Most kivételesen nem fogom sokat ragozni, pontosan mi is e cikk alapja. Rövid összefoglaló következik, hogyan jutottunk el oda, hogy négyen bepattantunk egy opeles ember alól kikunyizott Insigniába, és kipattantunk a sarkkör mellé. Majd inkább az utat fejtem ki alaposan.
Tehát én, Csikós Zsolt, a fő lúzer, hihetetlenül felesleges és a normális emberek által rendkívül könnyen támadható cikornyákkal eljutottam oda, hogy a családi flottából nem hiányozhat egy közel ötvenéves Mercedes. Hadd ne magyarázzam, hogyan történt ez a lelki visszafejlődés a normalitásból, leírtam már két korábban megjelent posztban az egészet, épp elég volt az is.
Leütöttem az ebayen - pontosabban szóban megvettem azután, hogy nem értem el a minimálárat, de ez most mindegy. Talán hiba volt, de onnantól már maguktól sodortak bennünket az események, mint használt tampont a vécélefolyó. Nem tehettünk mást, mint hogy kurjongatva szörföztünk a csatornalé felszínén, amit mi magunk rittyentettünk oda. Szerveztünk szponzorokat, akik fizették a benzint, kompot, szállást, utólag is kösz, mindannyian úgy szálltak be, hogy nem tudták – kidobják-e a pénzüket. De megkockáztatták, mert tényleg segíteni akartak. Ez kivételesen nem egy ilyen jól kitervelt marketingsztori volt, mint ami általános a médiában, megtérülési mutatókkal, kiadási kalkulációkkal (bár volt ilyen, ez tény, egy papírfecnin, ami a mínusz egyedik napon elveszett). Csak úgy éreztük, hogy ki kéne menni, jó lenne írni róla, talán még buli is lesz. Vagy iszonyatosan megszívjuk. Elvégre azt se tudtuk, hogy ott fenn, a messzi északon takarítják-e az utakat.
Belerángattunk még két embert a projektbe – Sipos Zolit, aki állandóan a TC körül zsizseg, és semmilyen buliból nem akar kimaradni, meg Kareszt, aki alapvetően jól ellenne Viszen a kuncsaftjaival, de egy ilyen buliból ő sem hiányozhat. Egyébként a harmadik a Bende Tibby volt, aki, amellett, hogy a főnököm, híres arról, hogy rettenetes rossz a karmája, ha velem tart bárhova. Vagy az én karmám rettenetesen rossz, ha én tartok ővele. Ezt még nem sikerült leosztanunk.
Már az elindulás sem volt egyszerű. Csütörtök délutánig ki kellett érnünk, mert emberünk nem beszélt angolul (rajta kívül egyébként összesen két svéddel találkoztunk még, aki hasonlóan egynyelvű volt, s ők mindhárman domsjőiek voltak), és a lánya, aki beszélt ugyan angolul, de csak az említett időig ért rá, utána elutazott. Viszont nem indulhattunk korábban, mert Tibbynek még tárgyalásai voltak hétfőn, Sipos úr is aznap délután végzett csak a munkaügyeinek elvarrásával, én meg szintén csak estefelé kaptam meg a kiautózás fő kellékét, az Opel Insignia kombit. Utána pedig vagy négy órát pakoltam, mert a Mercihez vinnünk kellett négy téli kereket (a feleségem 190-eséről szedtem le őket, előzőleg rápróbáltam egy ősöreg 190 SL-re, hogy elférnek-e). Utóbbiak pedig nagyjából 97 százalékban elfoglalták az Insignia kombi csomagtartóját.
És akkor még a krokodilemelő. A bakok. A kompresszor. A szerszámosláda. A crovakészlet. A pótalkatrészek, bilincsek, csövek, izzók, smirglik, ragasztók, ragasztószalagok, csavaros dobozok, sorolhatnám. Egy kisebb barkácsáruház kijött volna abból, ami éjjel 11-re nagyjából kitömte az Opel popóját. Ekkor telefonáltam körbe mindenkinek: két kicsi táska a maximum. Persze én voltam az első, aki megszegte ezt a szabályt.
Hajnali fél ötkor gyűltünk nálam, Karesz 150 kilométerrel odébbról, Viszről érkezett, Sipos csak a szomszéd kerületből. Előbbi négy hatalmas táskával, utóbbi egy gigantikus, csővázas hátizsákkal, hálózsákkal, meg vagy tíz tescós nejlonszatyorral. Borzalmas rostálás következett, de a Pátyon felszedendő Tibby cuccainak így sem maradt hely. Ha belegondolok, magának Tibbynek sem.
Képzelhetik, micsoda hatásfokkal szorítottunk helyet Bende négy táskájának, öt nejlonszatyrának, meg persze a hálózsákjának. A háromnegyedét kiszórtuk a pátyi aszfaltra ugyan, ám ezek után felettébb meglepődtem, hogy egy németországi kipakolásnál megtaláltam a persona non grata narancssárga hálózsákot. Tibbyét, akiről köztudott, hogy kizárólag ágyban hajlandó aludni. De nem dobtuk ki, ha egyszer már befért, maradhatott.
A Németországon át vezető út egyszerűen kiesett a fejemből. Homályosan emlékszem arra, hogy a céges MSI-n próbáltam posztolgatni, aztán a szövegfájlokat átküldtem bluetooth-tal a Tibby céges mobiljára, aki utána valami nemtommilyen formátumban továbbította az egészet az itthon maradtakhoz. De – miközben az autóban lassan pállott emberszag kezdett terjengeni – születtek írások is.
Közben beindult otthon a lavina. Vályi döbbenetes kommentszámokról számolt be, a Dömsödi azonnal rádióriportot készített, melybe bevont minket is telefonon át. Az emberek izgultak, blogunk, a Belsőség soha nem látott mennyiségű olvasót rántott be. Mi csak hallgattuk a híreket, eleinte hüledeztünk, a végén már csak röhögtünk – öregem, mi lett ebből, hát ez nem lehet.
Volt egy komp az aznapi út vége felé Észak-Németországban, amire a társaságból többen igen furcsa bőrszínnel, az azonnali, szájon át történő gyomorkiürítéses akciókhoz eleve kicsit tágabbra vett nyelőtraktussal készültek. Pedig a skandináv komp csodás élmény, nem egy kis papírcsákó, mint a balatoniak, ó nem. Például vámmentes áruház üzemel rajta, amelynek bejáratánál az utazás megkezdésekor tekergő sorban állnak a józan finnek, svédek és dánok, hogy az indulást követő tíz perccel később az egész, korábban türelmesen várakozó csapat tajtrészegen feküdjön szerteszéjjel. A polcok odabent addigra üresek, a skandináv komp biztos biznisz.
Éjjel azonban a bolt nincs nyitva, ezért tengert néztünk, meg fagyoskodtunk, meg szaglásztuk a hideg levegőt – ott északon kompozni jó. Majd átszeltük Dániát, ami – mivel az egész ország alig nagyobb Vas megyénél – két óra alatt sikerült is. Az autó teljesen érthetetlen módon eljutott a mobiltelefonon leszervezett, erődből börtönné, majd börtönből szállodává avanzsált szállodához. Hiszen Sipos aludt, Karesz aludt, én aludtam, csak néha ébredtem fel pillanatokra, hogy nyugtázzam – Tibby is alszik a volán mellett, nyála édesen csöppen kifele a szája szegletén.
Amikor az ember éjjel kettőkor talál szállást, az egyetlen dolog, amire vágyik, az egy unott recepciós, aki odaadja a kulcsokat, és elzavarja az embert a szobájába. Vágyaink nem teljesültek. Itt a recepciós maga a háziúr volt, aki két és fél órát várt a megérkezésünkre, mert – mint később kiderült – abban reménykedett, hogy valamelyikünknél lesz cigi, és lejmolhat. Előző nap szokott ugyanis le, és huszonnégy óra alatt úgy érezte, eljött az ideje a visszaszokásnak. Ja, és miután megkapta a blázt, mi pedig rendeltünk egy-egy sört, elkezdett veteránautókat mutogatni az irodai számítógépén, azokat, amik épp az ő parkolójában szoktak hemzsegni évente kétszer. Le tudtunk vajon feküdni? Á, hogy képzelik... És még a gudnájt után is voltak fennakadások a szobákban
...
