szopást
Az első fővárosi hónap után azt kell mondanom, hibát követtem el,
mikor előre elkönyveltem a permanens szopást. Persze ebben nem kis
részük volt ismerőseimnek, kollégáimnak, akiknek elmondása alapján Mad
Max-szerű jeleneteket, kitaposott belek közt fehérlő csontszilánkokat,
de minimum lángoló csecsemőket vizionáltam magam elé. Jó, persze,
kicsit túlzok, de be kell vallanom, bennem volt a félsz, pedig
elhihetik nekem: a szlovák főváros Budapesthez képest lepkefing,
a nagyvárosi közlekedésre azonban maradéktalanul megtanít.
A főcím némi magyarázatra szorul, hiszen nem mindenki tudja,
hogy a szlovák rendszámok két első betűje jelzi
a gépjármű járásbeli hovatartozását. Ily módon tóték
minden gond nélkül tudják, ha többségében magyarok által lakott
vidékről érkeztünk. Az alja-prosztó bunkója persze azonnal
kurvamagyarozik, holott nem lehet benne biztos, hogy az autóban
nem éppen még nemzetibb beállítottságú párttársa üldögél-e.
Viszont itt, Magyarországon csak azt látják, hogy előttük
megint csak egy máglyára való hülyetót bénázik, és esetleg
kellően tudtára is adják, merre vegye az irányt.
Nekem meg főhet persze a fejem ebben a skizofrén
levesben. Meglepő módon teljesen mást tapasztaltam.
Előrebocsátom, hogy az itt leírtak egy hónap tapasztalatait ölelik
át, és lehet, a lagymatag januári kezdés után Budapest bekeményít,
mint a Rambo V. Mégis, az újdonság ereje még tart, az
összehasonlítás elkerülhetetlen.
Először a kevés azonos dolog egyikével kezdeném, mégpedig
a közös barátság jegyében flaszterba sulykolt, kikerülhetetlen
csatornafedelekkel. Az úttestbe kókányolt, szintbe hozásukat percek
alatt elvesztő, átkozott futóműgyilkos öntvénylapok ugyanolyan brutális
erővel verik szét a geometriát és a vesekövet. „Akkor hajts
át rajtuk lassan, barom” − mondhatnák azok, akik a forgalom
ritmusára fittyet hányva tartják fel a sort. A rutinosak
tudják, hogy harcolni ellenük fölösleges, kerülgetni őket
életveszélyes, a legtöbb, amit tehetnek, hogy ha lehet, nem
fékezés közben zuhannak bele egy-egy tankcsapdába.
Az utak állapota némiképp rosszabb, viszont a forgalom tempója
nagyobb, mint tótéknál. Az 50-es tábla dísz csak, de gyorsan hozzá is
teszem, hogy balesetet sehol sem láttam. Pedig reggel Érdről indulva
keresztülautózom a városon, míg a negyedik kerületi
szerkesztőségbe beérek. De mit nekem a szar út, ha két, három,
sőt, négy sávban közlekedhetek! A pozsonyi egysávos szerpentinek
után faltam a temérdek helyet, mint disznó a darát.
Kitűnő.
A kettes számú meglepetés akkor ért, mikor a második héten
rádöbbentem, hogy az itteni sofőrök nagy része betartja a követési
távolságot! Önök minden bizonnyal másképp látják, de higgyék el, öt
évig napi 52 kilométert tettem meg olyan dugóban, ahol egymásba ért
a... hmm... lökhárítónk; tudom értékelni azt a két-három méternyi
rést is az autók között.
közlekedni
A fent említett rutinnak köszönhetően a forgalom sodrása sokkal
egyenletesebb-gördülékenyebb. Míg a reggelente még erősen
berozsdásodott szlávok kizárólag digitális módban képesek közlekedni
(padlógáz-nagyfék), addig ideát nem okoz gondot alapjáraton csorogni
a sorral. Ebben látom én a legnagyobb előnyt, hiszen megmarad
a haladás illúziója, és elmarad az idegölő szituáció, mikor
a látóteret kitakaró magas-széles valami kevés helyen felgangol
harmadikba, majd erős satuféken megáll jobb esetben 150 méterrel
később. A mögötte jövők pedig − azt gondolván, végre szabad
a pálya − szépen csikorognak sorban. Ennélfogva sosem lehet
felvenni a ritmust, egyszerűen azért, mert nincs. Csak
a folyamatos szemmeresztés marad. És a nem egyszer
háromnegyed órás egy helyben állás. A jó kis puha fedeles
(kizárólag a hatvanas évek végén nyomtatott!) Albatrosz zsebkönyv
és benne a Dörögg Zultán azonban a kesztyűtartóban maradt
Budapesten. És ez így van jól.
turista” jegyében illendően megköszöntem
Szerencsére autóm erősen kívül esik az adócsaló kategórián, így
tényleg turistának látszom. Vártam is a geronazzói szopást, de
ismét csalódnom kellett. Ha netán beleszédültem a három-négy
sávba, és későn kaptam észbe, pánikszerű indexelésem maximum két-három
autó után meghozta eredményét és máris villantottak: mehetsz. Persze
ilyenkor a „magyar vagyok, nem turista” jegyében illendően
megköszöntem a gesztust.
Hol vannak a többórás dugók, a buszsávban májerkedő
prémium-nyakak? Persze hébe-hóba akadt egy kis zavar a mátrixban,
de arányaiban véve sokkal jobb a helyzet, mint a határ
túloldalán.
Aztán január 8-án végre életemben először találkoztam az annyit
emlegetett swiftes streetracerrel, ahogy sötétkék háromajtósában lazán
elterülve, virsligumijait pörgetve vágott át az M7 három sávján
keresztben, ohne irányjelző. Megörültem neki, hiszen már-már olyan volt
számomra, mint a Yeti, amit annyian emlegetnek, de még sosem
láttam. Nem kell felhördülni, kedves Swift-tulajok, nyugodtan lehetett
volna egy nitrós Dutra is, azt is ideírnám, de mit tegyek? Tényleg
Suzuki volt.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak
is?
Tegye meg a publikáció
blogposztján !
Az előző mondatot befejezve lendületből írtam volna tovább, de most
rá kellett döbbennem, hogy ez volt minden. Egy hónap autózás
a fővárosban. Rosszabbra számítottam, és nem kizárt, hogy pár hét
múlva átkozni fogom a napot, amikor autóba ültem, de harminc nap
után én mint jövevény bizony emelem kalapom a budapesti sofőrök
javarésze előtt.
További cikkeink
