra, balra, kúphajtás, megálláskor a villanymotor tovább forog, csak a kettő közül az egyik laposszíjat tolja át a szabadonfutóra egy vezetőkar, amit fentről, a födémen túlról működtet a kezelő. Csodálatos gép, olyan, mintha Nemo kapitány Nautilusának a berendezéseit néznénk.

A nagy hajtótengely egyébként egy kis folyosón átmegy a motortértől a körhinta alá, ahol a hinta forgórészére alulról körben beültetett fa csapokba kapaszkodik a szöghajtás. A hely annyira szűk, hogy ha ki kellene vinni a szabadba valamelyik nagyobb alkatrészt, meg kellene bontani az épületet. Ennek ellenére évente szétszedik a gépet a karbantartáshoz – igen, ott, lent.

Láttál már cséplőgépet? Ez kábé olyan

Fotózok, s közben néhány gépzsírnyomot szerzek a farmeremre és a pólómra. E trófeák már feljogosítanak arra, hogy megnézzem a vezérlőszobát is – itt két kezelőszerv van. Egy tekerő, amivel a laposszíjat a szabadonfutó és a hajtott kerék között lehet mozgatni, valamint egy kezdetleges biciklinyereghez hasonló szék, aminek egyetlen lába eltűnik a padlóban. Az működteti a féket, amivel le lehet állítani a körhintát.

Dodgem

A dodzsemben az a jó itt, hogy nagy a hely, és viszonylag kevés az autó, ellentétben a tipikus vurstlikkal, ahol kis helyen sok kocsi mozog – pontosabban emiatt nem mozog. Ja, meg karbantartottak az autók, a padló pedig közel tükörsima és takarított. Jól húznak a 110 volt egyenáramról működő olasz gépek. A feszültség egyik pólusa a talaj, a másik a háló, ami álmennyezetként függ a pálya fölött. Megtudom, hogy a kocsik körül az ütköző fúvott(!) gumiköpeny (úgy kell leszedni ezeket az autókról, mint rendes felniről az abroncsot) s hogy a dodzsemek gyártási ideje 1983. Egy ilyen cucc darabja kétmillió forint, nem csoda, hogy ennyire tartós.

Sky Flyer

A gép kezelője az árnyékból figyel

Két, csónakszerű törzs, hosszú rudakkal egy magas oszlophoz rögzítve. A rudakat 66 kilowattos villanymotor lengeti be, majd át is fordítja. Nem díszből vannak „Sky Flyer” feliratok a rudak csónakokkal átellenes végein: az ezekben levő víznek köszönhetően kiegyensúlyozott a gép. A Sky Flyer kézi vezérlésű, s működtetése nemcsak műszaki ismereteket, de empátiát is igényel, ugyanis annyira túl lehet pörgetni, hogy mindenki rosszul lesz rajta. A Vidámparkban éppen ezért alaposan kiképzik az operátorokat, nálunk, Magyarországon a Sky Flyer izgalmasan, de nem gyomorforgatóan működik.

Kanyargó

A Vidámpark egyik legrégebbi játéka, s nyolcvanöt éves kora ellenére mind a mai napig a legnépszerűbbek között van. Telós Bandi már elvette a kenyeremet, és a saját beszámolójában leírta a működését, ezért inkább néhány részletről szólok: a kocsikat lánc mozgatja körben, de biztosításként ráfűzik őket egy drótkötélre is. Az elmúlt húsz évben egyszer volt láncszakadás, de ebből a vendégek csak annyit vettek észre, hogy idő előtt vége lett a menetnek.

T-Rex

A kosarak forgatását határozott fékek állítják meg

A világon eleve csak pár ilyen olasz gép működik, de ezzel a magyar készítésű dinoszaurusz fejjel, Jurassic Park-háttérrel csak egy létezik. Rendesen megmozgatja azt, aki ráül, repült itt már mobiltelefontól papucson át műlábig minden. Ez például egy olyan játék, aminél érdemes komolyan venni a kiírást: felszállás előtt a zsebeket érdemes kiüríteni, s ami elrepülhet, érdemes lent hagyni. Teljesen számítógép-vezérlésű (a székek pörgését is óriási tárcsafékek állítják meg, ha kell), de amikor üzembe állították, eltelt egy ideig, mire sikerült olyan jól felprogramozni, ahogy most megy. Élvezzék, ma már 100 százalékos az izgalom.

Flying Circus

A neve: Flying Circus. Este nagyon csicsa a kivilágítása

Ahányan felültünk erre, mind imádtuk. Német szerkezet, a színe schweinschön rosa, azaz disznószép rózsaszín. Az utasokat fogó kalodák pneumatikus és mechanikus reteszelésűek, minden biztonsági rendszere megkettőzött. Kell is a túlvédelem, mert elég cifra mutatványokat tud.

Torony

Óriási kompresszor tolja a levegőt

Na, emmeg egy olasz gép, pneumatikus működésű. A gépházában óriási légtartályok, sziszegés, sivítás, izgalmas hely. 30 méter magas az oszlop, 9,5 baros levegő nyomja fel az ülésekkel körberakott gyűrűt. Lefelé a saját súlyánál fogva esik – minél lejjebb ér, annál jobban összenyomja a bent, a középső részben levő levegőt, hasonlít egy belső égésű motor fejreállított hengeréhez. A működében benne van a fékezés, nincs semmilyen plusz szerkezet, ami megállítaná, ez nem TUD leesni. Bár alapvetően egy szét- és összeszerelhető játék, ez is csak jönni tud, menni nem, akárcsak a viccbeli páciens. Elszállítani ugyanis nehéz lenne, mert az aljában az óriási, sárga, acél aktatáskákat napokig töltötték betonnal a mixerkocsik.

Top Scan

Ő épp pihent: Top Scan

Ez a gép sajnos nem működött, amikor ott jártunk. Nagy, hosszú karokon libasorba fűzött ülések pörögnek, akár majdnem függőlegesen is. De gyönyörű a gépészete. Üzemórás szerkezet, épp karbantartották, hidraulika hajtja. Mint kiderült, hidraulikarendszere 700 liter olajat tud elnyelni, ráadásul a gép gyártója összesen kétféle gyártmányt fogad el – természetesen a két legdrágábbat, ami a piacon van.

Ikarus

Az Ikarus, harmincegynéhány méter magas

Tizenegy éves német gép, a Budapesti Műszaki Egyetem Építőgépek tanszéke vizsgáztatja, mint az összes többi gépet. Látványos, technikailag ügyes szerkezet, de a program nem tetszett – lehetne lassú forgás a menetben, amikor felérnek a fülkék, mert gyönyörű odafentről a panoráma. A billegtetést pedig (ami gyorsítások-lassítások sűrű egymásutánjából alakul ki) kihagynám. Ha legalább félelmetes lenne, de nem, csak a gyomor készül ki tőle.

Hullámvasút

Áááááááááááááááááááááááááááááá

Erre akkor is kötelező felülni, ha valaki történetesen nem szereti, unja, fél az ilyen szerkentyűktől. Ilyen régi, faépítésű szerkezet csak nálunk van, Magyarországban (bár Papp Tibi Oslóban is látott egyet tavaly), ha másért nem, hát a szépsége, valamint az odafentről élvezhető kilátás miatt érdemes kipróbálni.