Emlékszem, ahogy kisgyerekként hátul középen üldögélve, fejemet az első ülések támlái közé szorítva – hol volt akkor még a gyerekülés intézménye! –, arról álmodozom, milyen nagyszerű lesz majd, amikor megnövök, és én is vezethetek. Ehhez képest mára a vezetés talán a legdurvább stresszforrás az életemben. Kivéve éjjel.

hirdetés

Van egy közkedvelt metaforája annak, ahogy az emberiség mostanában
éldegél itt a Földön: eszerint cowboyok vagyunk egy űrhajóban.
Teccikérteni: adott a terület, adott a levegő mennyisége,
adott az élelmiszer-termelési kapacitás, adott a rendelkezésünkre
álló olajkészlet, és mi mégis úgy viselkedünk, mintha a világ
végtelen nagy volna, mintha mindig lennének újabb és újabb felfedezésre
váró termőföldek, olajmezők. Lovagolunk mindig új tájak felé, mindig
a lenyugvó nap felé, és nem vagyunk hajlandók tudomásul venni,
hogy körbe-körbe lovagolunk ezen az egyre jobban leharcolt Földön.

A reklámok, a filmek mind arról szólnak, hogy Te vagy
a fontos, fedezd fel a Te világodat, utazz, fogyassz Te
korlátlanul, mert Neked ez jár – és vedd meg a legújabb,
legcsillogóbb, legpraktikusabb, leggyorsabb autókat, mert Te csak abban
lehetsz igazán boldog. Csak Te vagy, és senki más, új, csillogó,
praktikus, gyors autódban egyedül száguldasz gyönyörű, kihalt
vidékeken, üres városi utcákon. Vagy esetleg, ha van is forgalom, új,
csillogó, praktikus, gyors autóddal majd a többiek felett
lépkedhetsz, röhögve rajtuk, ahogy kínlódnak a dugóban öreg, fakó,
esetlen, vánszorgó vackaikkal.

Hát egy lószart.

Hétköznapokon rutinszerűen autózni Európában utoljára nagyjából az
’50-es évek elejétől a ’80-as évek végéig volt jó (Magyarországon
picit tovább). Már voltak utak mindenfelé, de még nem mindenkinek volt
autója. Aztán, ahogy az életszínvonal nőtt, ahogy divat lett
a hitelből fogyasztás, ahogy egyre több ember számára vált
természetessé az autózás, ahogy elfogadottá vált, hogy a nők
nemcsak szavazhatnak és dohányozhatnak, de akár vezethetnek is, szép
lassan megteltek az utak.

Egyre több és több lett a szabály, a tábla,
a sebességellenőrzés is. Ahogy harminc éve arra figyelt az autózni
szerető magyar sofőr, hogy a diagonálgumikkal le ne sodródjon
a poros útról a kanyarban, most, a sokkal
biztonságosabb, stabilabb, erősebb autókban arra figyel, hogy az
M1-esen épp merre fordították a kamerákat.

Nem jó többé vezetni a hétköznapokon. Mára a rutinszerű
autózás többnyire kellemetlen, unalmas szükségszerűség. És nem lehet
már többé gyorsan autózni. Túl sokan vagyunk, túl sokan vezetünk ahhoz,
hogy lehessen. Érthető, de szomorú, legalábbis annak, akinek
a mindennapi autózás nem csak arra való, hogy ábólbébe.

Azért néha még ma is lehet ez másképp.

A minap villámlátogatásra hívott minket a Citroën Párizsba,
hogy nézzük meg az új
C3 Picassót. Reggel
hatkor kellett találkoznunk Ferihegyen, este pedig kilenckor szállt le
velünk a gép. Vagyis fél ötkor indultam oda, tizenegykor értem
haza, mert nem a fővárosban, hanem egy fejér megyei faluban lakom.
És olyan jót autóztam hajnalban is, éjszaka is, hogy csak na.

Ilyenkor nincs más az úton: nincs gyalogos, nincs biciklis,
a lámpák sok helyen sárgán villognak, a traffipax is aluszik.
A rádióban szinte kizárólag zene szól, nincs az a hülye
hirdető, aki ilyenkorra venne reklámidőt. És sötétben alig látszik maga
az autó.

Az öreg
Kiscápa
képeken nagyon jól néz ki, sőt, úgy tíz méterről még élőben is.
Közelebb érve már látszik, hogy itt-ott kikezdte a rozsda, hogy
a nap két és fél évtized alatt szétszívta a kédereket,
megrepesztette a műszerfalat, és hogy sok-sok gépi mosás és apró
hétköznapi malőr nyoma csúfítja el a meglehetősen kisipari
technológiával felvitt második (harmadik?) fényezést. És nem hiányzik
a klíma, a szervó, a villanyablak sem – a BMW
’82-ben még ezek nélkül is jó autónak számított.

Éjszaka mindez nincs. Van egy vörösen derengő műszerfal meg
a rádió előlapja. És persze az út, az üres út. Ha akarok, békésen
krúzingolok, lehúzom az ablakot, élvezem a nyárvégi éjszaka hűvös
levegőjét – nem tolnak le, nem dudálnak rám, nem néznek hülyének. Ha
akarok, gyorsan megyek, akár háromszor is körbeperdítem a kocsit
a körforgalomban – nem érek utol, nem ijesztek meg senkit.

Szinte megállás nélkül gurulok át a városon, nincsenek
vészvillogós luxusautók és kisteherek a külső sávban. Nincsenek
tötymörgő szerencsétlenek, akiket nem az autózás szeretete, hanem
a felgyorsult élet és a társadalmi konvenciók kényszerítettek
abba a veszélyes bádogdobozba, amitől valójában félnek, amit nem
ismernek, nem szeretnek. És – legalábbis amerre jártam – vérükkel nem
bíró versenyzőjelöltek sem voltak. Csak
az autóm és én meg az út.

Ez az egész nem a felelőtlen száguldozás lehetőségéről szól,
figyelni azért kell. A
rókák, nyulak, őzek, szarvasok nem alszanak éjjel, és az a bizonyos
példabeszédbeli kivilágítatlan szénásszekér is ott motoszkál
a tudatalattijában minden sofőr, akinek jó oktatója volt. Ez az
egész csak arról szól, hogy éjjel még ma is lehet úgy autózni, akár egy
öreg, kényelmetlen, korszerűtlen, de szeretett autóban, ahogy
a cowboyok lovagoltak magányosan a végtelen prérin. És
ilyenkor egy kicsit meg lehet feledkezni arról, hogy nem alakulnak épp
a legjobban a dolgok manapság ezen az elhagyhatatlan űrhajón.
Éjjel autózni jó.