Másnap az Európa-hídon, más nevén az Öresund-hídon átkeltünk Svédországba, egészen pontosan Malmőbe. A feleségem, Kati, aki repülővel jött utánunk, itt landol majd délután – gondoltam, amint elsuhantunk a jellemzően ipari tájban, de nem állhattunk meg, nekünk kellett a kilométer. A híd igazából egy vegyes komplexum, hosszú rávezető alagúttal, aztán maga a feszített híd (az ember csak lebeg a tenger fölött, zseniális). A végén pedig szabványos autópályadíj-szedő fülkék vannak.
Dél-Svédország egyébként melegebb, mint Észak-Dánia, ezt például a hó hiányából is azonnal leszűrtük, oda és vissza is. Az első adandó OK-kútnál (mert ott lehet ilyet kapni) vettünk egy svéd használati utasításos mobilnetet, amit én két röpke óra alatt be is üzemeltem.
A svéd beton
Svédországban több szupermeglepő dolgot tapasztal az ember. Például, hogy az utakon nincs hó, miközben másutt, körben, több méter magasan tornyosul. A hóeltakarítás sebessége a miénknek nagyjából a százszorosa lehet. Itt olyan gépeket lát az ember, amelyek a Mad Max 3-at is elhomályosítják, max az a különbség, hogy ezek nem horpadt matt feketék, hanem barátságos narancs, okker, sárga színekben zuzognak.
Az utakat, járdákat eleve úgy építik, hogy a takarítás könnyű legyen – nincsenek izék (kuka, bolt hívogató táblája, csenevész dísznövény, ottfelejtett Simson) a járdán, nincsenek foltok, huplik az utakon. Minden sima, kitalált. A kotrót nálunk sosem engedik a földig, mert aszfaltot érve elkopik a kanál (jól mondom?) alsó gumiszegélye, ami drága. A svéd odanyomja, amikor pedig elkopik a kotróél, előhúz egy másikat a tarsolyból, hogy betegye a kopott régi helyett. Csakhogy náluk az nem gumiból, hanem műanyagból van, ami sokkal olcsóbb. Ja, és amikor kiteszik az ideiglenes parkolni tilos táblákat az utcára, senki nem áll meg. Nincs "csak beugrom egy percre a haverhoz" virtus, egy utcával odébb parkolnak, és helyváltoztatásra vetik be az a két izomcsont izét, ami nálunk már csak pedálok kezelésére nő ki a lakosság aljából. Tudják, a lábak. Senki nem parkol olyankor sehol, és ez természetes. A hó pedig húsz perc alatt eltakarodik, pedig ott nem annyi van, mint nálunk, hanem ötszörös adag.
És sehol nem láttunk útjavítást, pedig bő félezer kilométert tettünk meg pályán. Néhol akadt egy-egy szűkület (öt méteren át, de maradt a két sáv, csak a leálló hiányzott), de az a nyolcvanra (nálunk meg aztán sokszor hatvanra) korlátozott elmebaj, ami Európa sztrádáit hosszú tíz kilométereken át sújtja, ott nincs. Nem javítanak. Jó az út, nem fagy szét, ennyi. Képzelem, milyen pénzekből épül, egy kilométere annyi lehet, mint nálunk ugyanannyi metró, szerelvénnyel, állomással együtt. Persze nettó áron, még mielőtt az elfolyó pénzeket számolnánk...
Persze a banda már elég jól összemelegedett, ez abból is látszott, hogy fesztelenül engedtük le az ablakot nagyjából minden ötödik percben, ugyanis még az út elején leszögeztük, hogy felrobbanni nem kell, szólni sem, de nem gázosítjuk el a többieket. A mobil iroda félelmetes méreteket öltött, egyik gépen a Sipos nézett valami filmet, egy másikon én dolgoztam, két GPS-t is beszúrtunk (hogy az egyiken keresni lehessen, miközben a másik mutatja az utat), olykor egy-egy akkutöltőt is bedugtunk, erősebb fékezéseknél pedig úgy repkedtek a fényképezőgépek a kocsi belsejében, mint banándarabok a turmixolás elején. Ja, és a táskáktól például semmit nem láttunk egymásból Sipossal a hátsó ülésen, plafonig voltak.
Az összemelegedés nem okvetlenül csak a pozitív rezgések melegágya – négy fesztelenebb ember könnyebben baszogatni is kezdi egymást, ha van miért. Volt. Én lassan szültem az aznapi posztot, egyrészt, mert úgy éreztem, az olvasóknak illik adni valami kalóriadúsabb beszámolót, ha már ennyien vannak (no meg ebbe az időbe közben belejött a mobilnet installációjának alig pár órácskája is), Tibby viszont úgy gondolta, inkább sűrűbben, nyúlfarknyi posztok szülessenek. Utóbbiak gyártására én nagyjából alkalmatlan vagyok, mindenről mindig eszembe jut valami, ez születési rendellenesség.
Közben aggódtam is – az még csak rendben van, hogy az ember elmegy Budapestről Debrecenbe megnézni egy autót, amiről aztán kiderül, hogy egy rom, és nem veszi meg, de egész más ez négy, idejét pazarló emberrel, óriási rákészüléssel, 2700 kilométernyire. Már nem csak az autó állapota, a saját elmebajom és a kölcsön tudata kínzott, hanem a felelősség is.
Közben borzalmas lassúsággal fogytak a kilométerek. Svédország egy olyan hely, ami körbeér a Földön – elindulsz egy ponton, átvisz a túloldalra, keresztbe mindenen, északidéli, talán még keletinyugati sarkokon is, tengeren át, hogy aztán hátulról ismét magadba harapj. Borzalmasan hosszú. Borzalmasak a távolságok. 110-120-szal lehet menni, de néha csak 90-nel, és iszonytatóan be kell tartani. És nincs semmi odakint, csak hó, meg fenyők, meg néha két vadászrepülőgép póznán, párban, dísznek. Az ember itt néha tényleg azt érzi, hogy lakosok nincsenek, csak autók. És mindjárt leesik a térképről.
Éjjelre Sundsvallba érkeztünk, ismét menet közbeni szállodafoglalással - jó Viktorunk otthonról, megrendelésre szervezkedett, ő intézte a kompokat, szállásokat, posztokat is gyártott, szóval volt dolga. De a többieket is jól megszívattuk ezzel a túrával, Vályi Pista, Tom, Stump Andris mind éjjelig gyűrték otthon a számítógépet, mert jellemzően jó későig posztoltunk.
Sundsvallban előtte eshetett a hó, iszonyatos torlaszok voltak. És kábé ezer kotrógép. Nem túlzok, mire elaludtunk – pedig nem teketóriáztunk sokat – már nagyjából vasig, pontosabban aszfaltig kaparták a várost. Néhol, átmenetileg két emelet magasságban állt a hó emiatt, de reggelre mind eltűnt, ami útban volt. Már csak 200 kilométer... Rohadtul izgultam már.
Másnap reggel, ahogy bekapcsoltam a telefonomat, Kati hívott. Ő már ott van. Süt a nap. Csikorog a hideg. Beült egy könyvtárba netezni, posztot ír éppen. Tudunk élni, basszus. Nekünk még bő másfél óra volt odáig, jobb híján posztoltam hát én is, a tájból szinte semmit se láttam, csak a hidat, amit többször megnéztem korábban webkamerán. Furcsa egy számítógépes díszletben autózni, gondoltam ott, ez az internetizé a feje tetejére állítja a világot.
Mindegy, letudtuk a kilométert, némi kavar után összeszedtük a Katit, volt nagy öröm, meg hejehuja, meg kínlódás, hogy a kábé mínusz egy szabad hellyel bíró Insignia belsejébe hogyan tömünk be plusz egy főt, plusz a csomagját. Nem vettünk levegőt, hát úgy.
Edmarkék Domsjö (egyébként "dummsö", ahogy ejtik) egyik meredek dombján laktak. Takaros, nem túl nagy ház, mi leparkoltunk, kiömlöttünk az Opelből. Kicsit gyanakodva néztek ránk – tudták, hogy jövünk, meg hogy messziről, de azért az entré eléggé teátrálisra sikerült.
Nyitják az ajtót, rögtön ott a Ponton jobb feneke.
Mit várjon ilyenkor az ember?
Itt a helye, hogy elmondjam, mire készültem egy ilyen olcsó, de távoli öreg Mercivel. A tulajdonos nem tudott nagyobb képeket küldeni e-mailben, ami, látva a lassúságát, régimódiságát, később hihetővé is vált. Ezért az 1024 pixel szélességű fotókból, plusz a szóbeli információkból építettem fel fejben a kocsit. Krómozni kell egy csomó mindent, az látszott, de mivel semmi nem volt törött, hiányos, mindent menthetőnek reméltem. A fényezésre írta, hogy rossz, de más a rossz egy svédnek Európa túlsó felén, és megint csak más a rossz egy magyarnak. A legjobb, amire számítottam a megfoltosodott, kimattult, helyenként levert, de polírozható, javítható festék volt. A legrosszabb a többször átfújt, lemezig lekaparandó máz.
