hirdetés

Van nekünk ez
KRESZ-ünk,
adjon neki hosszú életet a jóisten. Ha a mindennapi életben
nem is tudja, legalább a forgalomban biztosítja
a demokráciát. Kicsi robogó, aszfaltgyűrő sportgép és nagy kamion
egyforma eséllyel indulhat rá a szomszéd sávban támadt lyukra. Ha
a vezető kiteszi az indexet, és járműve a sréhen mögötte
haladó féktávján kívül van, átsorolhat. Elméletben.

Mifelénk más a gyakorlat. Aki nagy, aki erős, aki elszánt,
pláne ha mindhárom egyszerre, befér tyúkszemnyi résbe is.
A kicsiknek, gyengéknek, bátortalanoknak a nyergesvontatónyi
hely is szűknek bizonyul.

Van egy ötven köbcentis, egy méter negyven hosszú, ötven centi magas
speedgépem, úgy hívják, Suzuki GSX-R 50. Legális, forgalomképes jármű,
kétállású fényszóróval, féklámpával, két fékkel, négygangos váltóval.
Konkrétan kisebb, mint a Romet Pony. De évekig használtam
500-as Fiatot , most is van egy Autobianchi Bianchinám – mindkettő kisebb
a kispolszkinál. És évekig puchoztam, 850-es,
127-es fiatoztam . Ismerem hát a közlekedést a kicsik felől.

És a nagyok? 1992 óta mindig van valamilyen
Mercim , végigteszteltem
A8-as Auditól
S osztályon át
7-es BMW-ig az összes
német bálnát, a
nagy Lexusok,
a Jaguar S-Type és a Rolls-Royce Phantom is megvolt. Vezettem
szinte az összes itthon kapható SUV-ot és terepjárót, egy időben
furgonteszteket is írtam. Nem ma reggel láttam először nagy vasat. És
annak ellenére, hogy szabálytisztelő ember vónék, magam is meglepődök,
mennyire átalakulok mindegyik kormánya mögött.

Mikroszkopikus Suzuki motorkámon például egyáltalán nem létezem. Ha
álló busz mellett hajtok el, rettegek, nehogy nagy svunggal
kikanyarodjon a megállóból, hiszen az orrom az ő kereke tengelyéig
ér. Dudálni nem tudok, ha csutkára húzom a gázt, nem történik
semmi, mert eleve nyélgázon megyek. És az a nyél talán egy 50-esre
elég. Hirtelen kanyarodni sem okos egy ilyen motorral, mert
a szemközt jövő autós észre sem veszi, hogy útburkolati jellé
lapított. Ez a kis gép ránevel a defenzív vezetésre –
nyergében én vagyok a mezei pocok, aki mindig menekül, mert csak
ellenségei vannak.

Sokkal jobb a helyzet a bő harmincéves, 750-es
Kawasakimmal, amivel a legtöbb gyors autó elől általában meg tudok
lépni, legalábbis bel-budapesti távokon. De például péntek éjjel,
veteránklubról hazafelé tartva rettegéssé válik vele az élet. Olyankor,
hajnali kettő tájban már nagyon fázom, iszonyú álmos vagyok, sietnék
haza a jó meleg ágyba. De akkortájt kábé ezer
gyorsulásbajnok-jelölt vár prédára a Hungária körúton.

Én kicsit sietnék, a racsingos fiú utolér, mert
teljesítményfokozó Bontex-kipufogója van, és a LED-es hátsó lámpa
fotonemissziója is erősen besegít a gyorsulásába. Jön mellettem
húsz centire, rángatja a kormányt, mert a ralivideón úgy
látta, kanyarban kicsit átszédeleg a sávomba. Próbálok elkerülni
mellőle. Ha lassítok, utolér az egész, sávokban ide-oda cikázó
versenyhorda. Tehát menekülök, előrefelé tiszta az út. És kapom
a frászt, mert nem tudom, üldözőm az ecstasytől oly' bátor-e, vagy
mert tényleg tud vezetni. Utálom az egészet, mindig úgy érek haza, mint
akit tévedésből lehúztak a vécén, és a lefolyóban még egy
iratmegsemmisítő gép is akadt.

