Már 1995-ben vezettem navigációval szerelt Opel Vectrát. Az elsők között aludtam el radaros távolságtartóval szerelt Mercedes S-osztály kormánya mögött. Akkor korzóztam hibrid ős-Priusszal az Erzsébet Királyné útján, amikor még csak jobbkormányos, belpiaci kivitel létezett belőle. Viszont kis híján verekednem kellett azért, hogy Volkswagen Polo 1.0 CL-be ülhessek.

hirdetés

Nem sajnáltatni akarom magamat, felvágni pláne nem akarok. Az autós
újságírás is csak egy szakma – tesztautókat tesznek az ember feneke
alá, amikről aztán írnia kell, ennyi az egész. Mellesleg egy autós
újságíró nehezen tud felvágni a haverok körében azzal, hogy ő
bizony vezetett már
Aston Martin Vantage -et meg
Rolls-Royce Phantomot . 1) mindenki tudja róla, hogy privátban 26 éves
Fiat Pandája van; 2) a tizedik forgatás után a pornószínészek
is unják már Maya Golddal a misszionáriust.

Aki szereti ezt a szakmát, azt egy idő után mindinkább
érdekelni kezdik a népautók, az egyszerű kocsik, nem
a látványos extrákra, hanem újszerű szerkezeti megoldásokra
kiélezett tömeggyártmányok. Ezzel szemben mi, újságírók szinte
kizárólag fullextrás, metálfényes, csúcsmotoros kiviteleket kapunk
mindenhonnan. A nulla forintos elvitelre adott, kurbliablakos
változatot, a szervokormány nélküli kivitelt, a tekerőgombos
fűtésrendszerű műszerfalat (a navigáció képernyőjének helyén
tárolórekesszel) sose látjuk, csak ha az utcán bekukucskálunk egy igazi
autó ablakán. Vagy ha valamelyik ismerősünk vesz ilyet, és megengedi,
hogy vezessük.

Van e taktikának kimondott és kimondatlan oka is a forgalmazók,
gyártók részéről. A hivatalos ok abszolút logikus, legutóbb egy
Opel-vacsorán meg is fogalmazták nekem. „Ott az a rakás extra,
amit kifejlesztettünk az autóhoz, de sehol sem tudjuk megmutatni,
a vevő nem is tudja, hogy léteznek, el sem tudja képzelni,
milyenek. De kereskedőink nem rendelnek be kétszeres árú, fura színű,
telipakolt autókat csak hogy mutogassák fél évig, majd óriási
veszteséggel eladják. A vevő viszont emiatt sose venné meg
a spéci sportülést, hiszen azt se tudja, hogy néz ki. Ti vagytok
a fórum, amelyen keresztül be tudjuk mutatni az érdekes extrákat”
– mesélte a szakember.

Hát így állunk. Sose érint már kezem rideg, kemény műanyag
ajtóborítást. Nem érezhetem bőrömön a hővédelemmentes üvegen
áttörő napsugarak kínzó égetését. Nem élhetem át, miért áll meg az
alap-Passatot
hajtó menedzser minden második autópálya-pihenőben tornázni, mert azt
a típust én csak kényelmes sportüléssel próbáltam. És ha tele lesz
a hócipőm az igazságtalansággal, még csak öngyilkos se lehetek
betonfalnak rohanva, mert egy nyamvadt
Citroën Nemo
tesztautóban is anyaölként véd a sok (egyébként feláras) légzsák
pukkanása. Nem élet ez így.

A ki nem mondott okról is érdemes tudni. És ez már
a pszichológia mezsgyéje, már-már a társadalomlélektané. Az
olvasó ugyanis három hullámban kap nagyobb adag információt egy-egy
újabb típusról.

Az első alkalom, amikor az adott cég kivisz néhány fontos firkászt
az új típus külföldi bemutatójára, majd nevezett három, uszkve húsz
újságíró a saját médiumában közzéteszi a látottakat.
A kinti bemutatón alaposan felkészített, beállított,
zörejmentesített, agyonextrásított tesztautók várják őket – naná –, és
persze a későbbiekben legnépszerűbbé váló, alapmotoros verziót még
el sem kezdték gyártani. Tehát az újságíró jót ír, hiszen remek, erős
autót vezetett kiváló, sima, kanyargós utakon.

A második hullám, amikor eljön a hazai bemutató ideje. Ilyen
golfklub, olyan kastélyszálló, az egész rendezvényre van talán fél nap.
Ennek nagy részét elviszi a sajtótájékoztató, egy másik jókora
falatot kiharap belőle az össznépi kajálás. Amúgy is sok az újságíró,
kevés az autó, ezért vezetésre, fotózásra marad talán fejenként fél
óra.

