A sportág talán legrafináltabb húzása, hogy pont a vasárnapi ebéd után kezdődik a Formula-1-es futam. A vér az agyból a gyomorba szalad, üresen hagyva ezt a bizarr, dióbélszerű hústömeget, mellyel gondolkodni szoktunk, de nem ebéd után. Ilyenkor inkább alszunk egy nagyot, vagy ha mégsem, csak bambulunk bután, tulajdonképpen majdnem mindegy, mi történik velünk, amíg nem kell mozgósítani az energiáinkat.
Így tehát a család hímnemű fele az ebéd utáni pakolás és mosogatás alól könnyedén kihúzza magát, hiszen kezdődik a világ legrangosabb autóversenye, a Formula-1. A legfelkészültebb pilóták csapnak össze egymással a világ leggyorsabb és legdrágább autóinak volánja mögött, gyönyörű nők és végtelenül gazdag üzletemberek, hírességek drukkolnak nekik. Aranyból van a kerítés, a többi mézeskalács.
A verseny azonban még nem kezdődik el. A pilóták és a csapatok a rajtrácson készülődnek, mindenki a rajtra koncentrál. De mit látok, Szujó Zoltán is ott téblábol közöttük. Dolgozik, mint mindenki más. Annyi csak a különbség, hogy míg mindenki azért küzd, hogy a csapata a versenyben minél jobban teljesítsen, addig Zoli riportot készít, vagyis zavarja őket ebben. Megállít egy csapatfőnököt, egy-egy pilótát, és triviális dolgokat kérdez.
Félreértés ne essék, Szujó Zoltánnal az ég adta világon semmi bajom nincs. Szegény a szívét-lelkét kiteszi, hogy szórakoztassa a közönségét. A gond azzal van, aki kitalálta ezt az interjúvolósdit. Az a probléma, hogy a csapatfőnökök, pilóták ilyenkor érthető módon már elég feszültek, és vagy még van dolguk, vagy ha már nincs, akkor is a versenyre koncentrálnak minden idegszálukkal.
Ki nagy ívben, ki diplomatikusabban, de igazából mindenki szarik az RTL Klub riporterére. Modoros, értelmetlen kérdésekre modoros, értelmetlen válaszokat adnak, mi meg nézzük a semmit. Ha már végképp nincs kit faggatni, szegény Zoli elmondja, hogy ez vagy az éppen most száll be a kocsijába. Köszönjük.
Nem a koncepcióval van a baj. Nagyobb, gazdagabb országokban, nagyobb, gazdagabb csatornáknak van lehetőségük arra, hogy volt Formula-1-es pilótákat szerződtessenek szakkommentátornak. Példának okáért vegyük mondjuk Damon Hillt vagy a kakiló Kimivel interjút készítő Martin Brundle-t.
Ha egy ex-F1-es pilóta, akit ismernek, tisztelnek és tudják róla, pontosan ért mindent, ami a pályán és a pálya körül zajlik, szóval ha egy ilyen ember megy oda hozzájuk, akkor arra számítanak, hogy értelmes kérdést tesz fel nekik, és megpróbálnak normálisan válaszolni, már csak a régi idők emléke miatt is. Szujó Zoltán és az RTL Klub azonban szemmel láthatóan nem villanyoz fel senkit, így az interjú alatt, bármilyen semmit mondanak is éppen, a szemükben csak azt látjuk: hagyjál már békén!
Miután Szujó és az interjúalanyok szenvedései véget érnek, lassan letisztul a rajtrács, majd a pilóták elindulnak a felvezető körre. Hamarosan, ha szerencsénk van, jönnek azok a pillanatok, amiért érdemes volt leülni a tévé elé. A rajt általában érdekes, ha húszan akarnak elfordulni egy kanyarban egy időben, mindig történik valami. Ha más nem, legalább Palik László ordít, ahogy a torkán kifér. A Hungaroring különleges helyszín, Palikot ilyenkor elszólítják egyéb kötelezettségei, így nem kommentálhatja az eseményeket – sokak örömére.
Bevezetném a nyájas olvasót egy kisebb családi vitánkba, mely évek óta zajlik. 69 éves édesapám nagyon szereti Palik Lászlót. Nem ért az autósporthoz, nem látja át a pályán a szituációkat, de lelkesen drukkol és rajong hosszú évtizedek óta. Van azonban egy apró probléma apuci kedvenc sportjával, nevezetesen, hogy unalmas. A rajt után az esetek 90 százalékában nem történik már semmi izgalmas, nincs előzgetés, nincs lökdösődés, nincs igazi küzdelem, csak a mérnökök számolgatnak veszettül, hogy a pilótájuk mikor spóroljon a benzinnel, gumival, mikor jöjjön ki a bokszba, satöbbi.