Legyen inkább autó, van karosszéria, le lehet tojni, mit csinálnak
a többiek. De nem. Aki járt már kispolszkival (lehetőleg
mogyoróbarnával, abban csorbítatlan az élmény), tudja, hogy az ekkora
autó elé úgy lépnek le a gyalogosok, mintha ott se lenne.
Képzelhetik, mennyire veszi észre a mellékútról kihajtani készülő
többi autós, ha még egy tornacipő-futóműves is könnyű szívvel lelép
elé.

Még rosszabb a helyzet országúton, pláne autópályán. Egy
barátomat úgy kaszálták el a német autobahnon egy Fiat 500-assal,
hogy a balesetet okozó autó vezetője másodpercekkel korábban még
azt hitte, nagyon messze valami normális méretű autót lát. Mert
a Fityó hátsó lámpái gyengék, közel vannak egymáshoz és
a földhöz.

Normális stílusban lehetetlen közlekedni egy ekkora kocsival.
A lyukösszezárás ezerrel működik: egyszer megpróbáltam szabályosan
közlekedni a feleségem 500-as Fiatjával. Már az Árpád-híd után
kitettem balra az indexet, mert tudtam, hogy egy kilométerre onnan,
a Domus után elfogy a sávom. Elhaladtam a József Attila
színház, a lakótelep, a nevelőotthon, majd az összes
bútoráruház előtt. Egészen a sávom bal szélén gurultam, nagyjából
a forgalom tempójában, végig villogott az irányjelző, többször
megláttam a helyet a tükörben, ahová majd befurakodhatnék.
Mindig összecsukták. Végül beakadtam a buszba a Kika előtt.
Még szerencse, hogy olyan a lámpa időzítése a Lehel út
kereszteződésében, hogy akad levegővételnyi szünet a forgalom
áradatában. Ott végre beljebb sorolhattam.

Még szörnyűbb az Autobianchim, ami egy kispoláknál nyolc és fél
lóerővel gyengébb, viszont harminc kilóval nehezebb. Nyolc évig
restauráltam, elég szép, tehát nem néz ki roncsnak. Régen azt
gondoltam, az emberek majd mosolyognak egy ilyen fura, öreg, pici,
világoskék autócska láttán. Egy frászt, gyűlölik. A tipikus példa,
amikor a Szentendrei útról hajtok fel az Árpád-hídra. Itt
a felüljáró nagyot kanyarodik, ráadásul erősen emelkedik. Ha jól
elkap a lendület, akár egy hatvanast is ki tudok csiholni, ez itt
épp engedélyezett. A külső sávban erőlködök, a belsőben
folyamatos sorban előznek. Erre hátulról mindig ott terem
a seggemben egy ügyeskedő vectrás (mondeós, volvós, mindegy),
hasítana kilencvennel a jó kis kanyarban, ideges.

Ha gépfegyvere lenne, lemészárolna, nem tudja, hogy izzadt lábammal
már gödröt tapostam a padlóba a gázpedállal. Villog, dudál,
majd engem a szalagkorlátra passzírozva csinál egy középső sávot,
előz, és kicsit bemutatja a középső ujját. Nálam meg bent ül az
egész család, hangulatos vasárnap délutáni autózásból térünk haza. És
híján meghalunk. Belátom, nem illik a mai fogalomba egy ilyen
bableveshajtású Frédi-Béni verda. Ezért csak hétvégén használom, mert
hétköznap szemétségnek tartom feltartani vele a forgalmat. De
vasárnap délután miért nem lehet kibírni azt a tíz
másodpercet?

A kisautó csak akkor használható jól, ha van elég erő
a motorjában. Egy Saxo VTS-sel,
Panda 100HP-vel,
Yaris TS-sel jól
lehet ügyeskedni, de a modern kis turbódízelek, sőt már
a Suzuki 1.0-s, egy jobb Peu 205-ös is alkalmas
a lavírozásra, csak nagyobb bátorság kell velük. Az ember meglátja
az átsorolásra termett lyukat a tükörben, odaér, pillanat alatt
hozzágyorsít a szomszéd sáv tempójához, majd indexelés nélkül
átslisszol. Pofátlan és szabálytalan, de idővel az ember belátja: kis
autóval Budapesten kizárólag elemi részecskeként szabad közlekedni, ha
a többiek átlátják a szándékát, lenyomják.

