hirdetés

Életem eddigi negyvenkét évében abban a szerencsében volt
részem, hogy nem volt szükségem vonóhorogra.

Most viszont lett.

Motorflottám
mérete ugyanis négy egységre duzzadt, és szállításuk egyre nagyobb
problémává hergelődött. A kaput az tette be, amikor ott álltam
Pilisszentiván és Csobánka között a
lerohadt Pannóniával , és hiába jöttek volna értem a családtagjaim és
a barátaim, engem még csak tudtak volna menteni, de a motort
nem.

Szóval úgy döntöttem, hogy vonóhorgot rakatok az
Avensis Versóra , szép fényeset, levehetőset. Arra meg lehet utánfutót
akasztani; abba lehet beteg motort tenni, milyen szép lesz majd az
élet.

Találtam is egy kiváló mestert, aki vállalta, hogy felszereli
a készséget, és utána levizsgáztatja az autót, merthogy
a horog felszerelése után újra kell vizsgázni, az
a szabály.

A megbeszélt napon ott álltam a műhelyben, enyhén megemelkedett
pulzussal, mert hát az ember mindig izgul egy kicsit, amikor idegen
kézből kapja vissza az autóját.

A vonóhorog korrektül fel volt szerelve, a csatlakozó működött,
szépen kifizettem a kifizetnivalót, és akkor a mester
a kezembe nyomta a forgalmit és egy A4-es nyomtatványt.

– Hát ez meg mi?

– A vizsgalap

– És miért kell az nekem?

– Ezzel jegyeztetheti be a vizsgát az okmányirodában.

– Öööö, én azt hittem, hogy…

– Sajnos egy ideje a vizsgáztatók nem jegyezhetik be
a forgalmiba a vonóhorgos vizsgát, ezért kell az
okmányirodában beíratni. Ja, és két héten belül kell, mert lejár
a vizsgalap. Még van tíz napja.

Hazafelé hajtva nem tudtam felhőtlenül örülni az autó végén fénylő
kampónak, valami azt súgta nekem, hogy gigantikus szívás lesz
ebből.

Lett is.

Az internetes ügyfélkapun elkezdtem nézegetni a környékbeli
okmányirodákat, hogy a rendelkezésemre álló tíz napon belül hol
tudnék időpontot kapni. Három óra kínlódás után – mert a rendszer
persze logikátlanul és lassan működik – kiderült, hogy sehol.

Ilyenkor mindig Kari a Jolly Joker, megkérdeztem, hogy van-e
ötlete a gyors megoldásra.

Naná, hogy volt.

Egy óra múlva ott álltam egy harmadik kerületi lakótelep földszinti
üzlethelységének ajtajában. Ezen a helyen azzal foglalkoznak, hogy
segítenek az autó körüli ügyes-bajos dolgok elintézésében, például az
okmányirodai sorban állást is elvégzik az ember helyett, nem mellékesen
nagyon gyorsan.

Szóval ott állt velem szemben Anita, akiről később kiderült, hogy
nagyjából mindent betéve tud, ami szabály, előírás, szokás és trükk van
az autók adminisztrációjával kapcsolatosan. Azt kérdezte:

– Törzskönyv?

– Az meg minek?

– Mert vonóhorog esetén nem új bejegyzést írnak
a forgalmiba, hanem kicserélik az okmányt. Ahhoz viszont kell
a törzskönyv.

Persze a törzskönyv nem volt nálam, sőt, otthon sem.
A bank széfjében pihent, hiszen hitel van a kocsin.

Anita a gyógypedagógusok türelmével igazított el:

– Most szépen elmész a bankba, és kérsz egy engedélyt
okmánycseréhez. Utána visszajössz, és onnantól kezdve már minden
rendben lesz.

Munka helyett így a bank felé vettem az utat a délutáni
csúcsforgalomban. Ott üldögéltem egy kicsit, míg sorra kerültem, majd
a frissen kapott igazolással boldogan loholtam a kocsi felé.
Közben persze elolvastam a papírt, amit adtak, és szörnyű gyanúm
támadt. Gyorsan tárcsáztam Anitát:

– Te, erre az van írva, hogy engedélyezzük a vonóhoroggal
történő vizsgáztatást, jó lesz ez?

– Szerinted?

Tudtam a dolgom, visszamentem, ültem egy kicsit, és átírattam
a papírt okmánycsere engedélyeztetésére. Az ügyintéző még
udvariasan értésemre adta, hogy egy ilyen papír kiállításáért majd némi
(ötezer forintról jött később csekk) kezelési költséget kell
felszámolniuk, majd utamra engedett.

Visszavittem a papírt Anitának, másnapra meg is volt az új
forgalmi, benne a vonóhorog, úgy, ahogy kell.

Tulajdonképpen egy sikersztori.

Annyi csak a bajom vele, hogy nagyjából húszezer forintom és
közel nyolc munkaórám ment el azzal, hogy ezzel az átkozott üggyel
foglalkoztam. Nyolc óra hosszat nem termeltem semmit
a nemzetgazdaságnak. Ugyanúgy, mint az összes többi marha, aki
vonóhorgot szereltetett a kocsijára. Vajon hányan vannak? Hányszor
hány óra van elcseszve azzal, hogy bestresszelt emberek rohangálnak
vizsgabiztostól okmányirodáig, okmányirodától bankig és vissza? És
akkor még nem beszéltem az okmányirodai alkalmazottakról, Anitáról, és
a banki ügyintézőről. Mi négyen sok-sok időt pazaroltunk egy
félpercesre csökkenthető művelet végrehajtására, ahelyett, hogy valami
értelmeset csináltunk volna.

Ráadásul azzal sem nyugtathatom magamat, hogy egyedi, elszigetelt
esetről van szó. Elég megkérdezni egy jármű- vagy
ingatlankereskedelemmel foglalkozó embert, hogy vannak-e ehhez hasonló
élményei, és olyan panaszcunami zúdul ránk, aminek az elkerülésére még
nincs fejezet a katasztrófavédelmi szakkönyvekben.

A helyzet hervasztó: Ferenc Jóska óta nem változott semmi.
A fél ország papírokat tologat, nyomtatványokat tölt ki és
pecsétel – feleslegesen.

Persze nagyon hangosan nem is merek elégedetlenkedni. Még
a végén jön valami lendületes államhivatalnok, aki véget akar
vetni a pazarlásnak és a jól bevált magyar megoldást
választja: betiltja a vonóhorgot.