Nem mondom, alaposan kifáradtam egy napnyi londoni vezetés után. De hiába jártuk körbe a várost vagy négyszer, egyben fél percnél sehol nem álltam többet.

hirdetés

Nem mondom, alaposan kifáradtam egy napnyi londoni vezetés után. De hiába jártuk körbe a várost vagy négyszer, egyben fél percnél sehol nem álltam többet.

Minimum öt sáv, egy irány

Budapest óriási. Budapesten keskenyek az utak. Budapesten
irgalmatlanul sok az autó. Fentiekből következik, hogy Budapesten
szenvedés közlekedni, mert állandósultak a dugók. Fenti négy
állítás közül csak egy igaz. A legutolsó.

London nagy, sőt, gigantikus. Londonnak ijesztően keskenyek az
útjai. Londonban felfoghatatlanul sok az autó, a motorbicikli és
a kerékpár. És Londonban nem kínszenvedés közlekedni, mert szinte
nincsenek dugók. Fenti négy állítás mindegyike igaz.

Hogy lehet, hogy nincs dugó egy Budapestnél jóval nagyobb városban,
amelyiknek mellesleg jóval kuszább szerkezetű az úthálózata, az útjai
pedig általában sokkal keskenyebbek? Talán kevés arrafelé az autó? Ne
vicceljenek már... Iszonyatos a tömeg. És még iszonyatosabban több
a busz. Mellesleg pedig rendkívül magas a kétkerekűek aránya,
szemre legalább ötször annyi a motor és a bicikli, mint
nálunk. Ennek ellenére a legrosszabb, ami történik az emberrel,
hogy araszolnia kell. Dugó tényleg nincs, csak elvétve.

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha azt mondom egyszer
a budapesti forgalomra: nyugodtan hömpölyög, sőt lassú. Három nap
Anglia után mégis így éreztem. Ahol Budapesten két sávban támolyognak
az autók, ott a londoni közigazgatási hatóság három sávot
bepasszíroz. Tükör tükörhöz ér, kormányrángatásra azonnali horpadás
a jutalom. Mivel a város szerkezete archaikus, minden út
kanyarog, két háztömbönként beugrik egy-egy Y-elágazás. Itt egy
taxidroszt, ott egy buszmegálló, amott egy járdasziget, a sávok
állandóan elfogynak, majd újranyílnak. És körforgalmak, körforgalmak
mindenütt.

Mint tudjuk, a körforgalom jó dolog. Csak egy irányba kell
nézni besoroláskor, a kisorolás szinte garantált, odabent haladva
a sávváltás sem dráma. Egy dolgot kell figyelembe venni:
mindenkinek kötelező előrefelé figyelnie. Londonban van olyan
körforgalom, ami csupán három szobányi méretű, meg van
a nyolcsávos, gigantikus, szerteágazó fajtából is. A logika
mindben ugyanaz, mindenki követi, nem is láttunk sok horpadt autót.

Az ottani közlekedésszervezés egyik trükkje, hogy ahol lehet,
a forgalomlassító közlekedési lámpák helyett körforgalmat
használnak. Lámpák azért persze vannak, de a hangolásuk olyan, hogy
tényleg kiadják a zöldhullámot - míg Magyarországon mindig sebességet
kell szegni, ha az ember kicsit is forgalmasabb időszakban el akarja
kapni a zöld lámpákat, mert a forgalomirányítók szemlátomást nem
kalkulálnak azzal, hogy több autó általában lassabban mozog, Londonban
a legnagyobb tumultus alatt is csak áramlik az ember zöldtől-zöldig.
A másik fogás: amikor két sáv összeolvad, az a legritkább
esetben követi a magyar szabványt, miszerint az egyik simán
továbbmegy, a másikból be kell sorolni. Itt demokrácia van:
mindkét sáv egyszerre szűnik meg, az egyesülést cikkcakkos vonal jelzi
előre. Agresszívan nyomul a két sor, aki előbb jut
a szűkületbe, azt viszont minden ingerültség nélkül
előreengedik.

És a nagy utak közül is sok az egyirányú. Képzeljék el, mintha
például nálunk a forgalom kifelé az Üllői, befelé a Rákóczi
úton zajlana – egyfelé. Persze torz a hasonlat, hiszen Budapestnek
tervezett a városszerkezete, ezért sugarasak az utak. London pedig
sok, kisebb, kusza településből állt össze hajdanán, az utak
összevisszák. Valahogy mégis megoldották az egyirányúsításokat.

A biciklisre, motorosra rettentően vigyáznak, egy korábbi
blogposztom egyik kommentjéből megtudtam, hogy az angol KRESZ-ben külön
kiemelik, hogy a kétkerekű extrém sérülékeny, ezért akár az autósé
az elsőbbség, akár nem, engedni kell neki. Az egynyomúak tehát
előrecsorognak a lámpáknál, majd elindulás után is cikáznak
jobbra-balra. Hajmeresztő, hiszen a londoni forgalom átlagtempója
olyan jó 50 km/h, itt-ott néha kilencvenet is tolnak
a résztvevők. És közöttük, a legváratlanabbul, néha
a legbelső sáv belső szélén bukkannak fel a robogók, akiknek
egyébként az autósoknál jóval előrébb van egy külön stopvonaluk is,
hiszen zöld lámpára úgyis gyorsan elhúznak. Ezeket a lehetőségeket
aztán rendesen ki is használják, ingerültséget, agressziót irányukban
egyszer sem láttam.