Motor bő fél évvel korábban teljesen felújítva, olajak, szűrők újak, fékek felújítva, gumik újak, futómű rendben, minden biztonsági szerelvény működik, az autó szeptemberben vizsgázott. Ezeket tudtam még, és mivel elég sok svédet ismerek, és ezek igen egyenes emberek, az öreg igazmondásában nem, legfeljebb a szakértelmében kételkedhettem.
De azért ez egy negyvennyolc éves autó, nem esett még át teljes renováláson. És egy ilyen Mercedes már kismillió alkatrészből állt – ha minden csetreszt kicseréltek volna rajta, nem ennyibe kerülne, hanem a négyszeresébe. Arra pedig esélyem sincs, hogy ép minden, mert ha fel kellett újítani már a motort, fékeket, akkor ebben a kocsiban van bőven kilométer. Óriási illúzióim tehát nem voltak, kicsinek is örültem volna. Például ha nem nagyon rozsdás (értsd: lukas) és tud menni, megállni. Ebben a véleményben persze már benne volt a 2700 km + 4 fő ráncigálása nyomásfaktor is.
Indítózással folytattuk a barátkozást, ami persze a semmibe torkollott. Döglött az akku. Még jó, hogy szóltam, hogy jövünk, tehát egy feltöltés beleférhetett volna előző este óta. Mindegy, az ember nem megy külföldre állólámpás akku nélkül, kisebb hegyet építettem az Insignia mögött csomagokból, és a cuccok legmélyéről előhúztam a 72 amperórást. Ez majd viszi.
Beműtöttük, ott még kicsit aggódott a tulaj, még az övé volt az autó, de mi csálén odafittyentettük az akksit, amúgy magyarosan, és indítóztunk. Durrogás, szenvedés, videó készül. Tehát a meleg garázsban, egy dupla méretű, csurig töltött akkuval nem indul. Jól kezdődik a 2700 kilométeres trip...
Közben mindenki kielégítette az autóbevizsgálási szenvedélyét – megnézték a belét (hű de baromi gyönyörű, és ez igaz is, mert az), alánéztek (jé, nem rozsdás! Tényleg nem), megnézték a gumikat (ezek jók!). Aztán csak Karesz maradt velem, berheltünk, folyt a benzin a karburátor beömlőcsöve mellett. A többiek – miután a Ponton mellett álló lukas 328-as BMW-t szemügyre vették – áttódultak a belső szobába. Ami jóval nagyobb volt, mint ahol a Ponton állt. És ott derült ki, micsoda gigantikus autóbuzi is Sune, a tulaj.
Autógyűjtő, exraliversenyző, csendes mániákus
A tulaj már előzőleg írta a levelében, hogy régi autóbuzi, ralizott is, de ilyet azért ismerek mást is, itt van például a saját Balázs Vityánk példának, aztán mégiscsak majdnem embernek néz ki. De amit itt, abban a kábé nyolcvan négyzetméteres domsjői garázsban láttunk, az pillanatokra elhomályosította a Ponton-vétel izgalmait.
Állt benn két Opel Kapitän, félkészen, az egyik (a piros) már eladva. Poszterek a falon. Ezer merdzsó. Pléhtáblák, maszkok, karbidlámpák, kerékbe épített motor, pop-art "Sune" felirat, kormányra húzott veteránautós gatya 1967-ből, meg ezer más.
Előkerült egy album is, Sune lánya, Lena mutogatta végig. Az apjának volt ilyen. Meg olyan. Meg amolyan, és igen, ez ő, amikor kicsi volt. Az ilyen-olyan-amolyan alatt ne Bogarakat, Ponton-Merciket, meg ilyen unalmas dolgokat képzeljenek ám el. Akadt ott C-Type Jaguar versenykocsi, meg sirályszárnyas 300 SL Mercedes is. Persze akkoriban sokkal olcsóbbak voltak a veteránok – magyarázta a tolmácson át Sune –, még kevesen voltak benne a hobbiban, könnyebb volt érdekes autókat venni.
Szédülünk, a műhely fantasztikus. De szerszám alig. Itt nem lehet szerelni, végül előkerül a saját, horpadt, hű pléhdobozom. Úgy tűnik, Sune inkább csak szereti az autókat, de nem piszkálja őket. Vagy ha piszkálja, akkor sem itt. Mindenesetre sokat mutogat egy tuning Volvo Amazon-szelepdeknit, amit ő gyárt az eredeti minta után, a kocsi mellé pedig ajándékba kapok egy alumínium Bugatti-plakettet is. Már csak ezért megérte idejönni – mikor adnak ilyet a nepperek a szabadpiacon? Ugye?
Az autóbuzéria záróakkordjaként Sune még a ráktortás ebéd után levisz az irodájába, ahol mutogatja a fényképeket. Ott a 300 SL-je fémgravírozva, itt egy csomó könyv, meg memorabilia. És előkerül egy bekeretezett képsorozat: matt fekete motorházas Opel Kadett B kupé borul a képen, benne bukócső, a széria végén sisakos figura száll ki belőle szédülve. Sune, amikor még versenyzett.
Egyelőre viszont még csak indítunk. A motor tüsszög, a szívócsövön köpi a lángot. Sune haverja túr egy alugyűrűt, Karesz aláteszi a benzinnyomó-csőnek, már nem folyik. Annyira. Gyertyák ki, nedvesek, motort szellőztetünk, pucolunk, minden vissza, lehet krenkölni. Fordítom a kulcsot, nyomom az indítógombot (bizony, olyan ez, mint a Honda S2000), végre, nagy nehezen elkapja.
Bazi jó a hangja, olyan régi sportautós. Mély hangon dübög, zseniális. Mechanikai zaj szinte semmi, bár a fordulatot nehezen veszi, régi motor, ilyen – gondolom, a kezdő veteránosok tipikus hibájába esve. Zsolti, örülsz, örülsz, megveszed? – kérdezi Tibby, és tolja a pofámba a kamerát, amitől lassan kezdek idegbajt kapni. Ez az átkozott on-line riportolás, legszívesebben maszk mögé bújnék...
Nem örülök. Nem mondhatom ezt, itt kicsit vigyorognom kell, mert ott a kamera lencséje, és Tibby olyan, hogy ha egy apró fika lóg ki az orromból ilyenkor véletlenül, azt is rögtön nyomja ki a hálóra: - "Fika van a Domsjőben vásárlását bonyolító magyar szuperveterános orrában!" – címmel. Pislogni nem merek már. Hogy kerültem ebbe a helyzetbe, én, az egyszerű, pesti hülye... Nem értek már semmit.
Szóval nem örülök. Ilyen helyzetben örülni dedós lélekre vall, esetleg óriási naivitásra. Egy új autónak, fényképezőgépnek örül az ember. Birtokba veszi, használni kezdi, működik, juhé. A veteránjármű-vásárlás közel sem ilyen egyértelmű, soha. Az ember kiad egy rakás pénzt, aminek szinte bárhol másutt jobb helye lenne, jelen esetben pedig az a pénz nem is az enyém. És kap egy lehetőséget, hogy idővel, majd ha megette azt a szaros kenyeret, amit minden öreg jármű mellé odacsomagolnak, legyen valamije, ami legjobb esetben megközelíti majd azokat az álmokat, amiket kergetve elszánta magát a vásárlásra. És nekem ráadásul ezzel az indíthatatlan izével kell majd hazatolnom annyi kilométert, amennyi idefelé, egy szuperkényelmes, modern autóban is igen fárasztó volt. Nem, nem örülök Tibby, aggódom, egyben súlyosan felelőtlennek érzem magam. Az eszemre próbálok hagyatkozni, itt csak az segít. Felmérem a cuccot.
A kocsi tényleg rozsdamentesnek tűnik, volt ott egy mágnes, végigmentünk rajta, látszik, hogy nem nagyon volt piszkálva. A fényezés túl van a megmenthetőségen, ez még kedves, kopottas autónak is csúnya. Itt-ott ráfújva lilával, felhólyagosodva, emitt fényes, amott matt, néhol köszörülésnyomok, néhol a pőre fém látszik – nem úszom meg a festését. A motor hangja szép, a működése gyanús. Egyelőre nem tudom, hogy van-e fűtés, hol a ventilátor kapcsolója, miért csikorog a kuplungpedál, ha lenyomom. És veszem sorra a hiányokat. A belső gyönyörű (még a csúcsrestaurált autókon sem reprodukálják ezeket az anyagokat, amik itt mind megvannak és szépek), de egy bakelitkeret azért ragasztott a jobb első ajtó ablaka körül. A kormány hat helyen törött, pocsék fogni, mert a repedések nagyok, aszimmetrikusak, zavaróak. Hiányzik a jobb első ajtó zárógombja. A küszöbökön a belépőgumik mállanak.