A pofátlanság gazdagon hoz a konyhára, aki viszont tunya, az
meghal, szétlapul, a Dunába lökik a többiek. Ennek ellenére
azt mondom: nagyobb városokban csak kiskocsi való (meg a motor),
már a parkolás, a fogyasztás, a kisebb javítási
költségek és a környezetvédelem miatt is.

A nagyautósok szemetek. Szándékosan leszorítanak, élvezik az
erőfölényüket. Egy párhuzamos, agresszív univerzumban élnek, amelyben
az udvariasság, előzékenység, empátia szavak nem léteznek. Számukra
szabályok is csak azért vannak, hogy legyen mit áthágniuk. Legalábbis
így gondolják a kisautósok. Nos, egyszer üljenek be valami két
méter magas, ezer hengeres amerikai monstrumba, de jó lesz egy német
überlimó is. Rájönnek majd, mennyire más onnan a világ.

Egy nagy dög az emberből többnyire kivált egyfajta nemtörődömséggel
határos nyugalmat. Beállítom a klímát, hallgatom Mozartot,
telefonálok, előttem ott a hely, hát megyek. Hogy mi van
hátrafelé? Tudja a rosseb. Sávot váltani egyszerű: index ki,
húzódás a sáv széle felé, autófolyam nyílik. A gyalogos is
retteg a rombolóorrtól, a két tonna üzenete még
a százéves néniknek is átmegy. Ilyen egyszerű.

Ahhoz, hogy valaki udvariasan és empatikusan vezessen egy
Merci SEC-t, nem
elég az önuralom. A szellőztetett bőrülés és a zajtalanított
utastér nyugalmából szinte lehetetlen felidézni, milyen kisebb járművel
közlekedni. Egy milliméter a gázpedálon és hatvan helyett máris
nyolcvan a tempó, észre sem vettük. Én, aki sokat rettegek
törpemotoron és kisautóban, körülbelül tíz perc alatt lazára hangolódok
egy
Volvo S80 volánja
mögött, álmatagon ringatózok a tepsi Mercimben. És próbálok
empátiát gyakorolni, ezerrel.

A furgonos kisebb nyugalomban ugyan, de hasonlókat él meg. Autójának
viharvert teste tiszteletet ébreszt a szerényebb járművek
tulajdonosaiban. És egy újabb fajta furgon ugyanúgy gyorsul, mint
a személyautók (ha nem jobban). A transitosnak elég egy kis
kormánymozdulat, ott a helye, kereszteződéshez érve finom
gázadással máris kivívta az elsőségét, mutasson bármit a tábla.
A kelleténél ne haragudjunk rá jobban: a furgonos fejében
napközben csak az jár: van még négy fuvarom mára, és megint ordít az
a barom főnök, ha elkések_ Tehát nyomja a gázt, mert csak az
ülőlap tartja benn a zabszemet.

A gyerekek ösztönösen eltapossák a bogarat, megtépik
a macska farkát, mert ők a nagyok. Az ősember menekült
a mamut elől, nehogy szétlapuljon. Hát ez történik
a forgalomban is, legalábbis amíg a szabályok betartása
kizárólag lelkiismereti kérdés, mert a rendfenntartó szervek csak
a tilosban parkolókra és a gyorshajtókra utaznak.

Pedig masszívan az a véleményem, hogy néhány pofátlan balkáni
baromtól eltekintve a nagyautósok nem szabálytalankodnak
érezhetően többet, mint a kisautósok. Csak ha nagyautóval
rosszalkodik valaki, az jobban látszik, ráadásul már nem csak
közlekedési kérdés, hanem szociális ellentéteket szül.
A kisautóson viszont csak röhögni szokás, az ő szabálytalankodását
a túlélésért folytatott harc számlájára írjuk.

Amíg a KRESZ csak papíron létezik, a kisautósoknak azt
javaslom: tanuljanak meg százfelé figyelni, extra jól vezetni.
A nagyautósoktól meg azt kérném: ha lehet, szándékosan ne éljenek
vissza erőfölényükkel. Hátha egyszer mi is kulturált, európai nemzetté
válunk az utakon.