Bevallom, Laci ezt a részét zseniálisan oldja meg. Látványosan izgul, kiabál, elméleteket állít fel és rombol le, porig alázza Czollner Gyulát, bármi áron cirkusszá varázsolja még a legunalmasabb futamot is, hogy a hozzá nem értő, de érdeklődő néző ne csak a monoton körözgetést bámulja, de történjen is vele valami. Édesapám ezért szereti Palikot, mert élvezhetővé teszi az egyébként hosszú és eseménytelen futamokat. És akkor azt is elmondanám, miért nem szeretem én.
Palik László, bár konyít hozzá valamelyest, igazán nem ért az autóversenyhez. Van a stúdióban három ember is, aki igen, ábécésorrendben fel is sorolnám a nevüket: Czollner Gyula, Szabó Róbert és Wéber Gábor. A három úriember közül egy sem tud olyan patáliát csapni, mint Palik, ha Lewis Hamilton a 48. körben másfél másodperccel lassabb kört fut, mint az azt megelőző tízben, viszont pontosan látja, mi történik a pályán, érti, ki, mikor, miért helyezkedett úgy, ahogy, ki miért tudott vagy éppen nem tudott előzni, satöbbi.
Palik Lászlónak a versenyhelyzetek többsége fejtörést okozna, ha igazán érdekelné, de mivel a nézők javarésze úgysem ért hozzá, tulajdonképpen mindegy is, mit beszél, csak cirkusz legyen. A szituációk jelentős hányadát benézi, ráadásul mindig meg tudja állapítani szemre, mi baja lett egy-egy autónak, mikor hirtelen tönkremegy és kiáll a versenyből. Merész dolog a riporteri székből megmondani, miért állt le egy versenyautó, de Palik nem spilázza túl, az esetek többségében váltóproblémára gyanakszik. Talán akkor lenne ideális a közvetítés, ha Palik László kizárólag a hangulatkeltéssel foglalkozna, és hagyná, hogy releváns kérdésekben kollégái nyilatkozzanak.
Persze a közvetítés a legkevesebb, a legnagyobb baj a verseny struktúrájával van. A Formula-1-es futamok túl hosszúak és eseménytelenek. Az is egyfajta izgalom, ha azt nézzük, hogy a kerékcsere alatt megelőzi-e egyik pilóta a másikat, vagy a pontverseny állása miatt kell drukkolni kedvencünknek, de a pályaversenyeknek nem ez, hanem a sok test-test elleni küzdelem adja meg az ízét, amiből a Formula-1-ben nem sokat látunk.
Jobb lenne egy rövidebb verseny, esetleg két rövid futamot is rendezhetnének egy napon, de a legfontosabb az lenne, hogy valahogy visszahozzák az igazi küzdelmet. A Formula-1-ben az utóbbi időben nagyon nehéz előzni, mert a pilóták a faramuci légterelők miatt nem tudnak rendesen autózni szélárnyékban és onnan kitörni, mint minden más autó- és motorversenyben. Ezért a mai F1 nem arról szól, ki oldja meg jobban a szituációkat, hanem arról, kinek a csapata taktikázik jobban.
Jó pilóta persze ehhez is kell, hiszen a konzisztens gyors körökre szükség van, hibázni nem lehet, de igazi küzdelmet nagyon ritkán láthatunk. Vasárnap ültem a tévé előtt, és megvilágosodtam: nem fogom nézni a Formula-1-et. Unom. Nem Szujó Zoltán semmitmondó interjúi vagy Palik László téves helyzetelemzései miatt, egyszerűen azért, mert szinte soha nem történik semmi. Vége, ennyi volt. Bámultam hűségesen évtizedeken át, annyira megszoktam, észre sem vettem, hogy már évek óta nem is okoz örömet.
Én nem csak azért akarok izgulni, hogy ki nyeri a pontversenyt, nekem egy technikai sportnak nem az adja az ízét, hogy meglepetésre nem a Ferrari vív a McLarennel az elsőségért, hanem a Brawn a Red Bullal, én igazi küzdelmet akarok látni, katonákat, hősöket. A mogyoródi hétvége legizgalmasabb momentuma azonban egy borzalmas baleset volt. Összeszorult a gyomrom, kifutott a vér az agyamból, pedig nem is láttam élőben, csak telefonon kaptam a hírt Felipe Massáról, akinek ezúton is tiszta szívemből jobbulást kívánok. A Formula-1-nek azonban búcsút mondok egy időre, jelenlegi formájában egyszerűen képtelen vagyok élvezni. Igazi versenyt szeretnék látni, olyat, amilyen a MotoGP-ben vagy a WTCC-ben zajlik.
Véleményét mondja el blogposztunkban
További cikkeink