Viszont csodával határos módon a csomagtartóban és az utastérben is megvan az eredeti, szürke gumiszőnyeg, méghozzá szép állapotban – ez a tíz évvel fiatalabb állólámpásokban is gigászi ritkaság. A fékben szemre minden új, ami látszik. Az egész autó takaros, ha a kopottságát nem vesszük. Aggódom, látom, hogy egy kis restaurálást nem úszok meg, de úgy érzem, nagy munkára nem lesz szükség. Ja, és téli gumik vannak rajta, felesleges volt hát a négy 190-es kerék. Jöhettem volna akár repülővel is, kettesben Karesszel... Boioioiongggg...
Próbaútra nincs sok mód, mert a ház a hegyen van, meg egyáltalán – ha kotyog valami a futóműben, ha zúg a diffi, ha recseg a váltó, attól úgyis megveszem, a kaszni és a belső állapota volt a fontos. A motor megy, a fék kemény, más most nem érdekel. Még nézünk lámpákat, indexet, ablaktörlőt, minden fasza.
Az lenne a vég, ha restaurálni kéne, még egy újabb, nagy feladatot nem bírunk el, és ha olyan szinten megcsinálom ezt az autót is, mint a zöld állólámpást, keletkezik még egy szobor a családban. Holott ez használni lesz – nem télen, latyakban, sóban ugyan, de nyáron, remélhetőleg sokat. Nem szabad, hogy túl szép legyen, ez a közepes kopottasság pont jó lenne.
Bemegyünk, vár az ebéd, nehéz döntést hozok. Megveszem. Elő a pénzzel, átadom, kézfogás, a vaku villog, nekem közben nehéz a szívem. Átadom a pálinkát is – Svédországba töményet kell vinni, ha pedig magyarok vagyunk, nincs jobb a pálesznál, persze a jó erősnél. Közben kattog az agyam – ilyenkor azért nagyon a szakadék szélén táncol az ember. Közben Tibby posztolni kezdi az indításról szóló videót a konyhában, meg a pénzátadós képeket. Mi papírozunk.
Sóznak-e utat a svédek?
Kiderül, hogy Sunénál csak bő fél éve van a kocsi, ő egy nyugat-svédországi embertől vette, így, ahogy van, az a tulaj újított fel rajta egy csomó mindent. Mutatja a helyet, Karlstad mellett van. És az előző gazda előtt (akinél szintén csak rövid ideig volt a kocsi) egy tulajdonosa volt az autónak közel 46 évig.
Megtudom, hogy azért vette meg közel látatlanban (ugyanis eleve trélerrel ment érte) a kocsit, mert tudta, hogy ott, a norvég határ közelében nem sózzák az utakat, ezért sokkal jobbak az oldtimerek, mint itt, feléjük, ahol az új autók is mállanak.
Innentől kezdve nézem a kocsikat, és tényleg, borzalmas, mennyire rozsdásak. Sune Volvójának is romokban van a hátsó ajtaja, de nem egy tízéves autót látunk papírrá rohadva körben. És minden kocsi fehér a sótól. Újat tanultunk.
Kérem a forgalmit, a törzskönyvet. Sune egy vizsgapapírt szed elő, meg egy A5-ös gépelt lapot. Nincs más? Nincs. A rendőr igazoltatáskor beüti a kocsi rendszámát a nyilvántartásba, és mindent tud róla, azonnal. Minek a papír? Tényleg, minek is? Szóval csak egy alibifecni van.
Töltünk egy svéd és egy magyar-angol kétnyelvű adásvételit, just to make sure. Közben előkerül a korábbi szerződés, amivel Sune vette – 50 ezer korona volt a kocsi, azaz kicsit több mint 5000 euró. Én 5300-at adtam érte, közben volt a trélerezés, tehát nagyjából árban van mindkettőnknek.
Ekkor jön az első törés az út során: bejelentem, hogy amennyiben lehet, nem aludnánk Domsjőben, mert vár a magyar kolónia vacsorára Hudiksvallban. Le kellene mondani a szállást, amit Sune foglalt nekünk előre. Az ilyet 24 órával korábban illik (sőt, kötelező) megejteni, ég is rendesen a pofám, de a döntés menet közben született, és többen szavaztak pro, mint kontra. Akad hirtelen két perc mosolyszünet svéd részről, de aztán Sunéék összeszedik magukat, felhívják a fogadót, és hiába akarjuk kifizetni legalább a felét az összegnek kárpótlásul, nem fogadja el az a valaki ott a vonal túlsó végén.
Kisimulnak a kedélyek, indulnánk megnézni valami hatalmas, különféle izgalmas veteránokkal teli garázst Örnsköldsvikben (amit ők „övik”-nek hívnak), de betérünk útközben egy kis garázshoz, amiről kiderült, hogy a tulaj és a barátai oda járnak autót bütykölni. Hát ezért nem volt Sunénél szerszám.
Az első csapás
A Ponton addig köhécselve, de hatolt, ott viszont letérdelt az udvaron. Tüsszentett egyet, aztán lefulladt, nem volt tovább. Az önindító lehetett volna akár vaníliapuding is, annyi életjelet adott. Diagnózis: nincs töltés. Szereltünk egy kicsit kint a dermesztő fagyban, de mivel épp mínusz tizesedett, ezért kivették nekünk a Volvo-traktort a garázsból, ami inkább egy hangár, és bementünk.
Hihetetlen szerszám- és alkatrészarzenált képzeljenek el. Fent, a karzaton egy Renault R8 Gordini, szemben vele eredeti, érintetlen Fecske benzines, lent, a szerszámos fal előtt egy Renault 4CV, kint, a nyitott térben épp egy DKW Juniort újítanak fel patikaállapotúra. A helyi veterános újság szerkesztője is felbukkan, riport készül a hülye magyarokról. Látszik a hitetlenkedés a jeges szél cserzette svéd arcokon – hülyék, tényleg haza akarnak menni, ezzel, innen?
A főszerelő tétován turkált vagy öt percet a dinamó körül, de Karesz nem bírta tovább, amikor elfordult, előrántotta az én szerszámosládámat, és röpködni kezdtek az alkatrészek. Kitalálta, hogy szűkítjük a problémát, ehhez kértünk egy nagy akkutöltőt, rákötöttük a dinamó kapcsaira, az pörögni kezdett, mint az őrült. Tehát jó. A fesszabályzó lesz a hibás. Elkezdtük lekapni, erre hopp, a gerjesztőtekercs plusz kivezetése kicsusszant a saruból. Simán lehetett ez is a probléma oka. Mindegy, félúton nem állunk meg, kivesszük. Addigra a svéd csapat kibontotta a makulátlan Fecskéből az ő saját feszültségszabályzóját. Odaadták, ingyé, nem hagyták kifizetni.
Beépítettük, azonnal lett 13,1 voltos töltés, juhé, két óra kiesés, közben hívtak Robiék az Ezeröcsiből, dumálni is kellett, de legalább hamar kiderült a hiba, még azon melegében (konkrétan) orvosoltuk.
Búcsúkávé, búcsúölelés, búcsúnévjegycsere, búcsútankolás, rénszarvasos párna vétele, robogás el, hazafelé. Sötét este lett. A Pontonban (amit valaki közben elkeresztelt itthon Pontynak, pedig utálom a halakat, azaz enni szeretem, de mint lényeket, már nem annyira) az én oldalamon volt fűtés, a Katién – aki persze beült mellém – nem. Fázott. Nagyon. Aztán kicsit már megfagyott. Az autó meg tüsszögött.
Rövid hibafelmérés: a sebességmérő nem működik, a jobb oldali műszereket nem világítja meg semmi, nincs indexvisszajelző, de sebaj, mert a két kis csöcs a sárvédőn látszik a vezetőülésből, hogy villog, kicsit lóg a vezetőülés lapjának bal oldala, nem vészes, nincs ablakmosó (törött a tartály tetejében a szelep), nagyjából negyven lóerősnek érződik az autó 68 helyett, a leszakadt motortartóbak – amit a Karesz már a garázsban kiszúrt, hogy rossz – rendesen átviszi a vibrációt a karosszériára.