Úgy tűnik, nagyon jól működik az az egyszerű pszichológiai trükk is,
hogy a kereszteződések közepét sárgán becsíkozzák. Lehet, hogy szörnyű
büntetés jár azért, ha valaki ide becsorog, nem tudom, de tény,
Londonban szinte sehol nem láttam a lámpa váltása után a csomópontban
bennrekedt, a keresztirányú haladást akadályozó autót. El is maradnak a
rettentő hosszú, feltorlódott kocsisorok. És a buszsávot is valahogy
szívesebben üresen hagyják az autósok, talán azért, mert csak néhol
van, ott, ahol tényleg elfér, és valóban gyorsítja a piros emeletesek
közlekedését.

Még egy fogás: hiába világváros, London közel sincs olyan jól
kivilágítva, mint a német, holland, svéd fővárosok. Az utcákon
estefelé elég sötét van, kivéve a zebrákat. Azokat mindig terítik
fénnyel, ráadásul szinte minden átkelőnél nyomógombja van
a gyalogosoknak, hogy váltani tudja a lámpát. És ha lelép
a zebrára, azonnal, csikorogva, feltétel nélkül megáll mindenki
akár kilencvenről is.

És az utolsó: ésszerűek a sebességkorlátozások. Az autópályán,
szűk terelésnél 50 mph, azaz 80 km/h, nem 60, mint minálunk.
A városban sincs minden agyonkorlátozva, mindenki nyomul, de
a hajmeresztő helyzetek elmaradnak.

Bár nem tartozom a nyuszik közé, a londoni forgatag
legalább úgy megmozgatta az agyamat, az érzékszerveimet és az izmaimat,
mint egy korábbi külföldi utamon a nápolyi közlekedés. Londonban
eszembe se jutott volna vezetés közben telefonálni, rádiót állítgatni,
orrot túrni, Big Macet majszolni. Figyelni kellett, ezerrel.

A szabály Londonban: a lámpától azonnal, nagy rössel elindulni,
rövid féktávot hagyni csak a másik lökhárítójáig, jobbra-balra
centizni a kasznit, rajta lenni a tükrökön, felismerni
a helyzeteket. Bambulni, kényelmeskedni tilos. Kicsit kimerítő így
mozogni a városban, parkolni, házszámot keresni, térképen
kibogarászni, hol vagyunk. Besorolni főútra pedig kifejezetten
megerőltető. De vitathatatlan – hatásosan működik. Mintha az egész
társaság ugyanabban a lendületben lenne.

Agresszió akad, de csak pillanatokra. Gyerünk, gyerünk – sugározza
a közeg. Kormányráhúzásból, dudálásból, letolásból mi is megkaptuk
a nekünk kijáró adagot, de a feszültség mindig csak annak az
egy pillanatnak, az adott forgalmi helyzetnek szólt. Londonban utólag
nem szorítják le egymást az autósok, csak hogy letekert ablakkal
elküldjék a másikat oda, ahová még a Tui sem szervez
utakat.

Buszsáv, feltűnően, ahol kell

De a gyalogosok, biciklisek, motorosok védelmén túl is akadnak
szent szabályok. A buszöblöket tiszteletben tartják. A
parkolás iszonyatosan drága, de profin működik , hely viszont csak elvétve
akad. Napközben szinte lehetetlen üres helyet találni, mégsem áll meg
senki a járdán, forgalomtól elzárt területen. A szélső sávban
is legfeljebb szemvillanásra dob horgonyt egy-egy árut hozó teherautó.
Ismeretlen a kopasz hurkanyakúak népszerű kommunikációs eszköze,
a sávban parkolást jelző vészvillogó is.

Olyan az egész londoni forgalom, mint valami erősen, de még messze
a szakadás határán innen megfeszített kötél. A kocsik,
motorok, buszok, biciklik egy tömbként haladnak, a percenként
tízesével előforduló vitás helyzeteket villámgyorsan megoldják.
Nyomasztó a tempó, de ha nem ilyen lenne, a város azonnal
csődtömeggé változna.

Vajon hogyan vették rá a hetvenéves papákat, a tizenhét
éves tanulóvezetőket, a régi forgalomban elkényelmesedett cabbyket
(taxisofőrök) és buszvezetőket, hogy így felgyorsuljanak, nem tudom. De
Londonban elképesztő mennyiségű jármű, borzalmas sűrűségben, komolyabb
balesetek nélkül folyamatos mozgásban van. Úgy tűnik, mintha
tapasztalatra, bőrszínre, nemre, korra való tekintet nélkül mindenki
jól vezetne.

Hazaérkeztünk, és bevallom, vagy két napig nagyon durván vezettem,
mire sikerült átállnom a teljesen heterogén egyéni tempókból
összeálló, de azért leginkább lagymatagnak mondható budapesti forgalom
ritmusára. Most jöttem rá, hogy a gyors haladás nálunk leginkább
furgonos és menedzseri passzió, keveseknél pedig a machismo egyik
kommunikációs módja. Londonban létszükséglet. A kötelező
logika.

Nem mondom, hogy nem esett jól hazajönni, kényelmesen tespedni
a volán mögött. De legyen csak kicsivel több autó az úton, és
ezzel a mai hozzáállással mozdulni sem tudunk majd. És ez nem az
autósok hibája lesz, hanem a közlekedésszervezőké.

Szívesen megszavaznék nekik valami állami ösztöndíjat, hogy
kimenjenek Londonba, tanulmányozni az ottani közlekedésgyorsító
fogásokat. Ha kell, az én egy százalékomra biztosan számíthatnak. Mert
még 2020-ban is szeretnék majd néha autóval, motorral járni
a városban.