És persze az autók – mantrázzuk szépen – jól felszelt, látványos
színű, sok-sok extrával repedésig tömött, nagy motoros példányok.
A kiválasztott útvonal pedig relatíve gödör- és stresszmentes.
Ilyen rendezvényekre nemcsak a szaksajtót és a nagy lapokat,
hanem mindenféle kisebb-nagyobb, egyéb profilú újságot is meghívnak.
Egy jól sikerült hazai bemutatóból a PR-csapatnak illik minimum
50, jobb esetben akár 100-120 cikket, hírt, hírecskét learatnia. Mi
szerepel ezekben a pár perces vezetés élményzuhataga, a jól
felszerelt és felkészített autók emléke, a tele gyomor,
a zacsiban zizegő sajtóajándék és a barátságos
hogyvagyhogyvagyrégláttalakmizujs után? Ha van is szubjektív tartalom
az írásokban, az is erősen pozitívba hajlik, megint csak érthető.

A harmadik hullám, amikor a szaklapokban megjelenik
a teszt. Természetesen – kántáljuk együtt – a nagy motoros,
sok extrás verziók jönnek először. Aztán ha marad energia,
a tesztcsapat esetleg eljut valami szerényebb modellig. De
a tömegeket érdeklő alapváltozatig sose. És egy magasabb
felszereltségű, nagyobb motoros autó nem csak a magasabb
felszereltség miatt jobb a szerényebb változatoknál.

Tizensok éve, az Autópiac nevű újságnál járt nálunk egy
Peugeot 306 szedán.
Társlapunknál, az Autómagazinnál is került gyorsan egy hasonló, persze
egymillióval drágább kivitelben. Az a két kocsi ég és föld volt.
A miénk zörgött, támolygott, kényelmetlenül gyötört az ülése,
zajongott a motorja, kellemetlen volt bármihez nyúlni.
A magazinosoké viszont olyan volt, mint a skót vaj
bársonyzacskóban. Puha, csendes, kulturált, az anyagok is teljesen
mások voltak az utastérben. Emiatt utólag is azt gondolom: teljesen
korrekt volt a 306-ost méltató cikk az Autómagazinban. És
ugyancsak korrekt volt a 306-ost lehúzó cikk az Autópiacban.

Akkortájt kaptunk egy német rendszámos Volkswagen Polo 45-öt, tartós
tesztelésre. Vitte a 160-at, méghozzá csendben, bunkerszerű
utastere méltó szentélyt emelt a bunkerszerűséget a nép
számára hozzáférhetővé tevő márkának. Hihetetlennek tűnt, hogy egy
alapmotoros kisautó ennyire jó lehet. Aztán valahonnan máshonnan
szereztünk egy magyar Polo 45-öst, igaz, sportülések, klímaberendezés
nélkül. Ülései gyilkolták a hátunkat, zörgött, támolygott, nem
ment, mintha valami másik gyár terméke lett volna.

Ugyanígy jártunk a C180-as Mercedesszel. A német, gyári,
hosszú távra adott kivitel közel kétszázat ment síri csendben. Úgy
rugózott, mint valami S-osztály. Az üléseiből hosszú út után sem volt
kedvünk kicuppanni. Egy csoda, nem más, hiába, a Mercedes, az
a pokolban is Mercedes, mondogattuk. Aztán kaptunk a hazai
importőrtől egy spéci, magyar kivitelt, itthon beszerelt Diavia
klímával, talán valami olcsó Alpine vagy Kenwood rádióval. Szintén
C180-ast, persze. Képzelhetik. Nem igazán éreztünk különbséget egy
Vectrához képest. Sőt, rosszabb volt egy Vectránál. Persze az akkor épp
nálunk lévő, gyárilag felkészített Vectránál.

Szóval kivitel és kivitel, újságírók számára jól felkészített és
kevésbé jól felkészített autó között óriásiak a különbségek. És az
újságíró az esetek 99 százalékában a preparált csúcsautóba ül
bele, majd jó cikket ír, még támadni sem lehet a véleményét. Meg
aztán hangulati elemektől mentes, a hibákat száraz
tényszerűséggel, tömören kezelő, az erényeket kidomborító cikket úgyis
könnyebb írni. Ha az ember beviszi a negatív véleményét
a cikkbe, számíthat rá, hogy felhívja az importőr, lehordja,
kérleli, olykor még meg is zsarolja. Ha viszont pozitív irányba száll
el szóvirágaival, óriásplakátokon idéznek tőle a típus bevezető
kampányában. Jobb csak úgy szárazon elsuttogni a negatívumokat,
lehetőleg valami eldugott képaláírásban. Nincs konfliktus, az olvasó
meg turkáljon csak a sorok közti mondanivalóban, ha akar.

De mi lesz így a leendő autóvásárlóval? Aki a három
cikkhullám nyomására végképp beleszeretett az új autóba? Erre nem tudok
megnyugtató választ adni. Az újságíró ezentúl is csak
a másfél-kétszeres árú csodakivitelekbe ül – minél drágább és
nagyobb autóról van szó, annál inkább igaz ez. Egy jó megoldást tudok:
olvasgassanak
Népítéletet. Hiszen azt önök
írják. Önök, akik kézzel tekerik az ablakot, akik állják
a szervizszámlákat, akiknek nyomja a hátát az olcsó
alap-vezetőülés. Önök, akik a legjobban tudják, milyenek az igazi
autók.