Ami pozitív: a futómű határozott, zajtalan, jól csillapít, a kormánynak szinte semmi holtjátéka, a fékek egész jól és egyenletesen fognak, pedig ez egy négy dobfékes, rásegítés nélküli rendszer, a váltóban minden szinkron tökéletes, nem remeg a kardán, nem zúg a diffi, jól és jó helyre világítanak a lámpák, a szélzaj minimális. Jó autót vettem, az apróságokat majd rendbe teszem otthon.
Aztán – bő kétszáz kilométerrel odébb talán – jött a csatt. Ami az egész további út, valamint az azóta is tartó hangulatomat lényegesen elrontotta. Soroltam éppen át lassan egy másik sávba (talán lassabban, mint egy új autótól várná az ember, de egy ilyen öreg autóval azért nem fickándozik jeges úton az ember), az éjszakai üzemre felbillentett tükörben csak azt láttam, hogy valami borzalmasan közel van és világít. Aztán majdnem berepültünk az útszéli kirakatsorba.
Nehéz elmondani, mit érez az ember ilyenkor. Inkább nem mondom el, legyen elég annyi, hogy iszonyatosan letörtem, pedig a svéd rendőrségnél szimpatikusabb, kulturáltabban működő intézményt nemigen ismerek. De a baj nagy volt, a látvány szörnyű.
Mindegy, itt is elment két óra, Hudiksvallba már a megtört autóval értünk, hajnali fél kettőkor, hullán. Rég esett olyan jól meleg étel (és mennyi!), egy kis otthonosság, mint akkor. Háromkor kerültünk ágyba. Hat óra alvás minimum kellett, úgy éreztem, kicsit megroppantam.
Reggel persze volt vita, hogy nyolcas kelést vizionáltunk, amit én röhejesnek tartottam, hiszen a vezetők biztosan nem bírták volna akkor a gyűrődést. De tisztán logikailag tényleg úgy kellett volna, hiszen a vasárnap esti hazaérés egyre inkább kockán forgott, ez tény. Aztán a Sipos azt mondta, hogy jobb lenne még Svédországban felvetetni a kárt, mert a magyar biztosítók nem biztos, hogy otthonosan mozognak a Ponton-Mercedes-alkatrészárakban, meg amúgy is félig svéd eseményről van szó, Bende jó ötletnek tartotta, hogy így megnézzük, hogyan működik a svéd biztosítós biznisz, meg persze posztot is kellett írnom, ráadásul csak a harmadik helyen volt kárfelmérés (egy Toyota-szalonban, lol), ahová betértünk, de közben volt egy félórás tengernézés, meg egy háromnegyed órás Lidl-vizit is. Délután négy lett, mire elhagytuk Hudiksvallt. Bénáztunk, már kezdtünk fáradni.
Érdekes egy ilyen út pszichológiája is. Azóta dumáltunk erről Tibbyvel – az elején még senkinek nem lettek kiosztva szerepek, és ad-hoc működtünk, a végére olajozottan ment minden, addigra mindenkinek meglett a szerepköre, kicsit olyanok voltunk, mint egy vállalat. Hol én, hol a Tibby vezetett, aki épp hátrament pihenni, az posztokat próbált gyártani, Sipos, aki önkéntesként jött, eleinte még pihenhetett, Karesznek nem volt mit szerelnie, ezért ette a sajtos stanglikat, amiket Margó sütött nekünk.
Onnantól, hogy én a Katival átültem a Pontonba, esélyem se volt többé írni, Tibbynek viszont az Insigniát kellett vezetnie. Lassan mindent átterheltünk a Siposra, először kineveztük fő videósnak, aztán fényképész lett belőle, majd el kellett kezdenie posztokat írni. Nem volt más, belátta, értelmes srác. Tehát fél nap alatt újságíró/sajtófotós/operatőr vált belőle, bár az út elején nem gondolta még, hogy ilyen történhet. Az ember mindig gazdagszik.
Tibby is irkált néha, meg szervezkedett, Karesz a vágtázó szerelést pihente ki épp, és készült egy esetleges következőre, illetve telefonon át autót szerelt Viszen. Én elég gyorsan koptam a Merci kormánya mögött, részben az aggodalom miatt, nehogy újra eltaláljanak, meg a daráló hang is vette ki rendesen az erőmet, az ilyen, az szörnyű. A Bazeg is csak akkor vált autóvá, amikor megtaláltuk Karesszel a leszakadt váltótartó bakot, és kicseréltük, a Tevénél is szükség lesz majd egy efféle átnyálazásra.
Eredetileg úgy terveztük, hogy Katit kitesszük valahol Stockholm külsőn, mi meg robogunk tovább, volt még a seggünkben egy jó két-háromszáz kilométernyi türelem. De a kútnál Tibby a szemembe nézett, és azt mondta – "szerintem azt kéne, hogy megállunk Stockholmban, megpróbálunk szobát szerezni abban a szállodában, ahol a Kati lakik, utána megnézzük a várost, kitaláljuk, mi legyen, és holnap reggel, korán továbbmegyünk."
Alig tettünk meg háromszáz kilométert. Nagyon menni kéne. Kati egy kényelmes, egyedüllétes Stockholmra készült, sose járt még ott, arra gondolt, hogy ma sétál egyet, holnap délelőtt megnézi a Vasa-múzeumot, és szépen hazarepül. De láttam a Tibby szemében, hogy elszánt. Ő se járt még Stockholmban. Látni akarta. Nem tehettem meg, hogy azt mondom – menjünk még.
"Figyi, ma este rövidet mászkálunk, és tényleg korán indulunk. Ne húzzuk tovább az időt, sokkal lassabb ez a 90, mint a 130, amit idefelé diktáltunk, és még bármi lehet" – kerestem a kompromisszumot.
Végül elcsesztük az időt, teljesen. Nem néztük meg Stockholmot, még Kati sem. A kompról és a hazaútról vitáztunk órákat egy értékarányosságához képest kiváló thai étteremben (ha van ennek értelme) – hosszú, ritka komp legyen, rövidebb autózással vagy rövid, sűrű komp, 300 kilométerrel több menéssel. Közben egy vonat ötlete is felmerült: Hamburgban feltesszük a Tevét (mert Ponton sok van az araboknál, és ez púpos is, innen a név) vonatra, Bécsből már hazacsorog nyugiban.
Én semmiképpen nem akartam a vonatot, az egész út lényege vész oda, a "2700 kilométerről lábon hazahozzuk az öreg vasat" romantikája. Kímélő, lehetőleg minél kevesebb, de saját lábon megtett kilométerben gondolkoztam. Tibby aggódott, egyre jobban hajlott a vonat felé. Sipi nem foglalt állást, Karesz sem. Kati mellém állt, mint hű feleség, Tibby bekeményített. Végül már mindenki mindenkivel elég durván vitázott – nagy volt a nyomás, közben pedig a nyúltagyunkkal tudtuk, hogy ha egyszer már nem nézzük meg Stockholmot, akkor jobb lett volna továbbmenni. De ezt tényleg nem láthattuk előre. Egy ilyen utat nem lehet megtervezni, ahogy a különböző emberek helye és feladata is csak fokozatosan alakul ki. Éjjel kettőkor kerültünk ágyba – majd Malmőben eldöntjük, melyik komp lesz, a vonat pedig csak provizórikus lehetőség, ebben maradtunk.
Reggel mindenféle melegítős, műanyag papucsos kazahokkal kajáltunk, tényleg olcsó szálloda ez. Lám, Karesznek és Sipos úrnak még ablak se jutott. Mindegy, volt fűtés, zuhany, ennél nem kell több az utazónak. Megnyugodtak a kedélyek, mindenki emelkedett hangulatban volt, nagy tervekkel vágtunk neki a napnak. Katinak búcsút intettünk, Karesz ült be mellém, aki nem annyira szép ugyan, de gavallér. Tibbyék még valamit tököltek, mi előrementünk teveháton.
Szikrázott a nap, mínusz három fokos hőség lett reggelre, a Ponton duruzsolt a tüsszögések között. Száz kilométer múlva Karesz fejében kezdtek összeállni a dolgok. Németországba átérve kiszívjuk mipolán csővel az olajat, mert szerinte is túl híg, és az alapjárati 0,6-os nyomás neki kevésnek tűnik. Addig most megállunk, teker a fűtésen, mert nagyon fázik (képzelem, este mennyire didergett a Kati, amikor hidegebb volt, és a nap se sütött...), állít gyújtást.
Az út szélén új életet lehelt a Tevébe. A jobb oldali fűtés (mert már ebben is külön állítható a két oldal, mint minden tisztességes Mercedesben) flepnije zárt állásban volt, a működtető karocska letört, én, amennyire bírtam, tekertem rajta, de az nem volt elég. Karesz nekiesett a túloldalról nyolcas kulccsal, kinyitotta. Aztán jött a gyújtás.
Belilult a feje. "B'ssza meg, b'ssza meg!" – kiabálta az unottan szikrázó svéd hópaplanba. "A baromja nem húzta meg, ez ide-oda forgott egyfolytában. Csoda, hogy ment!" – folytatta háborogva.
Plusz húsz ló, őrületes életerő, 0,8 baros alapjárati olajnyomás (jó gyújtással nyilván nem melegszik annyira az olaj), kétoldali meleg – ez volt hirtelen a diagnózis. Később észrevettem, hogy a borzasztó vibráció is jórészt megszűnt, csak egy kis finom, ám kellemetlen zsizsegés maradt. Alig leheltem a gázt, de Teve máris százzal vágtázott – és navi szerint, tehát az óra itt már simán 105 körül mutatott volna. Így mindjárt más. Még az elefántfület is ki kellett hajtanunk, mert kis híján megfőttünk.
Tibbyék is utolértek, Sipos kint kapta az agyhártyagyulladást, mert fotózta a robogó Tevét. Szegény, elkapta a Totalcar-gépszíj, most majd megtudja, milyen is ez. Bár jár ő be eleget hozzánk, látja. Lezavartunk kétszáz kilométert – hopp. Aztán lenyomtunk másik kétszázat – hipp. Közben olyan volt az egész, mint valami romantikus, ötvenes évekbeli melegpornó – ringatóztunk Karesszel a nagymama epedás sezlonján, búgott a gép, domborodott a motorházfedél, pacsirták csipogtak, vigyorogtunk, mint akibe beszorult a kéjgáz, rend és béke lett a világban. Pontonozni egészen szuper érzés.
Teve pedig igazi autó módjára tette a dolgát. Előzte a kamionokat, ringatózott, dudált, világított, felfalt még 150 kilométert, közben kapott egy benzinszűrőt is Karesztól, aki kicsit aggódni kezdett, hogy az AC felszív valami szmötyit a tankból. Néha meg nagyon benzinszaga volt, fennakad a tűszelep, gondoltuk, majd otthon kap újat. Ekkorra este lett. Mivel lemaradtunk a Trelleborg-Rostock hosszú kompról, végül a rövidebb Rödbyhavn-Puttgarden verzióra szavaztunk. Ahhoz pedig Dánia felé vettük az irányt, át az Öresund-hídon.
Mi lehet a Ponton múltjában?
Az eddig kiderült, hogy öreg Mercim csak rövid ideig lakott az előző két tulajánál. Viszont aki azelőtt birtokolta, az újonnan vette még 1962-ben. Nem lehetett szegény ember, ötven évvel ezelőtt Svédország közel sem állt olyan jól, mint ma, ráadásul a svédek akkoriban Volvót, Saabot vettek. Igaz, az is hozzátartozik a dologhoz, hogy 1961-től már gyártották az új, a fényes, a nagyszárnyas, a sokkrómos, a lázmérőműszeres kisfecskét, tehát a Ponton akkor olyan szerepet töltött be a kínálatban, mint ma az Astra Classic a normál Astra mellett. Nem volt drága Mercedes, de olcsó autó sem.
A motort, fékeket generálozni kellett mostanra, ez olyan 250-300 ezer kilométer közé teszi a futását, ennél nem több, mert a belső tér már elmállott volna. Ennyi kilométerből kiindulva pedig oda jutunk, hogy ez az autó bejárta rendesen Európát a maga idején – de szép is lenne tudni, merre. Elképzelem a svéd rendszámával Nizzában, meg Skóciában, meg Frankfurtban – ki tudja, talán még a margitszigeti Nagyszállónál is megaludt vele a tulaj, az egyik régi Autó-Motor címoldalán van is egy kép, amin ott áll egy Ponton a hotel előtt.
Megható pillanat volt, mint oly sok más momentum az út során. Törötten, kicsit prüszkölve, de Teve, a hídpénz leszurkolása után, mint minden más igazi autó, úgy hatolt át Dániába. Gyorsan felhívtam Katit, aki anyáméknál vacsorázott, és éppen mesélte az utat, képzeld, most hajtunk ki Svédországból, az autó csodás, zabálja a távot, már látom magunkat Horvátországban a gyerekekkel...
Néha optimizmusból is megárt a sok.
Úgy terveztük, hogy mivel Teve mohó éhséggel falja az utat, ezért nem lehetetlen, hogy Hamburgban aludjunk, hiszen ekkor még csak este fél nyolc körül jártunk. Sajnos elkövettem egy hibát, autóban, vezetés közben programoztam fel a navit, és hogy meglegyen az Öresund-híd, beiktattam egy köztes pontot – Koppenhágát. Kicsit pontatlanul böktem azonban az LCD-re, Moha bá odaát városnézésre invitált, bár – lévén szűk a szókincse – ezt nem közölte velünk explicit formában, csak utasítgatásokkal.
Csak akkor jöttem rá, hogy baj van, amikor Tibbyék egyszer csak lemaradtak tőlünk. A csillag is gyanús volt, nagyon is a belvárosi neonok fénye kezdett visszacsillanni rajta, idefelé nem így jöttünk. Egy öböl partján félreálltunk. Miután vadkacsák hápogása közepette mindketten gyorsan kivettük a részünket a természet vízkörforgásából, belőttem rendesen a navit, szerencsére csak pár kilométer volt a kiesés. Alig van két éve GPS-em, de már nem is tudom elképzelni, hogyan közlekedtem régen nélküle. Azaz emlékszem – egy ilyen eltévedés az éjszakában tragikus csúszásba torkollott.
Ahogy a lámpáktól hajtottunk el, a szemem sarkából észrevettem, hogy 2,4-en van az olajnyomás. Fordulaton. Basszus. Hetvennél már bőven ki kéne kattannia a pöcökig a műszernek, ez egészen biztos, túl sokat volt Mercim, hogy ne kapjak frászt egy ilyen jelzéstől.
Karesz, baj van, és mutattam a műszert. Karesz arcán is látszott, hogy baj van. Figyelj Csiki, ne nyomd, pianóban hetvenöttel csorogjunk át Dánián, és majd Németországban, ahol lehet olyat kapni, veszünk bele 20W-50-es olajat. Teljesen szétesett benne az olaj.
A következő százötven kilométeren kizárólag a műszert figyeltem. Hogy hogyan sikerült úton maradnom, azt a mai napig nem értem. Minden rezdülésére emlékszem a mutatónak, de a kormányt már a védőangyalom tekerte. Volt egy szakasz, ahol hopp, visszaugrott bő három barra. Nézd Karesz, megint jó! Akkor valami kosz ment bele az olajtúlnyomás-szelepbe, most kiköpte, ideje lesz kicserélni a mutymuruttyot, ami benne van. Én tovább guvasztottam a szememet, miközben óvatos 85-re emeltem a tempót. Százötven kilométeren át nem pislogni elég rossz ám. Viszont ha az ember nem pislog, észreveszi azt is, ha az a bizonyos mutató egyszer csak 0,8-ra esik. És mellette megjelenik egy halk kerregés. És ekkor a nempislogó illető lelövi a motort. És félreáll az éjszakában.
Karesz gyorsan ébredt. Egy pillanat múlva már benne hevert a motortérben, úgy kellett rákényszeríteni a citromoslimó-mellényt. Kapta ki gyorsan a csövet a motorból (a fekvőlámpásig a Mercik nem elektronikus műszerrel, hanem manométerrel mutatták az olajnyomást, tehát a motorból bemegy a műszerfalba egy olajnyomáscső), amiből beindítás után nem jött semmi.
Kötélre! – adta ki az utasítást.
Igazából nem is húztuk pályán 13,4 kilométert. Csak odagurultunk. Bele a kompállomásba. Ahol levettük a kötélről, mert létfontosságú volt, hogy beengedjenek a hajó gyomrába, mert Németországban van olaj, tudunk esetleg szervizt, és ha tréler kell, legalább azt nem kell áthozni Dániába.
Teve tehát köhögve beindult, és csörömpölve, a saját lábán vonszolta be magát a kompba. Tibby szörnyű arcot vágott, b'm, ez csapágyas, egy métert nem lehet vele menni. Nem akartam vitázni vele, a hajtókarcsapágy más hangot ad, ott van egy harkályszerű kerepelés, amikor elengeded a fordulatot, a nyugvócsapágy pedig mély hangon dörömböl, mint szikla a betonkeverőben, volt alkalmam hallani mindkettőt eleget. Ez inkább csörgött, mintha a szelepek nem kapnának olajat – ami simán meg is eshetett.
A kompon feltámolyogtam a fedélzetre, nem voltam igazán magamnál. Minden összeomlott. Még a finn kamionossal esett ügy után gondoltam, hogy milyen szép példát is mutatnék a magyar leendő oldtimereseknek, ha a diadalmasan bevonuló, kedvesen patinás Ponton helyett egy rommá tört, beállt motorú, elég drága autóval, trélerháton érkeznék haza. Hát most ez lesz.
Vitya épp felhívta a velem szemben ülő, egészen kicsit vigyorgó Bendét, és a ködön át is hallottam, mit beszélnek – "...figyelj, most nem merem, mert megüt, nem Viktor, ezt nem tehetem, tényleg... Jó, akkor megpróbálom..." – és a kezébe vette a kamerát. Azt hiszem, úgy néztem rá, hogy sejtette, nagy baj lesz, inkább kikapcsolta – "... figyelj Viktor, nem megy." Tele van a tököm ezzel az egész on-line közvetítéssel, a rossebbe, még megdögölni sem hagyják az embert, méltóságban. Ha ez az egész még soká tartana, sorozatgyilkossá válnék. Üveglencse villan, ütnék, kész. Így is mindjárt ez lesz.
Hívtak kajálni, de kevésbé voltam éhes, mint amennyire egyedül szerettem volna maradni. Gondolatpamacsok úszkáltak a fejemben, de nem álltak össze értelmes szerkezetté. Közben állítólag a Viktor már ki is posztolta a dolgot a Belsőségen, sőt, jött is egy tréleres felajánlás, hogy benzinpénzért hazavisznek engem meg az autót. Ez nagyon jólesett. De a kóma tartott.
Aztán felbukkant Karesz. Gyere Csik, menjünk le az autóhoz, meg kell néznem valamit, sürgetett. Le a hajógyomorba, mit akarhat vajon?
Gyulladt a cigi – szabad ezt itt, persze Karesz nélküle működésképtelen, tehát szabad (egyébként igen) –, pattant fel a géptető, már benne is fetrengett. Huszonnégyes kulcsot, gyorsan! Tizennégyest is! A rohadt életbe, ez nincs meghúzva, hát hogy működött ez idáig? – dühöngött egyre vadabbul. Tekergetett valamiket odabent. Kijött egy csavaros kupak. Valami más meg nem jött ki. A komp kikötéshez készülődött, a kamionosok álmélkodva állták körül az öreg Mercedest, amelynek a motorházfedele alól dőlt a füst, és alkatrészek, valamint sűrű lávafolyamként ízes szitokszavak röpködtek.
Nem bírom kihúzni, b'meg, nem bírom, hogy mi a jó édes anyjáért nem jön ez ki!%ß@! – Károly küzdött az elemekkel. Nem ment. Tudod, eszembe jutott fent, hogy az állólámpáson még ilyen egyszerűbb fajta, kívülről kicsavarható nyomásszabályzó szelep van, meg akartam nézni, hogy ez is olyan-e, mert akkor itt kitekerjük, és kitakarítom, csak majd kéne hozzá egy tű. De nem bírom kihúzni.
Aztán nagy rángatásra mégis kijött. Normálisan ez egy hengeres tárgy, benne rugó, ami egy kis belső kupakot feszít (vagy talán golyót?). Ez itt egy torzó volt Karesz kezében, a két vége megvolt, közben meg csak a fele. A rugó szép emlékké párolgott el benne. A kiharapott nyom egyértelműen vezérműláncra utalt.
Aha, nyilván nem húzták meg a szelepet, az engedte el az olajnyomást, közben tekeredett tovább kifele. Amikor meg elég kicsi volt az olajnyomás, az olajos láncfeszítőt is elengedte, csapkodni kezdett a lánc, és kikajálta a közepét. B+, B+, B+!ß$Łł!!!!Đđ%%˘!!!!, Károly pulykavörös volt, rettenetesen kiborult.
A Tevét mindenesetre levontattuk a hajóról. Aztán ott, a kikötőben szétpakoltunk mindent, a másnapi szétválásra készültünk. A kerekek innen tevefarban utaznak tovább, a táskák az Insigniában. Két hegy keletkezett lomokból, aztán lassan újra eltűntek az autókban. A Vitya által előtúrt Hotel Dania alig fél kilométerre volt onnan, az még kötélen se volt sok.
Tevét lefektettük egy jól hozzáférhető parkolóhelyen, tárgyaltunk a tréleres Csillag Balázzsal, hajnali ötre itt lesznek, előtte húsz perccel telefonálnak. Még rögtönöztünk egy videós záróbeszélgetést a lobbiban, aztán Karesszel hörpintettünk egy-egy adag viszkit a maradékomból, majd fel, csicsi.
Háromnegyed hatkor csörgött csak a telefonom. Mi történt vajon? Itt vagyunk Puttgardenben, hova kell menni? Mondom, Hotel Dania, a komp tövében van. Itt nincs semmiféle Hotel Dania, a kompot se látják, inkább adjak GPS-koordinátákat. Adtam.
Valami nem stimmel – hallottam egy halk hangot a vonal másik végéről.
Agyamban leszakadt a mennyezet. Őrült tempóban keresni kezdtem a navin – van egy Putgarten is, nem messze, alig 409 kilométert ír. Úristen, ezek a szerencsétlenek oda mentek...
Délután fél kettő volt, mire visszaaraszoltak a térképen. Három huszonéves vénember szállt ki a kocsiból. Megvalósították az időutazást, csak rossz irányban, egy este alatt ötven évet öregedtek. Szerencsétlenek, sokkal ramatyabbul néztek ki, mint mi. De mosolyogtak.
Felrángattuk Tevét a trélerre (Tényleg viheti? Igen, 1200 kilót... Hmmm.), lekötöttük, a tulaj és az egyik barát az Insigniába ült be, mert rájuk szükség volt otthon hétfőn, Tóth Laci, aki kicsit több szabadságot vett ki, velünk maradt.
Karesz foglalta el a volán mögötti helyet, de nagyon ingatta a fejét és sziszegett. Labilis, basszus, becsóvál már nyolcvannál, jegyezte meg, miközben a sebességmérő mutatóját elhelyezte a 75-ös értéken. Csak 1580 kilométer várt ránk. Ezzel a tempóval...
Másfél órát bírt, utána eldőlt, kevés alvás jutott neki mostanában. Engem életben tartott a Red Bull, lenyomtam innen vagy nyolcszázötven kilométert Kelet-Németországig. Közben akadt egy izzasztó pillanat – épp előztem egy kamiont, beletoltam kilencvenötbe a sebességet, közben egy másik kamion erőlködött hátulról, kicsit fújt a szél, az út átment lejtőbe, egy hupli pedig megdobta a kereket. És becsóvált.
Iszonyatosan. Nem kettőt, hanem ötvenet. És egyre erősödött, olyan volt a kormány a kezemben, mintha egy óriáskígyóval küzdenék. Próbáltam gyorsítani, de ötödikben, kilencvennél a BMW-dízel sem olyan hűde nyomatékos. Váltani nem lehetett, mert abban a pillanatban csuklottunk volna össze, ahogy kinyomom a kuplungot. Fékezni próbáltam, de ettől még jobban bedurvult, ezért csak a gázt vettem el, és ellene dolgoztam az óriási erőknek. Körülöttünk lelassítottak, látták, hogy baj van – ijesztő pillanat volt. Most mondhatnám azt, hogy simán megfogtam, de nincs bennem ilyen virtus, rettentő meleg volt a helyzet, kész.
Pedig egy csomót trélereztem régebben, sose volt ilyen problémám. Vonaglások, persze, de mindig megfoghatóan. Azok még alsó kerekes trélerek voltak, tényleg csak a szabályok meg a fogyasztás miatt nem mentem velük gyorsabban. De ez.... Jézus.
Éjfél táján már csak 116 megtehető kilométert mutatott a fedélzeti számítógép, és mivel úgy vettem észre, hogy ezen a szörnyen dobálós NDK-s szakaszon a kúthálózat is igen ritka, ezért megfogadtam, hogy a legközelebbi helyen tankolunk. Aha... Mert tankolunk.
Hatvan kilométerrel később a navi leterelt minket az autobahnról. Kicsi, meredek, hegyi utakon tekeregtünk, kettesben, huszonöttel. Ez nem fogyasztja jobban a gázolajat ötödikben hetvenötnél, á neeeem. Sőt, szinte termeli. A megtehető út hossza 60 kilométerre csökkent.
Mélyen horkoló, jégbe fagyott falvakon mentünk át. Sehol egy kút. Ahol mégis, az zárva. Ami nincs zárva, az automatával működik. Az elsőben nem volt gázolaj. A másodiknál csak a kúttársaság kártyáját fogadta volna el a gép.
Éjjel fél tizenkettőkor rossz érzés egy megpakolt trélerrel, harmadrendű hegyi utakon, hullafáradtan kolbászolni a kelet-bajor tájban úgy, hogy élő ember nincs közel s távol, a navi POI-ja pedig talán ha három kutat fel tud mutatni azon a távon belül, amit az autó fedélzeti számítógépe mutat még. És az előző három POI-s kút nagyjából mind zárva volt, vagy nem lehetett belőle gázolajat kifejni.
Teve valójában nem is Mercedes. Hanem Christine. Nem akarja elhagyni az otthonát. Először megöli a fesszabályzóját – még csak gyengén kísérletezik. Aztán ránk rántja az ártatlan finn kamiont – itt már dühös. Lelazítja a gyújtáselosztóját is. Majd öncsonkol és megeszi a saját olajtúlnyomás-szabályzó szelepét. Végső kétségbeesésében felborítja a trélert, amin utazik – "inkább a halál, mint Magyarország!" jelszóval. Most pedig távjeladóval bezáratja körülöttünk az összes benzinkutat a vámpírok és gyilkos szellemek birodalmában. Ez nem lehet igaz...
Végül a sokadik kútnál, amikor már csak 27-et mutatott az óra, Laci leintett egy BMW-s srácot. Persze, itt van a szomszéd városban az egyetlen 24 órás Agip-kút, ott biztosan lesz dízel, alig tíz kilométerre innen. Tehát sosem árt megkérdezni a helyieket.
A kutat végül a szomszéd város túlsó felén találjuk meg, 14 kilométert ír már csak a bordcomputer. Annak a zabszemnek a nyoma örökre benne lesz már a seggünkben. 63,4 litert tankolunk a BMW-be, jól van, kicsi, szépen tetted a dolgodat. 8,7-es átlagot hoztál ki, hegyen-völgyön, trélerrel.
Felüdülve toljuk, innen már minden sima. Karesz hajnali fél háromkor kap egy volánt az ölébe, én hátul négy üdítő órát alszom zavartalanul, aztán csere, a szerelvényt én viszem át a határon. Teve ekkor kapja a nevét, amit Karesz ad neki. Dezső. Mert olyan Dezső.
Tudom, hogy a Dezső dízelt jelent a magyar szlengben, de ez is csak egy felrúgandó konvenció, pont leszarom, meg a Dezső már úgyis fárad kifele a nyelvből. Viszont az én Dezsőmnek Dezsőarca van, Dezsően hájas, Dezsően mély a hangja, egyáltalán, Dezső egy Dezső, és ezért még a hetek óta érlelt Teve nevet is hajlandó vagyok eldobni. És Dezső lesz az, hiszen az én autóm, nem a másé. Aki jobb neveket akar adni, vegyen magának névhordozót... Egyébként még Ausztriában kifogunk egy kis mínusz tizennégyet meg hóesést, a sebességet 65-re kell csökkenteni (ilyenkor ez már tényleg borzalmas), örülünk, hogy egyáltalán előrefelé megyünk, nem hátra.
Közben elgondolkodok az egész úton. Például, hogy nem lett volna-e jobb eleve trélerrel kimenni Dezsőért. Nem, az nem fért volna bele, arra nem tudtunk volna szponzort szerezni. Önerőből maximum egy kis ilyen túrát tudtam volna, Karesszel repülő, aztán kettesben haza. Dezső fenekét a tréleren ugyanígy elcsapta volna a finn, azt nem úszom meg, ez csak x, y, z, és t koordináták kérdése. És a motor? Ha hazahozom tréleren, akkor mondjuk nyáron (amikorra van már talán papírja) kimegyünk családostul Horvátországba. És ott esik szét a motor. Gyerekekkel. A semmiben. Jobb ez így, most már tudom, mi van benne, és akkor történt a baj, amikor többen neki tudtunk feszülni a problémának. Végül is – szinte azt kell mondanom, hogy jól jöttem ki a buliból. Persze ha a fenekét is sikerül rendbe tenni. Meg persze ha a magyar OT-vizsga tényleg elkezdett közelíteni a nyugatihoz, ahol az eredetiség nem jelent egyet az új mindennel, hanem inkább értékelik az autó patináját, és ha különben a kocsi műszakilag kiváló, és nem csúnya, simán kapja a vizsgát. Majd, majd, majd.
Sárváron az ünnepi alkalom miatt kopaszra nyírt Vályi és Hosszú várnak, a célra készített "Jöttünk tolni" és "Veled vagyunk, Kopasz!" matricákkal. Így finom a hazaérés, még ha egy roncsot is cipel a tréler, ott hátul. A kútnál odajön egy ember, ez egy 180 c, igaz? Volt ilyenem, meg fecském is, ezt már párhuzamban gyártották a fecskével. Nagyon szerettem, jó kocsi.
Nicsak, nicsak, egy ember, aki ugyan semmit nem tud az expedícióról, de vágja a Merciket. Ne is cipeljétek tovább, adok érte egy jó, vizsgás autót, itt áll a kertemben egy W140 350 SD bálna Merci, közel tökéletes. Az ajánlat kecsegtető, de én nem szeretem túlságosan a műanyag lökhárítós autókat. És nincs havi kétszázezrem, hogy álljam egy Bálna szervizköltségeit. Maradok a Mercedes-csillaggal ellátott faéknél, de azért megköszönöm.
Hazáig Karesz tolja, én megint elájulok, Laci a hátsó ülésről egyszerűen elpárolog. Rohadt fáradtak vagyunk. Margó négy tonna pörkölttel és pácolt oldalassal vár, én döntök két kupica páleszt, mindjárt szebb a világ. Még feljönnek Budapestre, hogy a házunk elől elvigyék Karesz 126-os Mergáját, én meg éjjelig pakolok széjjel, önkívületben. Közben megtalál egy utcában lakó kommentelőnk, Balchee74, bejön a garázsba, üveg bort ad át, velkám hóm, gyorsan távozik, empátia a köbön. Jólesik, baromira, bár már nem nagyon tudom mutatni, kicsit elnyűttek az arcizmaim is.
Másnap reggel Karesz esemese vár: megvan a hiba, csoda, hogy eddig eljött. Mint kiderítette, a Ponton láncfeszítője nem olajos, a lánc viszont tényleg csapkodott, mert két szemmel hosszabbat tettek be a svédek a kelleténél. Ez lassan szétverte az olajtúlnyomás-szelepet. Amikor lukat ütött ebbe a lánc, akkor esett vissza az alapjárati nyomás 2,0-ről 0,8-ra, amikor pedig teljesen szétverte, akkor rövid időre eldugult, és lett megint rendes nyomás, majd amikor végleg kiesett a zárókupak, akkor múlt el végleg.
Azóta tudunk mindent a motorról. A csapágyak nem károsodtak. A vezérlés, mint az új. A motort pénzt nem kímélve, az utolsó biszbaszig felújították, látszik. Másnapra megjön a korrekt, IWIS lánc is, 13 ezer forint, mellé két szűrő 1000, már fenn is van. Az is kiderül, hogy az összes fémreszeléket elnyelte az olajszűrő, piszok mázlim van, semmi nem sérült.
De nagyon érdekes ez a motor. Láthatóan profi újította fel, rendkívül precízen. Viszont túl hosszú láncot tett bele. Nem húzta meg a gyújtáselosztót. Nem voltak meg a csavarok a karburátor tetejében, a benzinszag, amit éreztünk, tehát az volt, hogy fent kilottyant a tetőn a nyál fékezéskor. Éljen. Hogy ez hogy bírt bármennyit is menni, rejtély. És lenyomott közel 1300 kilométert, csodásan.
Na ja. Das ist ein Mercedes-Benz. Oder ein Christine-Benz?
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
(X) akiknek köszönhetjük:
 |
 |
 |
|
 |
 |
 |
|
 |
|
 |
|
